Álruhás árulás

Az a helyzet, hogy lett két kis mostohakutyám, akiket mindennap sétáltatok. A kis, mondjuk nem biztos, hogy megfelelő jelző egy argentin dogra, de a másik mopsz, rá egészen illik. A két eb a Vőlegény egyik kollégájához tartozik, én csak dogszitterkedem felettük másfél-két órában.
Először kicsit aggódtam a felmerülő nyelvi problémák miatt, de, mint kiderült, az állatok sajnos süketek, igy kézjelekkel kommunikálunk. Azt pedig nem volt nehéz megtanulni. A mopsz már nagyon idős, de érdekes mód, azonnal a bizalmába fogadott.
A dog azonban más tészta.
Ő egy nagyon domináns, és -menhelyi eb lévén- érzékeny hölgyemény, igy megdolgoztat rendesen. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy örül e a rajtam érezhető Artur-parfümnek, mert a szokásos biztonsági szaglálódást követően mindig érdekes fejet vág. De legalább már eljutottunk idáig, hogy szaglálódik...
Az az igazság, hogy az első alkalommal a kutya be sem engedett a lakásba. Fél órát szteppeltem a küszöbön, mig végre nagyjából megnyugodott, és már nem akarta mindenáron letépni a fejem. A gazdija, miután -olvasva panaszomat- kiröhögte magát, jelezte, hogy csak megijesztettem, azért reagált ilyen vehemensen az eb.
Kérdem én: Hogy a bánatos életbe jelzi az ember egy közel 60 kilós, TÖKSÜKET, ALVÓ állatnak, hogy megérkezett??? Úgy, hogy az ne lepődjön meg túlságosan???
Elárulom: Sehogy.
A mai napig - legszebb álmából felébresztve-, habzó szájjal ugatva rohan elém, amint felkómázik az érkezésemre. Majd előttem lecövekel, és kezdődik a szagmintavételi procedúra.
Tény, már nem szarom össze magam a félelemtől, ahogy ugatva rohan az ajtóhoz, mint az első alkalmakkor, igy könnyebben boldogulunk, és viszonylag gyorsan el is indulhatunk sétálni. Persze, séta közben folyamatosan töri a fejét, hogy mivel tudna megszivatni. Az elején, kétpofára tömte befelé az egyéb jószágok által itt-ott elhagyott salakanyagokat, szinre-állagra-szagra tekintet nélkül.
Mivel ez tilos neki, kihivóan figyelte, hogy mit lépek.
Hát pont semmit.
Ha szarral akar jóllakni, felőlem ám tegye, engem nem zavar különösebben. Fel is hagyott vele gyorsan, a jelek szerint igy, ha nincs tiltva, nem izgalmas a kakievés.
Kipróbálta hogy be bir -e cibálni a bokorba. Na most jól jött, hogy képes vagyok a lábujjaimmal is kapaszkodni. Akár betonba is. (a Vőlegény mindig ezzel a képességemmel cikiz, és végtelenül humorosan részletezi, hogy esetemben miért tök egyértelmű, hogy egy majomtól származok)
Az új kedvenc a póráztépés, amit teljesen komolyan csinál, a nagykönyv szerint. Hörög és morog hozzá, eszeveszetten cibálja ki a kezemből, és közben arra is figyel, hogy talptól-homlokig nyálas legyek. Szerencsére a kedvenc nasijával minden esetben kezelhetők ezek a hisztirohamok, igy amig nem barátkozik meg teljes mértékig a személyemmel, lekenyerezés van.
No és mit szól mindehhez a saját gyerek?
Hát, az első szeánszot követő hazatértemkor -megszimatolva az árulást-, végtelenül megharagudott és megbántódott.
Még a kaját sem fogadta el tőlem, a Vőlegénynek kellett neki újra odaadnia az edénykéjét, hogy egyen. Elkerülte a simogatásomat, és nem is nagyon nézett rám. Ha mégis, óriás szomorúság bújkált az étcsoki szempárban. A második alkalommal megijedt, és gyanúsan jól kezdett viselkedni. Szerintem meg volt győződve róla, hogy le akarom cserélni, ezért megyek el idegen kutyákat szeretgélni. Utána jöttek a féltékenységi rohamok, amikor esetenként úgy tombolt, mint egy házsártos házastárs. Aztán szép lassan megbékélt, már tudja, hogy mindig hazajövök hozzá, és utána nagyot játszunk. Arra azért ügyel, hogy amikor idegenbe indulok, jól összenyálazzon, mintegy jelezve a birtokosi szerepét. Gondolom ha merné, legszivesebben le is pisilne, de szerencsére ennyire nem elhivatott gazda... 

