Szolgálati közlemény

A blog átköltözött a Cafeblogra, a továbbiakban ott érhető el változatlan tartalommal, de megújult külsővel. Várunk mindenkit ott is sok szeretettel, hiszen Artur kalandjai tovább folytatódnak. 
Blog : http://goldenacsaladban.cafeblog.hu/
Facebook : https://www.facebook.com/pages/Artur-Golden-a-csal%C3%A1dban/334078580059904
Üdv,

GG

Félénk vagyok, ÉS hóditani akarok

Hiába...
Bármi is történjen odakinn a nagyvilágban, a mi életünk csak a lányok körül forog.
Mármint Artur világközpontjában ők állnak, mi pedig kénytelenek vagyunk idomulni. Nem is nagyon tehetünk mást, ugyanis a séták alatt egyfolytában csajozunk, csajokat követünk, vagy csajokat keresünk, végső esetben beérve egy kis ottfelejtett szagminta felnyalogatásával.
Mármint Artur részéről.
Tudom, hogy az ebeknek a járda és a környező susnyás olyan, mint egy teritett asztal - szagok tekintetében-, de bevallom őszintén, még most sem értem, hogy mi a francot lehet nyalogatni egy töküres, látszólag aranytiszta járdán, fél óráig???
De valószinűleg ezen a vizsgán anno is elbuktam, ezért nem kutyatestben élek most...
Na mindegy.
Szóval a lányok.
A lányok mindenekfelett.
A 10 hónapos valószinűleg a teljes családját eladná szervkereskedőknek egy jó kis numeráért.
Merthogy az még nem jött össze.
A pettingfélék minden válfaja teritékre került már, de a lényeg várat magára. És ettől Artur egyre jobban beőrül. Hovatovább ott tartunk, hogy már bepróbálkozik: 
- a kiszemelt lánykutya gazdájánál
- szintén erősen punciorientált fiúebeknél
- itt tartózkodó vendégeinknél...
Ezek a kétségbeesett kisérletek néha szülnek vicces szitukat. 
Például, amikor a szépséges hófehér  retrieverlány, Maggie gazdija - aki nem mellesleg, egy jól szituált hatvanas úriember- szemből betámadásra került a harcrakész, KIVONT FEGYVERT villogtató, negyvenkilós Artur által.
Maggie-apu a susnyásban végezte, éppen megúszva a hátraszaltót. 
Ebünk pedig jogainak teljes tudatában, erőteljes csipőmozgásokat végzett a megilletődöttön, akinek a heves aktus folytán, még a  szemüvege is nyálban úszott. Mondjuk az is tény, hogy Maggie azóta erősen keresi Artur társaságát, és ráutaló magatartásként, nem egyszer emelinti meg előtte bolyhos farkát sem.
Próbálta már megrakni Plutót, aki egy rém tündéri, földszintes FIÚkutya, és igazi erénycsősz. Amint az ebek között érzékeli a szexuális túlfűtöttséget, középre döcög, és hangot ad megrovásának, a tapasztalt fertőt illetően.
Mit ne mondjak, Plutó is berökönyödött, mikor Artur megpróbálta beszennyezni kis patyolat testét. Hirtelen a hangja is elment, csak igyekezett minnél inkább belesimulni a pázsitba. Igazság szerint lehet, hogy Artur sikerrel járt volna a méretbeli különbségeknek hála, de gyanússá vált, hogy: 
1. nincs meg Plutó
2. Artur teljes áhitattal dugja a füvet
3. mintha elhaló segélykiáltásokat hallanánk
Úgyhogy a majdnem megbecstelenitett minieb meg lett mentve, aki azóta szintén felnéz ebünkre, bár arra ügyel, hogy a kis segge mindig be legyen védve.
Na most ezek után el lehet képzelni, mit művelne Artur a csajokkal. Ha merne.
Csakhogy, nőtársaságban meglehetősen beszari.
Kerülgeti a lánykákat, és néha megkisérli a rámászást is, de amint a kiszemelt nőstényördög szembefordul vele, abban a pillanatban felköti a nyúlcipőt, és visszavonulót fúj. Pedig a lányoknak egyre inkább nincs ellenére a közeledés, de nyilván elvárják az udvarlást. Artur viszont hóditás tekintetében  még nagyon tipegő. Fingja nincs, hogy mit kezdjen ezzel a felnőttjátékkal, és nem érti miért jó az, ahogy az idősebb ebek tépik egymás fülét, kergetőznek, hemperegnek a fűben, és morognak egymásra. 
Hiszen a vége a LÉNYEG, akkor mi végre ez a nagy cécó? 
És különben is. 
A lányok zavarbaejtőek. 
Mindegyiknek finom az illata, csillag van a szemében, és jó (lenne) hozzájuk bújni. 
Szóval a mi kis szende szűzünk ha óvatosan is, de azért próbálkozik a másik nemmel. 
Azt be kell vallani, hogy lassan-lassan finomodik a technikája. Valamelyik este is, nekifutásból úgy megboritotta Maggiet, hogy a bolyhos kutyalány csak pislogott. Viszont pár perc múlva nemes egyszerűséggel ráült Artur fejére, ami azt gondolom erős felhivás arra a bizonyos közös táncra...

