Orális örömök

Jó retriever módjára Artur mindent a pofijában hurcol, és akkor érzi igazán jól magát, ha van valami a szájában.
A fogain kivül, természetesen.
Meg is ragadja rá az összes lehetőséget, hogy mindent, ami mozditható, azt beletömje a fejébe. Néha ezt eljátssza a nem mozditható dolgokkal is, amiből adódnak érdekes szituk. A sétányon lecsavarozott padot, bármennyire is szeretné, nem tudja hazahúzni.
De legalább minden délelőtti séta alkalmával megpróbálja. Becsülöm a kitartását.
Mondjuk, próbálkoztak már ezzel bátor brit tinik is, mint azzal egy reggeli futásom során szembesültem. Konkrétan hárman cibálták csóri ülőalkalmatosságot, teljes erőbedobással. Kábé 9 óra körül járhatott az idő, de ők MÁR nem, vagy MÉG nem voltak szomjasak...Nekik sem sikerült, igy nem csodálkozom Artur sorozatos kudarcélményén sem.
Ellenben a pálmákhoz meglehetősen ragaszkodó alsó törzsleveleket, már csekély erőfeszitéssel letépi. Ez utóbbi még a Vőlegénynek is csak érkidagadásos, fogösszeszoritós módszerrel szokott sikerülni, pedig a Vőlegény az egyik legerősebb a világon. (a másik az Apukám)
Az eb azokat a cuccokat is szereti benyelni, amikről PONTOSAN tudja, hogy nem lehet. És persze azonmód el is árulja magát, hogy tiltott dologra készül. Ugyanis, ha valamit felporszivózik amit nem kéne, lesunyt fülekkel, laposkúszásban igyekszik eltávozni a felügyelet alól, sandán vissza-vissza pillantgatva. Persze, eme szinpadias távozással rögtön buktatja is saját magát, mi pedig ellenőrzünk. Amint elhangzik az "Artuuuuur, mi van a szádban? Gyere csak ide !!!"...még a farkát is behúzza a nagy igyekezetben, hogy kikerüljön a hatósugárból. Szerencsére a "Gyere ide" lassan mindent felülprogramoz, igy a négylábú -csöndesen átkozódva- szófogadóan vonul a láthatásra, és kis nógatásra szájat tát, melyből a félig lenyelt kincs azonnal elkobzásra kerül.
Bár tény, hogy roppant ügyesen használja a pofazacskóit, avagy pedig van egy rejtett zseb a nyelve alatt. Ugyanis gyakori, hogy első pillantásra nem találjuk meg a cuccot, sőt még ha benyúlunk a szájába, akkor is üres kézzel kell távoznunk. Pedig az ott van még valahol, és zseni állatkánk rögtön gondoskodik róla, hogy ezt mi is megtudjuk. Ugyanis a gasztroenterális procedúrát követően azonnal látszik, hogy sebesen rágni kezd, azaz igyekszik eltüntetni a bújtatott bizonyitékot... Na akkor újtra kezdjük a szájüregi motozást, lényegesen alaposabban. Ezt nagyon utálja, igy az elmúlt időszakban többször is előfordult már, hogy első felszólitásra kiköpte a zsákmányt, és nem tette ki magát a bővitett eljárásnak.
A másik nagyszerű, újonnan felvett szokása, hogy a teraszon széthordott játékait egyszerre óhajtja átcuccolni egy másik -persze sokkal jobb (?)- helyre. Ha nem megy mind, akkor legalább kettőt-hármat igyekszik felszippantani, a kevesebb forduló érdekében. 
Igen, baromira belustult. 
Mióta beköszöntött a tényleges nyár, azóta úgy viselkedik, mint egy különösen szőrös minivámpir. Napkelte és napnyugta szakában aktiv -úgy hiperesen-, napközben viszont a lakásban bujkál az ágy alatt, vagy a fürdőszobában. A lényeg, hogy nehogy nap érje, mert még kiszőkül, vagy fényt kap, vagy valami... Bár a mostanában tapasztalható -enyhén skizo- viselkedését figyelembe véve, már érte egy jelentősebb fényhatás korábban, és nem is múlt el nyom nélkül...
Miközben irom a blogot, éppen azon fáradozik, hogy egyszerre két lábát (egy elsőt és egy hátsót) tömjön az arcába. A célt és az okot még nem látom kristálytisztán, hacsak nem a pofazacsija szakitószilárdságára kiváncsi. Sajnos nincs kéznél a fotomasina, igy nem tudom megörökiteni ezt a csodás pózt, de nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy bevizionáljunk egy enyhén pocakos, háton fekvő kutyát, két  lábbal kapálózva, másik kettővel az arcában, hullámzó nyáltenger közepén, földöntúli hangok kiséretében. Megvan?? Na ugye milyen szép?
Úgy érzem, tényleg van valami abban, a szakirodalom által csak orális fixációként emlegetett dologban.
...