Gestapo, vagy amit akartok

Az időközben hazautazott barát szerint, az ebnevelési módszereink, erősen hajaznak a Gestapós filmekben látottakra.
Mi, ezzel nem értünk egyet.
Csak az van, hogy Artur a jövő héten éri el a 8. hónapot, és a szakirodalom szerint, innen kezdődik a jajjnekünk, mert belép a kamaszkorba. Na most, ha csak a fele is igaz annak, amit ott leirtak, akkor elég nagy szarban vagyunk. Egy 40plusz kilós, amúgy is makacs, és most majd erősen hormonbántalmazott kutyával megértetni és ELFOGADTATNI a parancsokat...háááát... vannak kétségeink.
Éppen ezért, előrelátóan utánatanultunk a lehetséges teendőknek, meg ennek a falkavezér dolognak, és rátaláltunk egy -szerintünk- zseniális kutyaiskola honlapjára.
Azon kivül, hogy nagyon sok tanfolyamot tartanak, gondoltak a külföldön garázdálkodó hazafiakra is, és rengeteg irásos anyag is elérhető az oldalukról. A számunkra relevánsak pontról pontra világitottak rá arra, hogy eddig mit csesztünk el a kutya nevelésében (pedig esküszöm, még sosem találkoztunk, igy csak arra tudok gondolni, hogy nem mi vagyunk a világ egyetlenjei, akik ilyesfajta gondokkal küzdenek a tinédzserebek terén...).
Van továbbá egy nagyon hasznos listájuk, ami lényegében a falkavezérséget firtatja... Aszerint fele-fele arányban vezérhim a családban a Mi és a kutya. Most ezt próbáljuk billenteni a mi javunkra a javasolt tanácsok mentén, és egy hetes alkalmazást követően már értünk el sikereket. Szóval, meg vagyunk győződve róla, hogy a leirtak tényleg működnek, ugyanakkor beismerem, esetenként kicsit riasztóan hatnak külső szemlélő számára.
Az ebnevelede ugyanis, kutyaként kezeli a kutyákat.
Meglátásuk szerint, a gazdik hajlamosak emberi szereppel felruházni a kedvenceket. Ebben mi sem voltunk/vagyunk kivételek, hiszen az eb velünk él, és minden pillanatban tanúi lehetünk fejlődésének, megnyilvánulásainak. Igy nagyon nehéz nem meglátni benne azokat a tulajdonságokat, reakciókat, melyeket embertársainkban is felfedezünk. Ugyanakkor a velünk élő állattal természetesen idomulunk egymáshoz, és szerintem ez mind a gazdi, mind a kiskedvenc viselkedésén észrevehető. Artur például rengeteget dumál. (énis....) És ebben nem is engedek semmilyen kutyaiskolának, hogy ez csak a farkasfalkából ittragadt blabblabla... mert igenis dumál, és rettentően kifejezően teszi. Ha éppen hisztis, ha játszana, ha dühös, ha nem ért egyet, ha vissza akar beszélni, ha szeretgetésre vágyik, ha fél, ha titkot árul el. Mindegyiket másképp, és felismerhetően adja a tudtunkra.  A nemértegyet-hez még földhöz is csapja magát, nyomatékositandó a mondanivalóját. Mostmár néha sikerül megállnunk röhögés nélkül ezt a produkciót, és hitelesen felhivni a makacs négylábú figyelmét arra, hogy kivül tágasabb...
De tény, hogy a kutyasuli által leirtak nagy része igen is helytálló, és a módszerek is működnek. Az eddig elért eredmények a teljesség igénye nélkül:
- az óriásfinnya kutya minden étkezéskor azonnal elfogyasztja a kajáját.
- nincs hiszti, ha elmegyünk itthonról nélküle.
- akkor játszunk vele, amikor mi akarjuk. Mármint a Vőlegény, vagy én. Nem akkor, amikor ő úgy gondolja, hogy játszanunk kellene.
- sikeresebb parancsvégrehajtások.
- lényegesen kevésbé húz a séták során.
- nem töm a fejébe minden undoritó dolgot a tengerparton, vagy legalább parancsra kiköpi.
Hosszú az út, van még hova fejlődnie, nekünk pedig van még mit tanulnunk. Hozzáteszem, Artur nagyon okos kutya, igy különösen szerencsések vagyunk, mert irtó gyorsan ráérez a kéréseinkre. Az pedig hogy makacskodik, és néha hisztis, kezelhető. Persze, csöndesen reménykedünk abban, hogy a mostani pár hóbortja már a dackor, és ennyivel megússzuk, de igazán egyikünk sem hisz ebben. Mivel a kutyák esetében állitólag egyik napról a másikra következik be a személyiségváltozás, reggelente mindig tartok tőle, hogy egy fúriát fogok találni kedvenc kutyusunk helyén.
Aztán akkor tényleg jöhetnek fent nevezett apó keményebb módszerei...