A reggel, és ami mögötte van

Mostanában minden reggel arra ébredünk, hogy Artur szeretgeti a saját kis testét az ágyunk alatt.
Mivel nem akarjuk, hogy éjjelente a frászt hozza a vendégeinkre, igy a hálószobánkban alszik, és onnan jár ki a teraszra, az aktuális üzleti, és egyéb folyó ügyeit intézni.
Neki ez a felállás, több, mint jó. 
Hiszen ott lehet az Imádott és az én közelemben, ami maximálisan boldoggá teszi. Nem egyszer ébredtem már arra, hogy az ágyunk mellett áll, buksiját óvatosan a párnámra teszi, úgy 3-4 centire az arcomtól, és lélegzetvisszafojtva néz. Persze ugyanezt eljátssza a Vőlegénnyel is, annyi különbséggel, hogy nagyobb az áhitat az étcsoki szempárban. Aztán, amikor az Imádott felneszel a rajongó egyik hangosabb sóhajtására, és halálorditva ugrik fekvésből talpra az ágy közepén, mint a Rettenthetetlen, akkor az áhitat átfordul elismerésbe, mondván, a Gazdi milyen akrobatikus még éjjel is.
Többnyire azonban óriási szerencsénk van az ebbel, mert végigalussza az éjszakát. Néha ugyan hangosan hortyog, és esetenként fingik is egyet-egyet, de ez egy férfiembertől már-már elvárás, mégha csak kamaszkorú férfiról is szól a fáma.
És általában figyelmes is. 
Tudja jól, hogy a hétköznapi séták mindig korábban kezdődnek, hisz együtt indulunk a Vőlegénnyel itthonról. Mig utóbbi a munkahely felé, mi a futtatóba vesszük az irányt, érzékeny búcsút követően. 
Hétvégén természetesen más a helyzet, hisz mi a francért kelnénk fel hajnali hétkor, amikor tiz órakor is fel lehet?? 
Na most Artur szombaton ezt általában nem érti. Vasárnap már igen.
A hétvége első napjának reggelén, a koreográfia igy néz ki: 
7 óra, és az ébresztő funkció hallgat. 
7 óra 10-kor egy kócos kutyabuksi jelenik meg az ágy végénél, és homlokot ráncolva körbenéz. 
7 óra 30-kor ágyat körbejár, és halkan, de annál aggodalmasabban nyüsszög. 
7 óra 45-kor mindkét oldalon odadugja az orrát az arcunktól pár centire, és légzésellenőrzést végez. Jajj nekünk, ha elpislogjuk magunkat, vagy nem ájult álomszerűen vesszük a levegőt. 
Akkor azonnali a bukta, a kutya tudja, hogy csak szinjátszunk, és már hozza is Judzsint.
Ha sikerül megvezetni az ebet, akkor a jutalmunk, részéről egy mély sóhajjal kisért összeomlás az ágy valamelyik oldalán, csönd, béke, és további alvási lehetőségek. 
Ha nem tudjuk átvágni, akkor addig pakolgatja a mind nyálasabb Judzsint és társait az arcunkba bele, mig meg nem unjuk, és fel nem kelünk. 
Bevallom, azért ilyen szivélyes sétainvitációnak meglehetősen nehéz ellenállni... :S
A vasárnap az könnyebb, addigra megtanulja, hogy hétvége van, és a fenti műsort is általában 10 óra körül kezdi el. 
Aztán hétfő reggel hétkor meg ő néz ránk rettentő morcosan és talpig kómásan, az ébresztő első traktusait követően.
De a reggeli önszeretgetése új vonás. Valószinűleg csak mosakszik -bár azt hittem eddig, hogy ilyen alapossággal ezt csak a macskák művelik...- de azt olyan hangeffektusok kiséretében teszi, hogy lehetetlen rá nem felébredni. 
Szörcsög, nyammog, csámcsog, morog, és közben ütemesen veri magát oda a berendezéshez, ahogy próbálja elérni hátsóbb testrészeit is. Na most egy közel 40 kilós gyönyörűség esetében azért ennek van hangja...
És mikor félsüketen, csipákat törölgetve, anyázásközeli állapotban rászólunk, még ő van felháborodva, hiszen csak csöndben elfoglalta magát. Magával.
Aztán, hogy mi se maradjunk ki a jóból, a tisztogatási műveletet gyorsan elvégzi a kilógó testrészeinken is. Ezzel teljes mértékig sikerül minket felébresztenie, igy elégedetten vigyorogva, végignézve rajtunk, boldogan felsóhajt, összegömbölyödik az ágy végénél, és azonnal mély álomba merül. 
Mi meg bután egymásra nézünk a Vőlegénnyel, és enyhén kutyagyilkos hangulatban ugyan, de egyformán érzünk: 

Szivatnak Anyám. Stop.

Egy házban az ellenséggel

A mai történetnek két előzménye is van, mely hozzájárul annak kerekdedségéhez. 

1. Artur és a macskák viszonyában konkrét mérföldkövek határozhatók meg:
Amikor először találkozott a ciccekkel, borzasztóan megijedt a gyanús, prüszkölő, hátat görbitő rettenettől, és hát biztos, ami tuti, inkább felmászott a Vőlegény hátára. 
Majd a riadalom olthatatlan kiváncsisággá fajult, és mindent megtett annak érdekében, hogy megbarátkoztassa magát a kacorokkal. Csóri kutya, akkor még nem sejtette, hogy az első megmozdulásakor elkefélte a kapcsolatot, hiszen óriás farokcsóválását az öszes környékbeli nyávogi hadüzenetként fogta fel, és ebünk közeledésére, azonmód csatasorba rendeződtek.
Aztán jött egy hatalmas csalódás... 
Megismerkedtünk egy gyönyörű hófehér cicussal (G.-vel), akivel először nagyon gyümölcsözőnek igérkezett a románc, mignem fel lettünk világositva, hogy ez a macsek a kutyákra és azok megcsúfitására van specializálódva, és jobban tesszük, ha a környékéről is elvisszük mafla kiskedvencünket. (Na ekkor kapta tőlem a keresztségben az a dög macska, a jól megszolgált Galád nevet)
Artur még ezek után sem adta fel, és próbálkozott rendületlenül, mignem egy szép napon: 
- megismerkedett Figaroval, 
- valamelyik haverja felvilágositotta a futtatóban, a macskák és a kutyák ELFOGADOTT ÉS KIVÁNATOS viszonyáról, a Föld nevű bolygón. 

2. Figaro a házunkban lakó cica. Azon kivül, hogy egy pöttyet be van hizva, és csengős nyakörve nélkül egy lépést sem tesz, még egy különcsége van: van egy saját kutyája. 
Igen, nem tévedés. Olyan plüssegér méretű kis jószága van neki, akinek csomót szoktak kötni a fejére, masnival. Mármint a hajára. Vagy szőrére. Hagyjuk. Szóval oda.
A lényeg, hogy a kutyasétáltatást Figaro minden esetben felügyeli. Általában az eb és gazdája mögött halad két-három méterrel lemaradva, aztán gondolom striguláz. Ha a négylábú, meggondolatlanul más macskára is szemet emel, akkor otthon lesz nemulass, meg karomélesités! 

Nohát, a Galáddal történteket követően futottunk össze, e szép párossal. 
Artur, amint meglátta a rabigába hajtott fajtársat, a mögötte döcögő dagi kacorral, egyből agyérgörcsöt kapott, és pórázt tépve próbálta megkisérelni a lefagyott macska nyilvános megnyúzását, felnégyelését, karóba húzását..etc.
Igen, Figaro konkrétan a járdaszigetre merevedett, olyannyira meglepte a támadás. Hogy ŐT!!!.... Aki nemhogy jóba van a kutyákkal, konkrétan szolgaként használja őket.... ŐT!!!!.... meg merte támadni egy koszlott, alsóbbrendű - ráadásul KISKORÚ- parazitának tartott lény!! 
Miután visszahelyeztem - a rántás következtében- erősen megnyúlt váll és könyökizületeimet, igyekeztem felcsávázni pórázára a betont kaparó, erősen hörgő ebet. Addig Figaro gazdája is próbálta menteni túlsúlyos kedvencét, ami annak bénult állapotára tekintettel, nem is volt oly egyszerű művelet. Mindenesetre az incidenset követően, Arturnak óriási tekintélye lett a macska szemében, elég volt minket meglátnia messziről, és láthatóan vigyázba vágta magát benne a szar is. Nyilván, ez az állapot azért nem tetszett a bealázott cicusnak, és bőszen kereste az alkalmat a bosszúra.
Aztán egy szép napon...

A macska -ismerve esti sétáink útvonalát, megrendelve a kedvező széljárást, benarkóztatva a saját gazdiját, egyszóval tiszta terepet teremtve-, bevárta a futásból/játszásból hazaérkező fáradt, és ennek megfelelően kevésbé figyelmes ebünket. Egy terjedelmes bukszus mögül Artur elé ugorva, gyors egymásutánban, lekent neki vagy 40 pofont, és ha jól láttuk, vagy háromszor szembe is köpte. Bevallom, meglepődtünk, bár gyanús volt, hogy Artur nem viszonozza ezt a szivélyes üdvözlést, viszont a huszadik sallernál, teli szájas vigyor borul a kis okos fejére...
Nos, Figaro nem egy IQzseni. 
Ugyanis, bármennyire is kutyaszolgája van, ő nem más, mint egy behizott házicica. Azaz, nulla az ütésereje, továbbá, hogy a kanapén való hasizomúszógumi növesztése közben ne vágja szét teljesen a huzatot, még a körmei is csontra vannak vágva. 
Szóval, Artur élvezte az arcmasszást, és van egy olyan érzésem, hogy a visszavágó sem fog elmaradni. Úgyhogy én a bokszbajnok helyében nem nagyon mutatkoznék lakáson kivül, max. álruhában...