Ha nincs sárkány, jó a kutya is

Második gyerekkorunkat éljük a Vőlegénnyel.

Elkezdtünk kutyát eregetni.

Vizben.

Oké-oké, tudom hogy eregetni sárkányt kell, és levegőben, de mindenki azzal főz, amije van, és különben is.

Sárkányt eregetni uncsi. Bezzeg ebet! Na, ott van kihivás!

Az egész úgy kezdődött, hogy kaptunk egy fülest. Nem, nem olyat, hanem egy jó tippet. Mégpediglen, hogy nem is messze tőlünk, a tengerpart egyik része kutyás stranddá van nyilvánitva.

Nosza, hétvégén össze is pakoltuk az eb játszóházát, törölközőket, kisvödröt, meg még kisebbet, fénykézőgépet, kutyanasit, kakazacsit, és csupa-csupa fentiekhez hasonlatos hasznos holmit. Aztán degeszre tömött strandtáskával, teli kezekkel, és egy hiperaktivan izgatott négylábúval felszerelkezve testületileg levonultunk a garázsba. Ott, állatkánkat kivételesen pikk-pakk becsábitottuk a hátsó ülésre, és indult is a nagy kaland.

A spanyol virtust kicsit szabályozandó, rendesen meg van szórva fekvőrendőrrel a környékünk. Úgy ötméterenként bele-bele lehet szaladni egybe, és hogy izgis legyen a történet, nem mindegyik van előre jelölve táblával, felfestéssel. Hajjajj, láttam én már leszakadt kipufogót, ablakon kiröppenő bólogató kutyát, meg műszerfalat diszitő hula-hula lánykát. Sőt! Homlokkal koccolt kormánykereket is, mondjuk az egy iszonyatmód beállt brit úriemberhez tartozott, aki még be is szólt a heverésző fakabátnak...

No de a lényeg, Artur továbbra sem nagyon birja a négykeréken való közlekedésmódot, különös tekintettel a kanyarokra, bukkanókra. Legalábis gyomorilag nem. Épphogy kikanyarodtunk a garázsból, és bevettük az első hasaló közeget, máris elkezdett zöldülni, és nyálat folyatni, ami a hirtelen érkező kisvuk előjele.

Jeleztem az önfeledten dudolászó Vőlegénynek, hogy vagy kurvamód lelassitunk, vagy Artur mindjárt tarkónpakolja egy kis fasirtdarabkás royalcaninnal. Ennek megfelelően gyök kettővel száguldottunk tovább, aminek a mögöttünk levő bazinagy terepjáró valószinűleg borzasztómód örült. 

Hozzáteszem, közlekedési morálban bőven tanulhatunk az itteniektől. Itt csak akkor dudálnak, ha ismerik egymást, vagy ha azt hiszik, hogy ismerik egymást. Eszük ágában sincs letolni senkit az útról, ugyanakkor dinamikusan, de előzékenyen, és biztonságosan vezetnek. Pedig vannak igen jó, és igen gyors autók, megpakolva paciizommal...

Mivel én nagyon ritkán sofőrködöm, első éjszakai hazautunkon (önfeláldozóan lemondtam az alkoholról egy bulin) az egyetlen olyan utcába sikerült bekanyarodnom a sok közül, ami előtt egy jelentősen feltűnő behajtani tilos tábla diszelgett, SZEMMAGASSÁGBAN... Jól van na, izgultam.

Persze, hogy abból az utcából -hála Murphynek- akkor akart mindenki kijönni. Hajnali háromkor. De! Megdöbbentő módon, egyetlen hang nélkül várták meg, hogy rükvercben kinavigáljak a helyről, kerülgetve a nyavalyás kukákat, macskákat, hazafele botladozó megfáradt népeket. 

Jaaa, persze. A Vőlegény rengeteget segitett.

Vinnyogva szaggatta az inggombjait az anyósülésen, néha drámaian felsikoltott és befogta a szemét. Egyszer-egyszer diszkréten el is büfizte magát, majd ezt gyorsan "tekerdtekerdtekerdmáááár" instrukciónak álcázta.