Édes kisértés

A Vőlegény és én...hát, nem nagyon van rajta mit szépiteni... függők vagyunk. 
Ráadásul sorozatos visszaesők, amit már semmilyen Itélőtábla előtt nem lehet megmagyarázni.
Függőségünk tárgya, a CSOKOLÁDÉ. 
Ami lehet szögletes, kerek, jeges, mogyorós, végszükség esetén tejes, de inkább ét. Ha meg marcipános is, az eléggé non plus ultra. Sütiben, fagyiban, jégkrémben is a csokis áll az első helyen, az összes többi jöhet utána. Mármint, ha a fődobogós elfogyott.
Igazság szerint túlságosan nem vetünk meg semmilyen édességet, de rangsorolunk. 
Óriás vészhelyzetben előfordult olyan is - kicsit ciki bevallani- hogy a szűkebb februári és márciusi hónapokban ráfanyalodtunk az előző évi csokimikulásra. Igen arra, aminek a kakaótartalma 2%, ellenben a vegyi anyag 97%, és tavasszal átöltöztetik húsvéti nyuszinak, vagy áldozati báránynak..etc.
Itt délen, mind spanyol, mint brit oldalon igen erősek édességek terén, és hozzánk hasonló izléssel birnak. Ami olykor áldás, olykor- ha elkezd bevágni deréktájon a szoknya/ nadrág- átok is lehet.... No akkor fogadkozunk...aztán megszegjük...aztán megint fogadkozunk.. 