Artur, a varacskos kutya

Az van, hogy az ebet tanitgatjuk a közlekedésre. Mármint póráz nélkül, mert jó lenne, ha adandó alkalommal nem rohanna be egy úthenger alá, ha valahogy sikerül elszöknie.
Odáig már nagyon jók vagyunk, hogy pórázos séta közben, leül az útpadkán, és csak engedéllyel indul tovább.
Többnyire...
Na most a gondok itt kezdődnek. Hogy többnyire.

Ugyanis, ha meglát valami rettentő érdekes, izgalmas dolgot, mint pl. macska, kutya, pillangó, szél által felkapott falevél, akkor nagy ivben szarik a padkára (képletesen persze), rohan árkon-bokron át szemrevételezni. És mire annyira feltisztul az elméje, hogy meghallja a negyvenkettedik visszahivást, addig kábé hetvenháromszor ütik el, igy korántsem biztos, hogy lesz esélye visszajönni.
A környéken vannak kevésbé forgalmas utak, ahol gyakorolgatjuk ezt a póráznélküliséget, de a mostani  kiszámithatatlan kamaszállapota miatt, igy is előfordult már, hogy átrohant az úton, mert ezt javasolták neki a hangok....
Egyetlen egyszer találkoztunk igy, egy megtévedt és sörtől belassult strandoló kocsizóval, azaz még nem volt igazi vészhelyzet, de ugye, addig jár a korsó a kútra... Na szóval, inkább marad az eb pórázon, ott, ahol előfordulhat gyalogosközlekedésen kivül bármi más.
Az alternativákat keresgélve, találtam egy nagyon vadregényes kis utat az egyik golfpálya szomszédságában, ahol nulla a kerékkel rendlekező járműforgalom, aszfaltozott járda van, és még futásra is kiválóan alkalmas, attól eltekintve, hogy hegyoldalban vezet. 
Azaz, először fölfelé...
Nagy örömmel újságoltam ezt a Vőlegénynek, aki valahogy nem dobódott fel attól, hogy melóból hazaérve, lecuppantva magáról az 50 fokos autót,  jöhet velünk hegyet mászni a még mindig tűző napsütésben. 
De azért, persze eljött.
Artur irtó boldog volt, mikor lekerült róla a korlátozás, és felfedezhetett egy teljesen új helyet, volt is nagy rohangálás, árokba ugrálás, idegen-kaka ph-ellenőrzés.
Odafele találtunk egy méretes pocsolyát is, amit persze jól körbeszaglászott, de az egyre emnelkedettebb hangon ismételt ''FÚJJ" hatására otthagyott, és vigan rohant tovább.
Akkor még nem sejtettük, hogy fondorlatos tervet szövöget a kis fejében, lévén, a pocséta visszafelé a kanyar mögé esett...
Szóval másztunk, másztunk, egy kis dombra lecsücsültünk... de a lemenő nappal arányosan egyre több lett a szúnyog, meg mindenféle repkedő élienek, igy elindultunk visszafelé. Arturt csak egyszer kellett kimenteni egy sziklásabb részről, ahova felrohant egy gyikot követve, majd lefele bepánikolt, pláne, hogy ismét felszakitotta az éppen begyógyult körömsebét.
Nem egy sebész alkat, és pilóta se lesz az tuti, mert tériszonyos, mint én, és éppannyira nem birja a vért, mint a Vőlegény. Cserébe imádja a csokit, nem is értem, hogy ezt kitől örökölhette?? 
Na de vissza a tárgyra.
A megmentett, és lehiggadt(nak tűnő..) kutya, a kanyarhoz közeledve fényt kapott, és, mint akit puskából lőttek ki, elnyargalt az úton. A Vőlegény -csúnya dolgokat előrevetitő- hivására bosszankodva visszarohant, majd a kapott nasit benyelve újra elstartolt, és már cseszett visszajönni... 
Mikor beértük, ez a kép fogadott minket: 













Bevallom, először nagyon röhögtem, de a Kedvesből még nem oldódott ki az összes feszkó, igy a vérnyomása egy pillanat alatt baszta ki a Richter skálát. Majd ahogy nézte a teliszájas vigyorral, önmagával iszapbirkózó kutyáját, fokozatosan simultak ki homlokán a kockák, igy én is újra mertem kezdeni a vihogást. 
Persze, a dilemma megmaradt, hogy mit kezdjünk a fülig dzsinnes kutyával. 
Felmerült, hogy eladjuk valami gizda kozmetikába iszappakolásnak, vagy ráültetjük egy fazekaskorongozóra és csinálunk belőle kinai teáskészletet. 
De aztán inkább elvittük megfürdetni, kihasználva az automatikus pázsitlocsolórendszerek szabad kapacitását. Mire hazaértünk, mindhárman egyenletesen vizesek, és irtó fáradtak voltunk, igy Artur, vacsit követően azonnal beájult, és minket sem kellett altatni.
Viszont, lehet, hogy holnap megnézem azt a pocsolyát én is, ugyanis az eb pofija jóval kisimultabbnak és ránctalanabbnak tűnik tegnap óta. Ki tudja...? 

A puncizmus fogságában

Megvilágosodtam...
Az eb buzgó vallásgyakorló.
A puncizmus egyik elsőszámú hive.
Vannak még rajta kivül hasonlóan elkötelezettek a csapatban, de Artur meggyőződése kikezdhetetlen. Tegnap este majdnem áldozatot is bemutatott, egy szerencsétlen, és kissé elbambult veréb személyében, igy akarván bevágódni Maggie-nél. 
Igazság szerint a hófehér retrieverlány a gesztust igy is nagyra értékelte, továbbá, a felé irányuló szüntelen rajongás is elnyerte tetszését, mert Artur az OLTÁR közelébe juthatott....
Óriási bánatára nem időzhetett ott túl sokáig, mert mind Maggie gazdái, mind mi észbe kaptunk, és szétválasztottuk az egymásba gabalyodott, csatakos ebeket. 
Viszont, arra pont elég volt az affér, hogyha eddig voltak is kétségei állatkánknak a választott vallásával kapcsolatban, mostantól tuti, hogy teljesen fanatikus PUNCISTA lett.
És ma reggel újabb emlékezetes bizonyitékát kaphattuk elhivatottságának. 
Ugyanis, a futtatóban összetalálkoztunk Secrettel, aki újfent totálisan megbabonázta ebünket. 
Balszerencsénkre egy hasmenéses elefánt járhatott előttünk a réten, az ugyanis rendesen össze volt piszkitva, hogy finoman fogalmazzak. Artur persze selát-sehall módon dagonyázott a kulahalmokban széptevés közben, és csak azért nem döngette a mellkasát figyelemfelhivásul, mert gorilla személyisége nincs (még...). De ezen kivül a teljes eszköztárát felvonultatta annak érdekében,  hogy a mogyorószinű végzet felfigyeljen rá. Próbálkozását siker koronázta, mert Secret végül szóba állt vele: lekiabálta a haját, és megharapta a fülét. Igy el tudtuk lebegtetni a meghabarodott kutyát a csapig, egy praclimosásra. Sajnos, ahogy oszladozott fejéről a rózsaszin búra, észrevette, hogy a barna menyecske távozóban pillantgat visszafele a domb tetejéről, igy Rómeónk a pórázt kezünkből kitépve vágtázott el punciránt....
Szerencsére a dögös lányka gazdija visszajátszotta kezünkre a hódolót, aki ezt erősen hisztizve vette tudomásul, igy pórázon maradt. Negyedóra elteltével szabadon engedtük, mondván, hadd rohangálja ki magából a feszkót, meg amúgy sincs itt senki. 
Hiba volt.
Ahogy kattant a csatt, a hősszerelmes nulláról gyorsult fénysebességre -egy ezred másodperc alatt-, és elvágtázott az illat nyomában. Közben halálra rémitett egy mit sem sejtő gyereket, felboritott egy tátott szájú apukát, és valahol letépte a saját körmét, mint azt dicstelen visszatértekor realizáltuk. 
Igen, visszajött, és bár rekordot döntöttünk dombfutásban a Vőlegénnyel, miközben üvöltve rohantunk a  puncista után, esélyünk sem volt utólérni...
Bevallom, nem dicsértük meg, amikor visszakocogott. Pedig több méterről igyekezett minket mindösszes jóindulatáról, megbánásáról, tévedéséről biztositani, mint azt lesunyt füle, lehajtott buksija, görnyedt testtartása élénken jelzett. Persze, a büntetést ezzel nem kerülte el, igy megint mi vagyunk a Főgenyák, akik csak azért élnek, hogy Őpuncistaságát szivassák. 
Egyre jobban érik az a beszélgetés az állatorvossal, úgy érzem...