Na de nem is erről akartam beszélni.

Szóval szépen lecsordogáltunk a strandig, és bár a végén már zacsival készenlétben ültem -elnézve az egyre zsugorodó kutyát-, nem történt baleset.  A strandon kevés ember volt, és egy mopsz, akit nagyon érdekelt az újonnan érkezett fajtárs. Egészen addig, amig pórázon volt. Ahogy a csatra tévedt a kezünk, a minikutya rögtön visszastartolt a családi napernyő védelmébe. 

Hát, az a naptól biztos bevédte. 

Arturtól szerintem még a JóIsten sem tudta volna. Ahogy levettük a pórázt, ebünk konkrétan kirobbant a kezeink közül, és megrohamozta a mopszot. Barátilag. 

Igen ám, de csóri turcsiorrú csak azt látta, hogy rohan felé egy kurvanagy, csupanyál, enyhén zöld, kutyaszerű valami. Persze, hogy berosált. És támadott!

Na jó, az mondjuk elég vicces volt. Artur hiába állt előtte óriási farokcsóválással, hatalmas vigyorral, tényleg csak EGY első benyomás van. És hát az nem volt túl bizalomgerjesztő a mopsz számára.

Mivel a csupaideg, hörgő jószágot gyorsan elmenekitette a gazdija az aranyzöld fenevad közeléből, ebünk új szórakozás után nézett, rá se kakkantva a rekedten orditozva felé rohanó Kedvesre. Balszerencsénkre Artur gyorsabban ért oda a következő napernyő elé, ahol egy termetesebb hölgyemény próbálta elfogyasztani telitett zsirsavakban gazdag nyolcóraiját. Édességről lévén szó, Arturt semmi nem álithatta meg, berobbant az asszonyság arcába, aki ezt meglehetősen meglepődve, de egy hang nélkül vette tudomásul. Szerencsére, ekkorra odaért a hipertérugrást elkövetett Vőlegény, és leteperte. 

Mármint Arturt.

Sűrű elnézések közepette elvonszolta a szabadulni próbáló jószágot a veszélyes helyzetből, és onnan kezdve inkább pórázon úsztattuk. Azaz eregettük a vizben. 

Érdekesen nézhettünk ki. 

Én bedobtam az egyik játékot a vizbe, a Vőlegény pedig beeregette érte a kutyát. Mivel a többi strandolónak annyira tetszett a koreográfiánk, hogy mindenki minket stirölt a parton, egy idő után pöttyet zavarban éreztük magunkat. Igy hát visszavontattuk a csuromviz ebet a járműhöz, és hazagurultunk. 

Van még mit gyakorolnunk, jövő héten újra megyünk...

Mindenesetre a kutyaeregetést levédetjük, mint extrém sportot, mert elnézve bámulóinkat, gyanitom, hogy ez lesz a jövő nyári gizdahobbi a Costa del Sol-on.

SzerelmesEB(b)