Jó játék, párban még inkább, mert akkor a bűnbeesést van kire fogni. Már highlevelben nyomjuk a mártir szerepet:
"Látom ennél csokit, kicsit feszültnek tűnsz...."
"Igen? Pedig most nem akartam, de Te ennél? "
"Áááá, én nem, de ha már kibontjuk Miattad, akkor megkóstolom..."
"Akkor kibontsuk? "
"Miattam nem kell... De attól függetlenül kibonthatjuk...."
"Jó akkor bontsuk ki most kivételesen, de akkor holnaptól...."
Az, hogy éppen melyikünk kezdi a fenti párbeszédet, tök mindegy. A végeredmény gondolom egyértelmű. 
Kibontjuk. 
Artur érkezésével annyiban bonyolódott a történet, hogy már babszem korában egyértelművé vált,  ő is függő. Mondjuk nem annyira válogatós, neki BÁRMILYEN édesség nyálcsorgatásra ad okot, de talán legjobban a jégkrémekért van oda.
A jeges finomságok láttán hipnotizálódik az eb, és az sem érdekli, ha történetesen macskák potyognak az égből.. (ez csak amolyan költői hasonlat, itt sem fordult még elő effajta égi tünemény, de ha megtörténne, a kutya AKKOR IS a jégkrémbűvölést választaná)
Leül a fagyifogyasztóval szemben, diszkréteket nyel, kétoldalt elinditja a nyálkigyóit, és közben úúúúgy néz, amire nincsenek szavak. Közben pedig folyamatosan közelebb ül, amit nem sikerült még megfigyelni, hogyan csinál...látszólag nem mozdul. (tisztára, mint a vitorlázó sziklák, a Death Valley Nemzeti Parkban)
Azonban a kiválasztott szerencsés egyszer csak azt veszi észre, hogy Artur gyakorlatilag már az ölében ül, és pettingnek is beillő szemkontaktusba bonyolódik a tölcséressel. 
Hja, és akkor persze állja meg az ember, hogy nem ad neki. Hát, nem könnyű. A nasicsomagoló papirt szokta megkapni, és annak az elnyalakodását követően, nagyon boldog.  És persze többnyire van itthon speciálisan kutyáknak készült csoki is, amit imád az eb. Mi még nem kóstoltuk meg, hogy az milyen, de magunkat ismerve, elképzelhetőnek tartom, hogy még eljön az az idő is, ha kitör rajtunk egy hiányroham... :) 

Nokturnális* házőrző

Ismét egy goldenmitosz megcáfolására készülök. 
Ezúttal a házőrzéssel kapcsolatban próbálom kicsit árnyalni a képet.
Anno, A.e. (ld.:Artur előtt) mindenhol azt olvastuk, hogy a golden NEM házőrző. A tapasztaltabb, kutyás ismerőseink is ezt mondták. Volt, aki a retrievervásárlási szándékot hallva óriás plüsskutyát/plüssoroszlánt/plüssrozsomákot javasolt, mert az legalább nem kér enni, ééés házőrzés szempontjából kb ugyanannyit ér.
Megköszöntük az aggódó javaslatokat, és jeleztük, hogy nem házőrzésre vesszük a jószágot, hanem mert csak. 
Gyorsan tisztába kerültünk vele, hogy az állatkát majd emberszeretete arra sarkallja, hogy beengedje, megvendégelje és tisztára nyalja az erre tévedő, betörésben jártas kisiparosokat, és még segitsen is levinni a szajrét a furgonhoz.
Na most Artur, ezzel szemben, 
a; vagy nem golden,
b; vagy nem szereti az embereket,
c; vagy van benne házőrző véna.
Hát goldennek biztosan golden. Nála goldenebbet nem láttam még a környéken. Ráadásul ő az a fajta reklámkutya, akinek a fotójával eladják az összes kutyás biszbaszt, és a legtöbb ebétken is  ez a fajta retrieverpofi szerepel. Sőt, itt Spanyolhonban még a retyópapiron is ennek a tipusnak a buksija figyel... Neeem, én sem értem az árukapcsolást...
Na de vissza a fősodorba.
Az embereket imádja. Különösen a gyerekeket, és az időseket. Meg mindenki mást is.
De valami el lett cseszve benne születéskor, vagy csak egyszerűen, nem olvasta a rá vonatkozó tudnivalókat, mert elkezdte őrizni a házat (!!!)
Már kb. egy hónapja vannak próbálkozásai, amikor is a vendégszoba teraszáról -az ajtó takarásából-, megugatja a kertben járó-kelő egyedeket, illetve esténként a velünk szemben levő hotelbe hazatámolygó atomrészeg fritzeket is.