Szolgálati közlemény :)

Artur kalandjai a továbbiakban fészbukon elérhetők. 
A blog is megmarad...legalábbis egy ideig biztosan. 
FB elérés: Artur - Golden a családban
Kutyabarátok felé a megosztást megköszönjük 

SzexIstenek egymás közt

Artur úgy gondolja, hogy ő egy szexisten.
Sőt,  igazából meg van győződve róla, hogy Ő maga a Szexisten!
És nem érti, hogy ezt mások nem értik...
Na most ebből azért adódnak konfliktusok, pláne, mert a futtatóban egyik-másik négylábú fiatalembernek szintén a lepedőakrobatizmus az ars poeticája.
Minden elfogultság nélkül, Artur hite kiemelkedik a mezőnyből, tettrekészségével együtt. A gyakorlati kivitelezéssel ugyan akadnak még problémák, de ezt kikompenzálja törhetetlen lelkesedése.
Viszont ott tartunk, hogy már nem nagyon merjük levinni a futtatóba. Merthogy mindenkire rámászik. És nem tudjuk, hogy ezt meddig tolerálják.
Ugyanis, a mi kis önjelölt szexistenünk eléggé béna.
Nyilván nem fogom a szemébe mondani, de nem csodálom, hogy a kutyalányok már csak kétféleképpen reagálnak a közeledésére:
- menekülnek, és közben segélykérően/megrovóan néznek ránk
vagy,
- már üdvözléskor igyekeznek letépni Artur arcát...
....aki persze ebből sem tanul.
Három potenciális hölgyemény van a kosárban, akik esetében az összes macsóeb nonstop széptevő üzemmódra kapcsol, ki-ki a saját vérmérséklete szerint: 
- Dalma az óriási, szomorú szemű - cserébe irtó falánk- magashegyi szépség
- Maggie, a hófehér retriever lány, akinek ártatlanul szépséges pofija és hosszú szempillákkal árnyékolt étcsokiszemei igazi harcos amazont takarnak
- és végül Secret, aki egy labradortermetű, mogyorószin végzet asszonya, a vanrajtamitfogni kategóriából. 
Érdekes, hogy a kutyafiúk a teltebb hölgyekre buknak igazán, ugyanis ha Secret jelen van, akkor a többieknek esélyük sincs. A Titok(zatos) leányzó feneke az elsődleges célpont a srácoknál, és úgy köröznek a futtatóban a barna szépség nyomában, mint valami erősen nyálzó, bolyhos villanyvasút.
Természetesen, tökéletes béke nincs, hisz hogyan is lenne?? 
Az éppen hóditani vágyott amazon háta mögött izomból megy a harc a FŐSZEXISTEN cimért. 
Persze csak óvatosan, hiszen komolyabb küzdelembe a gazdik is beavatkoznak, és az mennyire égő már....?? Ha valakit a nyakörvénél fogva kirángatnak a hörgő bolyból, szégyenszemre nyilvánosan letolnak, majd pórázra láncolnak, és hazacibálnak...Huhh...Igazi rémálom ez a hormonjaik, és koronaékszerük által irányitott macsóknak....
Igy óvatosak, és technikásak.
Magára valamit is adó szexistenjelölt pusztán hófehér fogainak villogtatásával, elijesztőnek szánt morgással, sáros fűcsomók ellenség arcába -véletlenszerűnek feltüntetett- rugdosásával ér célt. Nem beszélve arról, hogyha elég erősen tépi a kiszemelt istennő fülét, akkor erélyesen macsós fellépésének köszönhetően, úgyis rá esik a választás.... És ezért még a gazdi sem haragudhat. 
Hisz tehet ő arról, hogy szétszedik a nők??? 
Artur most kezdi tanulni a rafinériát, de bevallom, nem halad túl gyorsan.
Ugyanis őszexistenségét még kurvára nem érdekli a körités. 
Csupán dugni akar. 
Lehetőleg gyorsan, és minél többet.
Beszéltük is a Vőlegénnyel, hogy ideje lenne komolyabban felvilágositani a 9 és fél hónapost. Külön fejezeteket szentelve az udvarlás, előjáték, monogámia témakörnek...