A mai történetet röviden, egyik kedvenc klasszikusommal tudnám összefoglalni:
lány: Szeretsz?
fiú: Megduglak, nem?
Hát, ha nem is pontosan igy zajlott a dolog, de van pár párhuzam.
Artur szerintem szerelmes.
A Vőlegény szerint viszont nem, és én túlromantikus vagyok, mert a kutya csak altesti szükségleteit elégitené ki. (ld.: nagyon megkettyintene valakit... jelen esetben Dalmát).
Nohát döntse el mindenki, hogy melyik véleménnyel tud azonosulni a leirtak, és a látottak alapján. Dalma egy gyönyörűséges és hatalmas, két éves kutyalány. (A Vőlegény ezen is kiakadt, mondván, Artur, pont arra a Godzillára kell gerjedned???) 
Sajnos, a fajtáját pontosan nem tudom, mert ilyen mértékig nem értjük a spanyolt...Annyit tudtunk kihámozni a gazdi elmondásából, hogy Dalma valamiféle hegyi pásztorkutya, amit furán álló tappancsai is tanusitanak, továbbá nagyon magas, és izmos állatka, kb akkora, mint egy kisebbfajta tindédzser borjú...
Azaz Artur mert nagyot álmodni, hisz igaziból úúúúgy, nem is éri fel a hölgyet sámli nélkül, de ez nem zavarja túlságosan.
Az van, hogy Dalma jelenleg tüzel, emiatt a sétái alatt az összes -útvonalon érintett- macsóeb le akarja bontani a keritést /házfalat/ miegymást, amikor elvonul előttük a ringó csipőjű kutyalány.
Nos, péntek reggel összefutottunk a futtatóban.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én már egy holtfáradt négylábúval tekeregtem ott, lévén kora reggel már felástuk a fél tengerpartot, beúsztuk az egész tengert, és lefutottuk a háromnegyed tengerpartot is. A futtatóba csak a nosztalgia miatt vitt a lábunk, meg, mert úgy itéltem meg, hogy még van kakakó a kiskorúban, és péntek lévén nagytakaritást terveztem - segitség nélkül. Ilyenkor egy alvó kutya sokat dob ám a hatékonyságon, igy igyekeztem megtenni mindent az áhitott cél érdekében.
Hát a fagyi csúnyán visszanyalt.
Épp hazafelé indultunk, mikor befutott Dalma és a gazdija, és -mint általában-, követte őket az a félhomeless kutyus, akinek bár van nyakörve, de magát sétáltatja. Ezen kivül iszonyat ronda, féltacskó méretű, és mindig kanos. Most is éppen a hegyieb bokájával bonyolódott pornografikus gyakorlatsorba, majd lecsúszva onnan, meghágta maga körül az összes füvet és lassabb hangyát.
A sirva röhögéstől félvakon, ekkor konstatáltam, hogy az eddig totálisan szétcsúszott saját eb is borzasztó módon felvillanyozódott, és fickósan próbál betekintést nyerni Dalma bolyhos farka alá. A teljes szagtérképet levéve, Artur már többnyire csak kétlábon volt látható, a maradék kettővel kapaszkodót keresett, hogy kellő stabilitással tudja magáévá tenni a csábitó nőstény valamijét.
Tényleg. A kutyánk vagy végletesen perverz, vagy még mindig nem vágja a csiziót, mert próbálkozott minden irányból. Néha eltalálta, és hátulról kezdett volna munkálkodni, de ha Dalma megfordult, akkor Artur zavartalanul folytatta volna előröl is...Ha hagyom... De nyilván nem tettem.
Nem tudom, mennyire ivarérett már az eb, és biztosan tündériek a hegyikutyaretriever keverékek, de most se Dalmagazdi, sem pedig mi, nem akarunk olyat.  Igy a hősszerelmes folyton le lett választva a tetthelyről, amit egyre morcosabban vett tudomásul.
Pláne, amikor búcsúra került a sor.
Simán bevállalta volna a nyakörvvel történő fulladást is, csak VELE maradhasson. Mivel nem akartam az ebet póráz általi halálra itélni, próbáltam átölelve megtartani, ami nem volt könnyű, ráadásul sejtem hogy nézhetett ki kivülről...Biztos volt egy-két túlbuzgó turista, aki állatvédőkben /rendőrségben /sárgaházban gondolkozott, mondván, éppen fojtogatok egy tinédzserebet a csalitosban, miközben furfangos módon igyekszem magamévá is tenni hátulról, fújj!
Hát leizzadtam, mire sikerült levonszolni a futtatóból, a meghatványozódott erejű, erősen kangörcsös jószágot. Pláne, mivel Dalmáék felfelé, mi pedig lefelé indultunk, a kis fifikás, az összes útba eső, jobbkézre nyiló utcában igyekezett utánuk rohanni. Igy a hazaúton rendesen kilazitotta a jobbfelőli váll és könyökizületeimet is, az idegeimről már nem is beszélve.
Aztán itthon, a zárt falak között, elengedte magát, és totális búskomorságba esett. Odaállt a teraszkorláthoz, bámult kifelé, és felváltva nyüszitett, majd vonyitott. Aztán ezt folytatta fekve, utána ismét a korlátnál.  Enni, játszani nem akart, csak nézett rám néha bánatosan, néha szemrehányóan, esetenként egy kanálvizbemegfojtósan. A sztrájk késő délutánig folytatódott, akkor nagy panaszkodva elfogadott egy kis halkonzervvel turbósitott kutyahamit. Majd ismét beállt a balkonra, nézte a tengert, és várta a naplementét, hogy az esti sétánál hátha.... megint ott lesz... Ő...
Esküszöm, azon gondolkoztam, hogy keresek neki a Youtube-on valami romantikus zenét, aztán magára hagyom. Jól emlékszem még, mennyit segitett nekem anno a Guns N' Roses / Don't cry cimű örökbecsűje, lehet neki is jól jönne...

A kiváncsi kutyát hamarabb utolérik...