De ezek csak amolyan jelzésértékű megnyilvánulások voltak.
Azonban a közelmúltban vendégségbe érkezett egy kedves barátunk, aki nem mellesleg Artur kiválasztásánál segédkezett, igy félig-meddig keresztanyai szereppel is fel van ruházva.
(Ja igen, a Vőlegény ezt előző este igy vezette fel a teraszgarnitúrát éppen halálra nyaló ebnek: "Artur, holnap kapsz egy új játékot!" Aki persze, a bűvös játék szót meghallva már rohant is Judzsinért, és azonmód nyálasan kezdte beletolni azt a Kedves arcába, pusztán játszási célzattal...)
No de az új játék megérkezett, Artur borzasztó nagy örömére, és a boldogság ki is tartott egy kis ideig. Aztán, este lévén, kezdte nem érteni, hogy a vendég miért is nem távozik?? A tiltás ellenére beosont a vendégszobába is, és felvont szemöldökkel kerülgette a ruháit pakolászó betolakodót.
Bár parancsra eljött a helyére, érezhető volt rajta a feszkó. Izmait befeszitve ült a szinescsikoson a  vendégszoba irányába feszülten figyelve, halkan morogva. Amikor pedig látogatónk megmozdult, vagy csak mélyebb levegőt vett, élénk ugatásban tört ki. A kései órára, és arra tekintettel, hogy a Vőlegénynek korán volt jelenése a munkahelyén, először próbáltunk a makacs eb lelkére beszélni, majd jött a terror. 

Persze csinján, hiszen nem akarjuk ezt a KÜLÖNLEGES képességét (fura nem, a kutya őrzi a házat??) visszafejleszteni, de a szomszédság haragját sem óhajtottuk kivivni hajnali kettő magasságában. A különböző -nyomtatásba nem való-, fenyegetések végül célt értek, és csak a halk, mormogva anyázás maradt a hirtelen vérebszerepbe bújt négylábú részéről, de attól már tudtunk aludni. Artur reggeli karikás szemei teljes nokturnalitásról árulkodtak, és első útja a másik szoba ajtajához vezetett, ahol is a vendégnek kilépéskor át kellett esni a -reptereken alkalmazottaknál kicsit alaposabb- ellenőrzési eljáráson.
Természetesen, azóta óriási barátok lettek, és a  reggeli biztonsági áttekintés is üdvözlős-szeretgetősre váltott, ugyanakkor mi egy jó visszajelzést kaptunk arról, hogy az eb tud éber lenni, és vigyáz ránk :)


*Nokturnális: ezt az új szót ma tanultam a Wikipédiáról, amikor kerestem egy frappáns megfelelőt az éjjel aktivra. Nokturnalitás élőlényeknél azt jelenti, hogy éjjel aktívak, és nappal pihennek, alszanak. Jelzője: ’nokturnális.’ Kedvenc bolhazsákunk esetében a nokturnalitás egyelőre csak a házőrzésre vonatkozik. Na de  a lényeg: a szó nagyon megtetszett nekem, aztán ha egyszer arra vetemednék, hogy jelentkezzek valami 'ki tud több idegen szót és jelentésüket?' nyomi televiziós játékba, akkor mindig jól jönnek az ilyen ismeretek :)