Murphy meg a róka

Neeem, ez most nem egy La Fontaine-féle tanmese lesz, bár tanulság van benne bőven. 
Mindenesetre jelzem, hogy 16-os karikás a történet, és sajtról, meg hollóról nem lesz benne szó. Továbbá Murphyt szerintem mindenki ismeri, a róka meg nem a Vuk, hanem a másik....
Az történt, hogy a csontevészet másnapján úgy gondoltam, végrehajtom a rég esedékes Arturfürdetést, hátha az is segit némileg a -háromhetes döglött halhoz hasonló- kipárolgásán.
Kigondoltam, hogy az eseményt leghatékonyabban a teraszon tudom végrehajtani, lévén, nincs a világon olyan bazi nagy lavór, amibe az ebet belerakhatnám, és benne is maradna. 
Igy, nem a leghumánusabb módon, de hozzápórázoltam a teraszkorláthoz, jelentősen beszabályozva a mozgásterét. Majd felkészültem 3 kiló nasival, papirtörlővel, langyos vizzel, slaggal, kutyababasamponnal, kefével, gumikacsával, kotyogós labdával...etc. Ja és persze, ott volt az áldozat is, aki konstatálva a rá váró borzalmakat, hevesen rángatta az erkélykorlátot, továbbá állatvédők után kiabált, ha jól értettem.
Érdekes, hogy ha vizet/pocsolyát/sarat/tengert lát a kis drága, abba mindenáron bele kell gázolnia, de a legális fürdetéstől irtózik.... Pedig nem csip a sampon -kipróbáltam....jól van na, kicsi volt még az eb, és féltem hogy csipni fogja a szemét...-, óvatosan dörzsizem, langyos vizzel öblitgetem...aztán mégsenem szereti az effajta pacsát. Mondjuk nem ez az egyetlen fura dolga van, de mindegy.
Szóval megfürödtünk. 
Igen, én is, mert azért egy közel 40 kilós, ellenálló állat zuhanyzása közben meglehetősen nehéz megoldani, hogy az elkövető száraz maradjon... Viszont, a puppysampontól selymesebb lett a bőröm, mint a Dove-tól...lehet váltani kéne.
Miután az eb le lett dörgölve száraz törölközővel, meg lett fésülve, és gyorsan minden fellelhető dzsuvát magára is kent a külső burkolatról, kitaláltam, hogy ha már úgyis térdig járunk a habban, lesúrolom a teraszt is, ráfér. Nedves segitőtársamat bezártam a nappaliba, ellenkezését kajával feloldva, és nekiestem a sikamikának.  Végezvén a derékgyilkos produkcióval, a nappaliba lépve azt kellett látnom, hogy megérkezett Murphy, és ennek köszönhetően, a bolyhos éppen az étkezőasztal alatt dobja ki a rókát.... Mondom remek, biztos megint mohón kajált, van ilyen, szerencsére ott még nem takaritottam. 
Húsz perc múlva egy nyüsszögő, toporgó kutyát találtam a bejárati ajtó előtt. Nem szokatlan ez teljesen, akkor is ezt csinálja, ha postás, takaritó, mumus jár odakint, de most néma csend volt a lépcsőházban, igy nem értettem a gondját. Reggel megvolt a kisdolog-nagydolog bőséggel, napközben nem szokott, igy meg voltam győzödve róla, hogy az eb haluzik. 
Öt perc múlva kiderült, hogy nem.
Értetlenségemet látva kivágtázott a ragyogó teraszra, és gyors egymásutánban háromszor végigf*sta..... Konstatálva fehéredésemet, az esedékes rókáját már a -szellőzésre kitett- tentéjére pakolta rá.... mégse koszoljuk tovább a letakaritott erkélyt. 
Na ezt a műsort játszotta estig. 
Bármit adtam neki, kijött belőle valahol. 
Azt mondjuk még most sem értem, hogy hogy a francba lehet egy kis pohár natúr joghurtból kb. két liternyit visszahányni??
Szerencsére késő délutánra egész jól lett, a főtt rizs benne maradt, és inni is elkezdett, igy nem tartottuk annyira sürgősnek az állatorvost. 
Mindazonáltal az este hazaérkező Vőlegénynek nehezen adtam el, hogy igen, a kutya meg lett fürdetve, és a teraszt is lesúroltam, kb. hetvenszer.
Murphy pedig, a hangerő fokozódását nyugtázva, kajánul röhögve távozott a kulcslyukon.

Csontvacsora

Ismét nem jelentkeztem egy ideje, dehát nyár van, igy Artur legnagyobb örömére -és természetesen a mienkre is- érkeznek az újabb és újabb játékok. :) Azaz, van elfoglaltság bőven, emiatt a blogra kicsit kevesebb idő jutott. Na nem azért, mintha az eb közben megtért volna, és földre szállt tüchtig angyalkaként viselkedne....áááá...továbbra sem teljesen normális, és továbbra is imádjuk.
Azonban óriásszeretet ide vagy oda, az az igazság, hogy az elmúlt időszakban kicsit fura illat lengte körül a bolyhost. Büdi volt, na...
Mivel szinte minden nap úszik a tengerben, nem a tisztálkodási szokásaira gyanakodtunk, bár biztos ami biztos, egy komolyabb alvázmosás is be lett tervezve. 
Az odőr miatt felnéztem a guglira, és meginterjúvoltam a kutyás barátokat is. Gyorsan meglett a diagnózis -mint irtam korábban, okleveles hipochonderként ebben nagyon jó vagyok! -, mely szerint az ebnek valószinűleg bűzmirigy problémái vannak. Ennek megoldására leghumánusabbnak a csontetetés tűnt, a MIKÉNT részleteibe most inkább csak nagyvonalakban mennék bele... khmm... szóval szorulást kell eszközölni az állatban, és akkor nem kell félnetek, jó lesz...
Fel lett dobva a labda jó magasra, MILYEN CSONT???? 
Mint jeleztem, igen erős betegségtudattal rendelkezem, és leginkább a durva fajtákra bukok. Simán be tudok vizionálni magamnak egy haslövést is, ha a helyzet úgy hozza, és gugli szerint arra utalnak a tüneteim. Na most, ezt a jófajta képességemet ki szoktam terjeszteni a számomra FONTOSakra is, a Vőlegény legnagyobb örömére....
Természetesen fentieknek köszönhetően az összes csontban gyilkos eszközt látok, melyek csak arra várnak, hogy belül széthasogassák az imádott jószágot. Engem aztán nem etetnek meg azzal, hogy csak a csöves csontok ilyen gonoszul fondorlatosak, inkább kategórikusan nem bizok egyikben sem. 
Ezért a Kedvesre hárult a feladat, hogy kitalálja, milyen állat, melyik része legyen a ropogtatnivaló, és meggyőzzön engem is, hogy az eb túl fogja élni a mutatványt. 
Igen, tudom.
Nekünk is volt kutyánk mindig, hisz falusi vagyok. 
Igen, nálunk is volt az ebeknek konyhamalac funkciója, azaz válogatás nélkül kaptak meg mindent, ide értve a csontokat, halszálkákat, mákos beiglit, tojásos galuskát..etc. 
És igen! 
Sose nem lett semmi bajuk.
DE AKKOR MÉG NEM OLVASTAM GUGLIT!!!! 
Meg hát Artur nem is ismeri a zordon kutyaházas kinti létet, és maradékevést (bár ez utóbbival tuti nem lenne problémája...)! 
A Vőlegény azonban, gondos kutatást végezve leszűkitette a kört, három féle termékre, amiket alapos mérlegelést követően leforditottunk spanyolra, és beirányoztuk a hentest. Először bepróbálkoztunk, hogy hátha beszélik az angol nyelvet a húsipar jeles képviselői, és szerencsénk volt. Az egyik azt állitotta magáról, hogy ő igen! Juhé, gyorsan eldaráltuk neki, hogy kutyának való csontot keresünk, nem szárnyast, nem csövest, izibe.
Na az arcából itélve keztdünk gyanakodni, hogy annyira talán mégsem megy neki az albioni nyelvezet, igy elmondtuk megint, kockáról kockára lassitva. 
Ebből már megértette a CSONT-ot. 
Örömében el is kezdett ajánlgatni mindenféle gyönyörűséges marhahúsokat, kicsit alacsonyabb kilónkénti áron, mint az arany.
Ezen a ponton elgondolkoztunk. 
Most vagy a hentes kurvára nem érti, hogy mit akarunk tőle, vagy mi vagyunk ekkora smucig disznók az ebbel szemben, és szaros prémium tápokkal etetjük, ahelyett, hogy szabadtartású ibériai marhát vennénk neki, ami úgy tűnik, itt bevett szokás. Azért bevallom, reménykedtünk, hogy a böllérmesternek nem mentek át az infók, igy igyekeztünk több nyelven rávilágitani, hogy a csontot kutyának keressük. Na spanyolul átment az infó, emberünk fel is csillant tetőtől talpig, és derékig fejest ugrott a mögötte álló bazi nagy kukába. Azt hittük, szégyenében bújt oda,mert azért mégiscsak itt erőlködünk vele cirka 17 perce, de nem. Mikor előmászott, a kezei között kb 4-5 kilónyi gyönyörűséges bordát tartott, pikk-pakk bezacskózta, és óriásmosollyal nyújtotta át. 
INGYEN. 
Itthon megnézve a kidobásra szánt terméket, annak frissességét, és jelentős hústartalmát tekintve,  abból olyan szuper gulyáslevest főztem VOLNA, hogy megszólal. 
Ha nem a nyesedéktartó kukából bányássza ki, persze. 
Na de igy megfőztem Arturnak, aki élénk figyelemmel kisérte a teljes procedúrát, a konyhaajtóban topogva. Annyira tudta, hogy az övé lesz a cucc, hogy a hűtési folyamatot már halkan nyüsszögve, és csulacsikokat eregetve birta csak elviselni. Majd amint megkapta az edénykéjét, rárontott, kirabolta belőle az egyik darabot, és egy biztonságosabbnak itélt helyre távozott vele, ahol nekiesett.
Persze dokumentálnom kellett az esetet, amitől az eb nem lett boldog, igy gyorsan fel is adtam a paparazzi tevékenységet.
Na de a csontok elfogytak, a kutya pedig boldognak tűnt. És ugyanolyan büdösnek. Reménykedtünk, hogy másnap elérjük a célt, addig is felváltva őriztük az ebet, mert ki tudja? Ugye, azért csak csontok keringenek benne, jobb résen lenni. 
Persze, semmi ilyen jellegű baja nem lett, egyéb annál inkább, de az már a következő történet. Mindenesetre a csontvacsora nagyon rendben volt Artur szerint, aki azóta is jelentősen szemezget a mélyhűtővel, tudván, hogy az rejti a további adagokat...