"Te kutya, te akkora paraszt vagy..."

hangzott el pár napja egy kora reggeli időpontban a fürdőszoba mélyéről, a Vőlegény baritonján. Balszerencsémre, épp a savasodástalanitó citromos vizemet fogyasztottam a hálószoba magányában, mikor is, a fenti méltatást meghallva, kirobbanó röhögésemnek köszönhetően, lúgos kémhatásúvá varázsoltam a falat, és nyomattam rá, egy azóta is ott széplő absztrakt mintázatot.

Igen, a kutya megnevezés továbbra is Arturt takarja, a paraszt pedig nem annak szól, hogy az eb földművelésbe és állattenyésztésbe fogott az elmúlt időszakban, hanem a szó pejorativ értelmében került használatba. 
Állatkánk elérte a veszélyes 8. hónapot, és egyelőre abban merül ki a kamaszodása, hogy mindent tudni és látni akar, továbbá fokozta eddig is kóros mértékű kiváncsiságát. 
Természetesen a növekvő hónapok számával szépen gyarapodik súlyra is, bár bevallom, néha nem értem, mitől? 
A kajálás továbbra is furán működik esetében. Pár napig, épphogy eléteszem az étket, máris belefejel az adagba, és van, hogy a tálat is kinyalja. Aztán, a következő nap, rá se szarik, és büntetésként fogja fel, ha odahivom, hogy enni kéne. Hiába veszem el tőle a teli tálat, méla unalommal veszi tudomásul, és a következő kajaidőpontban sem töri kezét-lábát, hogy nyamihoz jusson. Pedig mindig ugyanazt az inyencséges Royal Canint főzöm neki, de úgy tűnik, bizonyos napokon sikerül a különösen finomakat marékra fognom a 40 kilós zsákban...
Tény, hogy némely játékának betolta a felét, sőt a herceges labdáját többé-kevésbé teljesen elfogyasztotta. Na de ezeknek mennyi a kalóriaértéke, most komolyan??? 
Mindazonáltal, a súlygyarapodás, beteges kiváncsisággal vegyülve, lehetővé teszi Arturnak, hogy olyan helyekre is bejusson, ahova egyébként eddig nem tudott. Egyik ilyen kedvenc, a reggeli fürdőszoba. Korábban ott nyüszitett a csukott ajtó előtt, a tébolyodás határán, hogy vajon, mit csinálhat odabent az Imádott??? Már tudja egy ideje, de még mindig nem unja. 
Mivel a Vőlegény -ismerve a négylábú eme gyengéjét- rendesen zárja a mellékelt helység ajtaját, mostanság, Artur izomból próbál bejutni. Pontosabban orrból, azaz lendületből tolja be az ajtót, ami ilyen meggyőző kérésnek sosem áll ellent. Viszont, bentről nézve a dolog valóban fura, azt látni, hogy halk kaparászást követően, szó szerint kib*szódik az ajtó, és a keretben ott áll a vigyorgó eb. 
Hát ez a performansz lett lereagálva a félkómás Kedves által a fenti mondatban, amit a kutyatini persze dicséretként fogott fel, és azóta úton útfélen kib*ssza az ajtókat, merthogy az milyen jó móka már. 
Ja.
Pláne nekem.
Az állandóan maszatos orrú kutyát követnem a súrolószivaccsal, és közben mantrázni, hogy nemnemszabadmicsinálsznemszabadfejezdbenemszabadmicsinálsz???
Kipróbáltam azt is, hogy nyitva hagyom az ajtót, mert akkor belát a résen, és be is tud bújni, ha nagyon akar. Nem segitett. Neki kiskirály módon kell közlekednie, tárt kapukon át, nem holmi réseken besurranni....Azaz továbbra is orrolás van, és nagy, értetlen lencsibabaszemek, amikor a bejöveteléhez hasonlatos elánnal van kivágva egy adott helyiségből.
A másik új kedvenc a wc-csésze. Néha csak ezért tart ellenőrzést a fürdőszobában, hogy hátha...hátha ma nyitva maradt a tető... De nem. 
Mióta a Vőlegény is olvasta, hogy ott szokott megszökni a csi, azóta nagyon figyel rá, hogy lecsukja. Igy most van sok csink, meg egy idegroggyant kutyánk, akinek az a legújabb küldetése, hogy egyszer belefejeljen a porcelánpottyantósba. Eme vonzódásának okát kutatva, ma azt hiszem, rájöttem a megoldásra. Ugye, a retrieverek főként vadászatokon használatosak visszahozó ebként, mert megbizhatóan juttatják el a lelőtt viziszárnyasokat a vadászhoz. Mi itthon nem igazán lövöldözünk a Vőlegénnyel, igy szegény Artur munkanélküli. Viszont, úgy tűnik, azt jól tudja, hol lakik a toalettkacsa...