Férfias játékok

Ha véletlenül mi nem vettük volna észre az eb erőteljes kamaszodását, vannak fajtársak, akik erre gyorsan felhivják mindhármunk figyelmét. Bár Artur még mindig félgolyós, némelyik keménykötésű fiatalember már ezt is fenyegetésként éli meg. És persze ilyenkor jön a sarki vendéglátóipari egységekből jól ismert "Mivanmivannamivan...?" kezdetű népi felelgetős...
Ennek a -kutyáknál is bevált - kötekedési módszernek egyik magas szintű művelője a Max nevű fehér labrador. Artur még nem nagyon tud mit kezdeni az ilyen megnyilvánulásokkal, hiszen ő elsősorban játszani menne a futtatóba, és mindenkit szeret, aki ott van. Úgyhogy Max határozott, és kissé ellenséges fellépését megfutamodás, és értetlen sirás követi, mig közbe nem lépünk. Utána is nehezen nyugszik meg, és farkát folyamatosan behúzva, füleit pedig lapitva tartja a nagy fehér közelében. Ja, és természetesen Max mellett hernyómozgásban közlekedik, a talajhoz simulva.
Persze, ezeket is muszáj megtanulnia, ezért nem is igazán szólunk bele, csak ha már nagyon elfajulna a helyzet.
És valahol azért az jó hir, hogy a kutyafuttató keménylegénye számitásba veszi tinédzserünket, és saját lábúlag kergeti meg. Hiába van még csak fél-készen, ellenfelet gyanit benne, és még idejében akarja tudatositani a hirearchiát.
Érdekes, hogy Claus is elkezdett határozottabban viselkedni Arturral, de ő szintisztán tanitási jelleggel. Kezd vége lenni a pátyolgatásnak, viszont előfordul, hogy halkan rámorog. Artur ilyenkor óriási megdöbbenéssel ül le félfenékre, elmorzsol egy könnycseppet, és megsértődve odaszalad hozzánk. A durci aztán tart vagy fél percig, és már rohan is Claus után, reménykedve, hogy most majd minden visszakerül a régi kerékvágásba. 
Még nem egészen érti mi történik, miért változik meg a viselkedés vele szemben, és magán sem veszi mindig észre a változásokat. A hétvégén fordult elő első alkalommal, hogy felemelte a hátsó lábát bokoröntözéskor, és még csak fel sem tűnt neki. A többi könnyitését továbbra is gubbasztva végezte. Ma reggel ismét volt egy emelése, de ebbe a mozdulatba bele is merevedett. Tanácstalanul nézte a pracliját, hogy az vajon mi a francot keres a levegőben, majd -még mindig égnek meredő lábbal-  segitségkérően rám nézett. A fejét látva annyira elkezdtem röhögni, hogy gyanitom kicsit megsértődött. Azóta viszont minden pisilésekor hátranézve ellnőrzi magát, hogy szem mögött levő testrészei nem kelnek-e önálló életre.
Cuki.
Aztán ugye ott vannak a Lányok, mint az egy korábbi bejegyzésben emlitettem. Azóta annyi változás történt, hogy Ella csáberejének ő sem tudott tovább ellenállni... 
Igen, rámászott. 
Egyetlen icipici probléma merült fel...
Fingja sem volt, hogy pontosan mit kell tennie....
Igy virgoncul megkettyintette a marcipánlányka bolyhos farkát és gangnamstylolt egy párat a gerincén is. 
A harmadik kisérletet Ella megelégelte, és kissé ingerülten szedte le Arturt a saját hátáról, miközben - a fejét és gesztusait elnézve- azt is a világ tudtára kiabálta, hogy mit gondol az ilyen tini pancserokról, és amatőr technikájukról...

Hozzáteszem Arturnak ennyi is elég volt a boldogsághoz, mert még másnap délelőtt is olyan kielégült fejjel szeretgette a koronaékszereit a szinescsikos takarásában, hogy mindketten belepirultunk a Vőlegénnyel.

Bele sem merünk gondolni, mi lesz, ha ráébred, hogy ténylegesen hogy van ez a méhek-virágok dolog...

Pretty women

Hát igen...
A nők.
Pontosabban a NŐK...
Ez is elérkezett. A tinédzsereb kerülgetni kezdte a lányokat.
Mondjuk, meg tudjuk érteni, ugyanis a jószerencse két irtó dögös kutyalánnyal hozta össze. A hölgyek gazdija a Vőlegény kollégája, igy a viszonylag rendszeres találkozás is biztositva van.
Azt még nem tudtuk teljesen biztosan eldönteni, hogy melyik lányka kezdi elrabolni hősünk szivét, de egyelőre ez nem is olyan fontos.
Ugyanis Artur még nem tud mit kezdeni a helyzettel, ez tisztán látszik rajta, de szabadulni sem tud a körből, amit a hölgyemények mágneseznek maguk köré. Persze, nem a mi juniorunk az egyetlen, aki rendszerint beleesik eme hálóba, ugyanis a kutyafuttatóban a lányok a SZTÁROK.