Orális örömök

Jó retriever módjára Artur mindent a pofijában hurcol, és akkor érzi igazán jól magát, ha van valami a szájában.
A fogain kivül, természetesen.
Meg is ragadja rá az összes lehetőséget, hogy mindent, ami mozditható, azt beletömje a fejébe. Néha ezt eljátssza a nem mozditható dolgokkal is, amiből adódnak érdekes szituk. A sétányon lecsavarozott padot, bármennyire is szeretné, nem tudja hazahúzni.
De legalább minden délelőtti séta alkalmával megpróbálja. Becsülöm a kitartását.
Mondjuk, próbálkoztak már ezzel bátor brit tinik is, mint azzal egy reggeli futásom során szembesültem. Konkrétan hárman cibálták csóri ülőalkalmatosságot, teljes erőbedobással. Kábé 9 óra körül járhatott az idő, de ők MÁR nem, vagy MÉG nem voltak szomjasak...Nekik sem sikerült, igy nem csodálkozom Artur sorozatos kudarcélményén sem.
Ellenben a pálmákhoz meglehetősen ragaszkodó alsó törzsleveleket, már csekély erőfeszitéssel letépi. Ez utóbbi még a Vőlegénynek is csak érkidagadásos, fogösszeszoritós módszerrel szokott sikerülni, pedig a Vőlegény az egyik legerősebb a világon. (a másik az Apukám)
Az eb azokat a cuccokat is szereti benyelni, amikről PONTOSAN tudja, hogy nem lehet. És persze azonmód el is árulja magát, hogy tiltott dologra készül. Ugyanis, ha valamit felporszivózik amit nem kéne, lesunyt fülekkel, laposkúszásban igyekszik eltávozni a felügyelet alól, sandán vissza-vissza pillantgatva. Persze, eme szinpadias távozással rögtön buktatja is saját magát, mi pedig ellenőrzünk. Amint elhangzik az "Artuuuuur, mi van a szádban? Gyere csak ide !!!"...még a farkát is behúzza a nagy igyekezetben, hogy kikerüljön a hatósugárból. Szerencsére a "Gyere ide" lassan mindent felülprogramoz, igy a négylábú -csöndesen átkozódva- szófogadóan vonul a láthatásra, és kis nógatásra szájat tát, melyből a félig lenyelt kincs azonnal elkobzásra kerül.
Bár tény, hogy roppant ügyesen használja a pofazacskóit, avagy pedig van egy rejtett zseb a nyelve alatt. Ugyanis gyakori, hogy első pillantásra nem találjuk meg a cuccot, sőt még ha benyúlunk a szájába, akkor is üres kézzel kell távoznunk. Pedig az ott van még valahol, és zseni állatkánk rögtön gondoskodik róla, hogy ezt mi is megtudjuk. Ugyanis a gasztroenterális procedúrát követően azonnal látszik, hogy sebesen rágni kezd, azaz igyekszik eltüntetni a bújtatott bizonyitékot... Na akkor újtra kezdjük a szájüregi motozást, lényegesen alaposabban. Ezt nagyon utálja, igy az elmúlt időszakban többször is előfordult már, hogy első felszólitásra kiköpte a zsákmányt, és nem tette ki magát a bővitett eljárásnak.
A másik nagyszerű, újonnan felvett szokása, hogy a teraszon széthordott játékait egyszerre óhajtja átcuccolni egy másik -persze sokkal jobb (?)- helyre. Ha nem megy mind, akkor legalább kettőt-hármat igyekszik felszippantani, a kevesebb forduló érdekében. 
Igen, baromira belustult. 
Mióta beköszöntött a tényleges nyár, azóta úgy viselkedik, mint egy különösen szőrös minivámpir. Napkelte és napnyugta szakában aktiv -úgy hiperesen-, napközben viszont a lakásban bujkál az ágy alatt, vagy a fürdőszobában. A lényeg, hogy nehogy nap érje, mert még kiszőkül, vagy fényt kap, vagy valami... Bár a mostanában tapasztalható -enyhén skizo- viselkedését figyelembe véve, már érte egy jelentősebb fényhatás korábban, és nem is múlt el nyom nélkül...
Miközben irom a blogot, éppen azon fáradozik, hogy egyszerre két lábát (egy elsőt és egy hátsót) tömjön az arcába. A célt és az okot még nem látom kristálytisztán, hacsak nem a pofazacsija szakitószilárdságára kiváncsi. Sajnos nincs kéznél a fotomasina, igy nem tudom megörökiteni ezt a csodás pózt, de nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy bevizionáljunk egy enyhén pocakos, háton fekvő kutyát, két  lábbal kapálózva, másik kettővel az arcában, hullámzó nyáltenger közepén, földöntúli hangok kiséretében. Megvan?? Na ugye milyen szép?
Úgy érzem, tényleg van valami abban, a szakirodalom által csak orális fixációként emlegetett dologban.
...

Ha nincs sárkány, jó a kutya is

Második gyerekkorunkat éljük a Vőlegénnyel.

Elkezdtünk kutyát eregetni.

Vizben.

Oké-oké, tudom hogy eregetni sárkányt kell, és levegőben, de mindenki azzal főz, amije van, és különben is.

Sárkányt eregetni uncsi. Bezzeg ebet! Na, ott van kihivás!

Az egész úgy kezdődött, hogy kaptunk egy fülest. Nem, nem olyat, hanem egy jó tippet. Mégpediglen, hogy nem is messze tőlünk, a tengerpart egyik része kutyás stranddá van nyilvánitva.