Kutyatlon

Artur szerencsére nagyon sportos kiskutya.
A legfőbb kedvenc természetesen az úszás, de nem veti meg a futkározást, kirándulást, labdázást sem. Ez utóbbit magas szinten műveli golf-kosár-röp- és focilabdával is, ő MÉG abszolút nem csinál ügyet a MÉRETBŐL...
A hétvégi kirándulás során felismertük, hogy az eb kiemelkedően jó - az általam mindig rettenetesen utált- magasugrásban is. Erre a képességére tök véletlenül derült fény, mikor is a -néha- cseppecskét infantilis Vőlegény, egy kurva hosszú bambusszal épp lovaggá akarta ütni a kutyát a hegy tetején... (igen, én is nagyon röhögtem)
Nos, az eb nem várta meg, hogy Sir Artur, pontosabban Sir Arthur legyen, hanem helyből felszállva röppent át az akadályon. Majd, bezsebelve a tátott szánkból egyértelműen levehető lenyűgözést, gyorsan megismételte még párszor a mutatványt. Mielőtt unalomba fulladt volna a produkció, kiegészitette a számot azzal, hogy minden egyes ugrásnál kiharapott egy darabot a rúdból, ami igy meglehetősen gyorsan forgácsolódott, meg aztán a kutya is kifulladt, és inkább rágni akart. Azonban elnézve a performanszát, korszakalkotó ötletem támadt.
Be kellene vezetni az ehető magasugró rudat ebben a sportágban, igy máris mennyivel izgalmasabb lenne  a történet. Ha az általános iskolában nem karóval fenyeget a tanár, ha megint ellógom a magasugrós tesiórát, hanem csokirudat nyom a kezembe, már lehet hogy olimpikon lennék ebben a műfajban. Mert hogy reggeltől estig ott ugráltam volna, az tuti...Persze, ha a suli birta volna anyagilag a rúdutánpótlást.
Na mindegy, erről már lekéstem.
Szerencsére a kutya nem válogatós, teljesen elégedett a bambuszrudakkal, abból meg van itt elég.
Az úszással kapcsolatban is jelentős fejlődésről számolhatok be. Mint azt már többször emlitettem, tengerparton lakunk (igen, Anyukám jól van, köszöni..:)), igy a kutyának minden lehetősége megvan a gyakorlásra. Talán azt is irtam már, hogy én nem vagyok egy darnyitamás, viszont kicsivel jobban úszok, mint egy balta. Én mégsem fejlődtem egy centit sem. 
Miért is???
Nos, bár a lakhelyünk hivatalosan a Costa del Sol-on helyezkedik el,  ahogy azt kedves barátaink megjegyezték, ez inkább a Costa del Wind. Azaz, igen szeles a térség, ami esetenként, igen jelentős hullámzást eredményez.  Ezzel kapcsolatban pedig, nekem az a határozott meglátásom, hogy menjen bele, akinek hat anyja van...
Az eb nem ennyire finnyás, ő elsősorban a vizet látja.
Hozzáteszem, ez a hangyányit beszűkült látásmódja azért eredményez furcsa helyzeteket, mikor is -magasról lepottyantva az iszonyomat-, már kezdeném letépni magamról a gúnyát és mennék menteni.... De akkor végre felbukkan, és köhögve, prüszkölve, valahogy a partra verekszi magát. Gondolom akkor megfogadja, hogy soha többet nem iszom...ja nem, azt én szoktam megfogadni vasárnap délelőttönként... szóval megfogadja, hogy nem megy be nagy hullámzásban, aztán ehhez tartja magát másnapig.
Hiába, küzdő tipus.
Fent felsorolt pulzusgyilkos megmozdulásait itthon relaxációval és jógával egésziti ki. A Kedvessel csak ámulunk, amikor a kutya gyors egymásutánban viaduktot, majd homoritást végez a gerincével, végigropogtatva a csigolyáit. És mostanság, már a reggeleket is igy kezdi, igy versenyt ropogunk a hálószoba környékén. A Vőlegény még ellenáll, és igazi FÉRFIHOZ méltón úgy gondolja, hogy a streching lányos megmozdulás... Hozzáteszem, azért néha már rajtakaptam, amikor a fekvőtámaszhegyeit követően, leutánozta a mellette nyújtó kutyát...