Főként az egyik, Ella, aki egy gyönyörűséges marcipánretriever, és amolyan igazi cheerleader. Tömött fehér bundája van, óriási csokibarna szemei hatalmas pillákkal, és nem mellesleg olyan angolspárgában tud lefeküdni labdával a szájában, hogy a szerelmes kutyafiúk, azt sem tudják, hova nézzenek. Ráadásul Ellánál senki nem kergeti dögösebben a labdát, ennek megmondhatója a nyomában rohanó négylábú himsereglet.
A másik szépség a Luna névre hallgat, és Ella teljes ellentéte. Ő egy éjfekete kutyalány, karcsú, szerény, és kicsit tartózkodó. Nála szebben senki nem kunyerál csemegét, és ő megválogatja, hogy ki simogathatja meg szépen ivelt buksiját.

Érzésünk szerint, ebünk, eddig nem állt be az Ellát kergetők sorába, inkább Lunával kerülgetik egymást. Közben persze próbál puskázni a nagyoktól, akik sorban teszik a szépet a hófehér démonnak, és az ellesett technikákat rendre ki is próbálgatja a fekete tünemény közelében.
Arturnak az udvarlása is olyan arturos.
Ez az arturos dolog nehezen magyarázható, de minden megmozdulásában megvan az egyediség. Nagyon messziről felismernénk őt a járásáról, az úszásáról, az alvó poziciójáról,.. stb. Mert csak rá jellemzően műveli. És ezek az apró eltérések nyilvánulnak meg e kezdeti széptevésében is.
Természetesen az udvarlása meg van spékelve egy nagy nagy adag tanácstalansággal, hisz ő maga sem érti hogy mi történik, ha megjelennek a Lányok.
Hiszen akkor minden megváltozik a nagyfiúk részéről.
Az addigi birkózást, labdakergetést, fogócskát, felváltja a gyors bundaigazitás, a kidüllesztett mellkas, a magasra tartott buksi, a méltóságteljes lépegetés. A továbbiakban szó sincs közös kakievésről, meg egymás fenekének szagolgatásáról, meg csupa olyan izgis dologról, amit a kutyafiúk művelnek egymás között, ha nincs hölgytársaság.
A kezdet kezdetén Arturt olyannyira felháboritotta, hogy megjelenést követően minden Ella körül forog, hogy nemes egyszerűséggel ráült a spárgázó kutyalány fejére. Persze ezen a többi amorozó hökkent meg nem kicsit, és hátsó fogakat is kivillantva magyarázták el, tudatlan ebünknek, a tényállást.
Talán ezért is keltette fel jobban érdeklődését Luna, aki általában a háttérből figyeli az eseményeket. Bár először a jobb hijján terelte a magányosan bóklászó, éjszinű lányka felé, gyorsan felismerte benne a főnyereményt. És mostanában a többedik talákozást követően, már félszemmel mindig a fekete szépséget lesi. A szabad szemével pedig próbálja magáévá tenni Claus lehengerlő stilusát, aki egy-két orrpuszit követően máris Ellán mutatja be a csipőmozgás gyakorlati tudnivalóit- kis padavanja részére. A továbbra is legszivesebben a Vőlegényen munkálkodó Artur pedig jó tanitvány, valamelyik reggel a mit sem sejtő Kedvest már hátulról tette a magáévá...

Komfortzóna

A kutyafuttatóban nagyon jó kis társaság gyűlt össze, és viszonylag rendszeresnek is mondhatók az esti találkák. Vicces, hogy egymás kutyáival már mindenki képben van, ismerjük a kedvencek nevét, korát, előéletét. Ugyanakkor halvány lila gőzünk sincs egymás, azaz a gazdik nevéről.

Érdekes.

Rengeteget nevetünk, beszélgetünk, sztorizunk, de mivel a társalgás főként az ebek körül zajlik, valahogy egyáltalán nem fontos, hogy közülünk, kit hogy hivnak. Igy is tökéletesen jól megértjük egymást. 
Arturt nagyon szereti az egész csapat, a négy és a kétlábúak egyaránt. Jól beilleszkedett, és igyekszik tanulni a nagyoktól, hiszen jelenleg ő az egyetlen junior a csapatban, és a legkisebb is. A kezdeti óvatosságát felváltotta a kiváncsiság, és a figyelem. Mostmár bátran részt vesz a csapatjátékokban, kergeti a labdát a többiekkel, ugyanakkor rettenetesen tisztelettudó, ami miatt irtó büszkék vagyunk rá.