Nosza, hétvégén össze is pakoltuk az eb játszóházát, törölközőket, kisvödröt, meg még kisebbet, fénykézőgépet, kutyanasit, kakazacsit, és csupa-csupa fentiekhez hasonlatos hasznos holmit. Aztán degeszre tömött strandtáskával, teli kezekkel, és egy hiperaktivan izgatott négylábúval felszerelkezve testületileg levonultunk a garázsba. Ott, állatkánkat kivételesen pikk-pakk becsábitottuk a hátsó ülésre, és indult is a nagy kaland.

A spanyol virtust kicsit szabályozandó, rendesen meg van szórva fekvőrendőrrel a környékünk. Úgy ötméterenként bele-bele lehet szaladni egybe, és hogy izgis legyen a történet, nem mindegyik van előre jelölve táblával, felfestéssel. Hajjajj, láttam én már leszakadt kipufogót, ablakon kiröppenő bólogató kutyát, meg műszerfalat diszitő hula-hula lánykát. Sőt! Homlokkal koccolt kormánykereket is, mondjuk az egy iszonyatmód beállt brit úriemberhez tartozott, aki még be is szólt a heverésző fakabátnak...

No de a lényeg, Artur továbbra sem nagyon birja a négykeréken való közlekedésmódot, különös tekintettel a kanyarokra, bukkanókra. Legalábis gyomorilag nem. Épphogy kikanyarodtunk a garázsból, és bevettük az első hasaló közeget, máris elkezdett zöldülni, és nyálat folyatni, ami a hirtelen érkező kisvuk előjele.

Jeleztem az önfeledten dudolászó Vőlegénynek, hogy vagy kurvamód lelassitunk, vagy Artur mindjárt tarkónpakolja egy kis fasirtdarabkás royalcaninnal. Ennek megfelelően gyök kettővel száguldottunk tovább, aminek a mögöttünk levő bazinagy terepjáró valószinűleg borzasztómód örült. 

Hozzáteszem, közlekedési morálban bőven tanulhatunk az itteniektől. Itt csak akkor dudálnak, ha ismerik egymást, vagy ha azt hiszik, hogy ismerik egymást. Eszük ágában sincs letolni senkit az útról, ugyanakkor dinamikusan, de előzékenyen, és biztonságosan vezetnek. Pedig vannak igen jó, és igen gyors autók, megpakolva paciizommal...

Mivel én nagyon ritkán sofőrködöm, első éjszakai hazautunkon (önfeláldozóan lemondtam az alkoholról egy bulin) az egyetlen olyan utcába sikerült bekanyarodnom a sok közül, ami előtt egy jelentősen feltűnő behajtani tilos tábla diszelgett, SZEMMAGASSÁGBAN... Jól van na, izgultam.

Persze, hogy abból az utcából -hála Murphynek- akkor akart mindenki kijönni. Hajnali háromkor. De! Megdöbbentő módon, egyetlen hang nélkül várták meg, hogy rükvercben kinavigáljak a helyről, kerülgetve a nyavalyás kukákat, macskákat, hazafele botladozó megfáradt népeket. 

Jaaa, persze. A Vőlegény rengeteget segitett.

Vinnyogva szaggatta az inggombjait az anyósülésen, néha drámaian felsikoltott és befogta a szemét. Egyszer-egyszer diszkréten el is büfizte magát, majd ezt gyorsan "tekerdtekerdtekerdmáááár" instrukciónak álcázta.

Na de nem is erről akartam beszélni.

Szóval szépen lecsordogáltunk a strandig, és bár a végén már zacsival készenlétben ültem -elnézve az egyre zsugorodó kutyát-, nem történt baleset.  A strandon kevés ember volt, és egy mopsz, akit nagyon érdekelt az újonnan érkezett fajtárs. Egészen addig, amig pórázon volt. Ahogy a csatra tévedt a kezünk, a minikutya rögtön visszastartolt a családi napernyő védelmébe. 

Hát, az a naptól biztos bevédte. 

Arturtól szerintem még a JóIsten sem tudta volna. Ahogy levettük a pórázt, ebünk konkrétan kirobbant a kezeink közül, és megrohamozta a mopszot. Barátilag. 

Igen ám, de csóri turcsiorrú csak azt látta, hogy rohan felé egy kurvanagy, csupanyál, enyhén zöld, kutyaszerű valami. Persze, hogy berosált. És támadott!

Na jó, az mondjuk elég vicces volt. Artur hiába állt előtte óriási farokcsóválással, hatalmas vigyorral, tényleg csak EGY első benyomás van. És hát az nem volt túl bizalomgerjesztő a mopsz számára.

Mivel a csupaideg, hörgő jószágot gyorsan elmenekitette a gazdija az aranyzöld fenevad közeléből, ebünk új szórakozás után nézett, rá se kakkantva a rekedten orditozva felé rohanó Kedvesre. Balszerencsénkre Artur gyorsabban ért oda a következő napernyő elé, ahol egy termetesebb hölgyemény próbálta elfogyasztani telitett zsirsavakban gazdag nyolcóraiját. Édességről lévén szó, Arturt semmi nem álithatta meg, berobbant az asszonyság arcába, aki ezt meglehetősen meglepődve, de egy hang nélkül vette tudomásul. Szerencsére, ekkorra odaért a hipertérugrást elkövetett Vőlegény, és leteperte. 

Mármint Arturt.

Sűrű elnézések közepette elvonszolta a szabadulni próbáló jószágot a veszélyes helyzetből, és onnan kezdve inkább pórázon úsztattuk. Azaz eregettük a vizben. 

Érdekesen nézhettünk ki. 

Én bedobtam az egyik játékot a vizbe, a Vőlegény pedig beeregette érte a kutyát. Mivel a többi strandolónak annyira tetszett a koreográfiánk, hogy mindenki minket stirölt a parton, egy idő után pöttyet zavarban éreztük magunkat. Igy hát visszavontattuk a csuromviz ebet a járműhöz, és hazagurultunk. 

Van még mit gyakorolnunk, jövő héten újra megyünk...

Mindenesetre a kutyaeregetést levédetjük, mint extrém sportot, mert elnézve bámulóinkat, gyanitom, hogy ez lesz a jövő nyári gizdahobbi a Costa del Sol-on.

SzerelmesEB(b)