Az első alkalmak bátortalan lépéseit folyamatosan végigkisérte felnőtt barátja Claus, és ő volt az, aki mindig bemutatta Arturt az ismeretlen ebeknek. Érdekes, hogy a kutyák esetében is mennyire megvannak azok az irott és iratlan szabályok, melyek segitik az együttélésüket, és a szocializációjukat. Kicsi kutyánk most tanulja ezeket, de nagyon jó diák, eddig minden akadályt ügyesen vett.

A gazdik természetesen imádják, hiszen Artur a legbolyhosabb, és leginkább gyűrhető a csapatban. Továbbá nagyon kedves és bújós kutya, aki örömében mindig annyira csóvál az ismerős emberek láttán, hogy nyaktól lefelé jobbra-balra kileng.

A futtató másik sztárja, természetesen a Vőlegény.

Érte főként a csapat szőrősebbik fele van oda, és lényegesen prózaibb okokból. A Kedves zsebe ugyanis mindig tartalmaz kutyacsemegét, és nem is fukarkodik annak osztogatásával. Azaz, ha megjelenünk a futtatóban, Artur köszöntését követően az összes kutya, teleszájas vigyorral rohamozza meg a Vőlegényt, és én csak ezután következem az üdvözlő-szimatsorban.

Mivel a családban Artur az első eb, és az Imádottnak soha nem is volt ilyen szőrmók pajtása őelőtte, erős fenntartásokkal birt a kutyatartás gyönyöreivel kapcsolatban.

Már a kezdetekkor. 

Sosem felejtem el, mikor mentünk Arturt átvenni, és a csengetés után rohant elénk az eb mamája.... A Vőlegény -a felénk vágtázó óriási állatra tekintettel-, inkább berettent a hátam mögé. Akkor fel is merült bennem, hogy mi lesz vajon, ha a saját kutyánk is megnő...? 

Gondolom, benne is átfutott ugyanez...

Artur most, 7 hónaposan, akkora kb, mint a mamija volt a nagy találkozáskor, és teljes lelki nyugalommal mászhat fel a Kedvesre, nyelheti be a karját könyékig, és ez mindkettőjüknek jó igy. Persze, a kötelező zsörtölődés megvan az illuzió megteremtése miatt, de ezt igazából senki sem veszi, és senki sem gondolja komolyan.

Továbbá, a futtatóban elnézve az Imádottat a borjú nagyságú ebek között, nasit osztogatva, mint egy jobbfajta cukrosbácsi, bevallom, kicsit elérzékenyülök. Nagy utat tettünk meg minden szempontból, és azt gondolom, jó döntéseket hoztunk. Minden szempontból.

A komfortzóna pedig arra való hogy táguljon :)

Hisz nézzük csak:

- Artur rettegett mindentől, ami él, mozog, vagy hangot ad. Ezzel szemben, most van egy óvatos, de rettentő kiváncsi, és bátor tiniebünk.

- A Vőlegény amikor jobban végiggondolta a kutyakérdést (a pisikaki és szőrhullós résznél jobban elidőzve) halkan sikoltozott. 

Magában. 

Ezzel szemben ma? Ha az éhenkórász ebnek a vacsoránk közben olyannyira beindul a nyáltermelése, hogy kétoldalt lelóg a bokájáig a csulacsik, a Kedves szemrebbenés nélkül törli meg a pofit, és simogatja meg a buksit.

És már közös mondásunk is van: 

"a kiskutya nagyon szerethető, de a nagykutya még jobban"

Artur hatalmas egyéniség, és nagyon jó tulajdonságokkal rendelkező állatka. Mikor kicsi volt, egyszer beszéltünk arról a Kedvessel, hogyha elénk raknának most száz hasonló korú golden retrievert, vajon ki tudnánk e választani közülük a sajátunkat. 

Akkor nem voltunk benne biztosak. 

De ma már ezer közül is.

Egyedi lett az eb, és csodaszép. 

És nagyon örülök neki, hogy anno minket választott. Merthogy ő választott, az mostmár nem is kérdés.