A mai történetet röviden, egyik kedvenc klasszikusommal tudnám összefoglalni:
lány: Szeretsz?
fiú: Megduglak, nem?
Hát, ha nem is pontosan igy zajlott a dolog, de van pár párhuzam.
Artur szerintem szerelmes.
A Vőlegény szerint viszont nem, és én túlromantikus vagyok, mert a kutya csak altesti szükségleteit elégitené ki. (ld.: nagyon megkettyintene valakit... jelen esetben Dalmát).
Nohát döntse el mindenki, hogy melyik véleménnyel tud azonosulni a leirtak, és a látottak alapján. Dalma egy gyönyörűséges és hatalmas, két éves kutyalány. (A Vőlegény ezen is kiakadt, mondván, Artur, pont arra a Godzillára kell gerjedned???) 
Sajnos, a fajtáját pontosan nem tudom, mert ilyen mértékig nem értjük a spanyolt...Annyit tudtunk kihámozni a gazdi elmondásából, hogy Dalma valamiféle hegyi pásztorkutya, amit furán álló tappancsai is tanusitanak, továbbá nagyon magas, és izmos állatka, kb akkora, mint egy kisebbfajta tindédzser borjú...
Azaz Artur mert nagyot álmodni, hisz igaziból úúúúgy, nem is éri fel a hölgyet sámli nélkül, de ez nem zavarja túlságosan.
Az van, hogy Dalma jelenleg tüzel, emiatt a sétái alatt az összes -útvonalon érintett- macsóeb le akarja bontani a keritést /házfalat/ miegymást, amikor elvonul előttük a ringó csipőjű kutyalány.
Nos, péntek reggel összefutottunk a futtatóban.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én már egy holtfáradt négylábúval tekeregtem ott, lévén kora reggel már felástuk a fél tengerpartot, beúsztuk az egész tengert, és lefutottuk a háromnegyed tengerpartot is. A futtatóba csak a nosztalgia miatt vitt a lábunk, meg, mert úgy itéltem meg, hogy még van kakakó a kiskorúban, és péntek lévén nagytakaritást terveztem - segitség nélkül. Ilyenkor egy alvó kutya sokat dob ám a hatékonyságon, igy igyekeztem megtenni mindent az áhitott cél érdekében.
Hát a fagyi csúnyán visszanyalt.
Épp hazafelé indultunk, mikor befutott Dalma és a gazdija, és -mint általában-, követte őket az a félhomeless kutyus, akinek bár van nyakörve, de magát sétáltatja. Ezen kivül iszonyat ronda, féltacskó méretű, és mindig kanos. Most is éppen a hegyieb bokájával bonyolódott pornografikus gyakorlatsorba, majd lecsúszva onnan, meghágta maga körül az összes füvet és lassabb hangyát.
A sirva röhögéstől félvakon, ekkor konstatáltam, hogy az eddig totálisan szétcsúszott saját eb is borzasztó módon felvillanyozódott, és fickósan próbál betekintést nyerni Dalma bolyhos farka alá. A teljes szagtérképet levéve, Artur már többnyire csak kétlábon volt látható, a maradék kettővel kapaszkodót keresett, hogy kellő stabilitással tudja magáévá tenni a csábitó nőstény valamijét.
Tényleg. A kutyánk vagy végletesen perverz, vagy még mindig nem vágja a csiziót, mert próbálkozott minden irányból. Néha eltalálta, és hátulról kezdett volna munkálkodni, de ha Dalma megfordult, akkor Artur zavartalanul folytatta volna előröl is...Ha hagyom... De nyilván nem tettem.
Nem tudom, mennyire ivarérett már az eb, és biztosan tündériek a hegyikutyaretriever keverékek, de most se Dalmagazdi, sem pedig mi, nem akarunk olyat.  Igy a hősszerelmes folyton le lett választva a tetthelyről, amit egyre morcosabban vett tudomásul.
Pláne, amikor búcsúra került a sor.
Simán bevállalta volna a nyakörvvel történő fulladást is, csak VELE maradhasson. Mivel nem akartam az ebet póráz általi halálra itélni, próbáltam átölelve megtartani, ami nem volt könnyű, ráadásul sejtem hogy nézhetett ki kivülről...Biztos volt egy-két túlbuzgó turista, aki állatvédőkben /rendőrségben /sárgaházban gondolkozott, mondván, éppen fojtogatok egy tinédzserebet a csalitosban, miközben furfangos módon igyekszem magamévá is tenni hátulról, fújj!
Hát leizzadtam, mire sikerült levonszolni a futtatóból, a meghatványozódott erejű, erősen kangörcsös jószágot. Pláne, mivel Dalmáék felfelé, mi pedig lefelé indultunk, a kis fifikás, az összes útba eső, jobbkézre nyiló utcában igyekezett utánuk rohanni. Igy a hazaúton rendesen kilazitotta a jobbfelőli váll és könyökizületeimet is, az idegeimről már nem is beszélve.
Aztán itthon, a zárt falak között, elengedte magát, és totális búskomorságba esett. Odaállt a teraszkorláthoz, bámult kifelé, és felváltva nyüszitett, majd vonyitott. Aztán ezt folytatta fekve, utána ismét a korlátnál.  Enni, játszani nem akart, csak nézett rám néha bánatosan, néha szemrehányóan, esetenként egy kanálvizbemegfojtósan. A sztrájk késő délutánig folytatódott, akkor nagy panaszkodva elfogadott egy kis halkonzervvel turbósitott kutyahamit. Majd ismét beállt a balkonra, nézte a tengert, és várta a naplementét, hogy az esti sétánál hátha.... megint ott lesz... Ő...
Esküszöm, azon gondolkoztam, hogy keresek neki a Youtube-on valami romantikus zenét, aztán magára hagyom. Jól emlékszem még, mennyit segitett nekem anno a Guns N' Roses / Don't cry cimű örökbecsűje, lehet neki is jól jönne...

A kiváncsi kutyát hamarabb utolérik...

"Te kutya, te akkora paraszt vagy..."

hangzott el pár napja egy kora reggeli időpontban a fürdőszoba mélyéről, a Vőlegény baritonján. Balszerencsémre, épp a savasodástalanitó citromos vizemet fogyasztottam a hálószoba magányában, mikor is, a fenti méltatást meghallva, kirobbanó röhögésemnek köszönhetően, lúgos kémhatásúvá varázsoltam a falat, és nyomattam rá, egy azóta is ott széplő absztrakt mintázatot.

Igen, a kutya megnevezés továbbra is Arturt takarja, a paraszt pedig nem annak szól, hogy az eb földművelésbe és állattenyésztésbe fogott az elmúlt időszakban, hanem a szó pejorativ értelmében került használatba. 
Állatkánk elérte a veszélyes 8. hónapot, és egyelőre abban merül ki a kamaszodása, hogy mindent tudni és látni akar, továbbá fokozta eddig is kóros mértékű kiváncsiságát. 
Természetesen a növekvő hónapok számával szépen gyarapodik súlyra is, bár bevallom, néha nem értem, mitől? 
A kajálás továbbra is furán működik esetében. Pár napig, épphogy eléteszem az étket, máris belefejel az adagba, és van, hogy a tálat is kinyalja. Aztán, a következő nap, rá se szarik, és büntetésként fogja fel, ha odahivom, hogy enni kéne. Hiába veszem el tőle a teli tálat, méla unalommal veszi tudomásul, és a következő kajaidőpontban sem töri kezét-lábát, hogy nyamihoz jusson. Pedig mindig ugyanazt az inyencséges Royal Canint főzöm neki, de úgy tűnik, bizonyos napokon sikerül a különösen finomakat marékra fognom a 40 kilós zsákban...
Tény, hogy némely játékának betolta a felét, sőt a herceges labdáját többé-kevésbé teljesen elfogyasztotta. Na de ezeknek mennyi a kalóriaértéke, most komolyan??? 
Mindazonáltal, a súlygyarapodás, beteges kiváncsisággal vegyülve, lehetővé teszi Arturnak, hogy olyan helyekre is bejusson, ahova egyébként eddig nem tudott. Egyik ilyen kedvenc, a reggeli fürdőszoba. Korábban ott nyüszitett a csukott ajtó előtt, a tébolyodás határán, hogy vajon, mit csinálhat odabent az Imádott??? Már tudja egy ideje, de még mindig nem unja. 
Mivel a Vőlegény -ismerve a négylábú eme gyengéjét- rendesen zárja a mellékelt helység ajtaját, mostanság, Artur izomból próbál bejutni. Pontosabban orrból, azaz lendületből tolja be az ajtót, ami ilyen meggyőző kérésnek sosem áll ellent. Viszont, bentről nézve a dolog valóban fura, azt látni, hogy halk kaparászást követően, szó szerint kib*szódik az ajtó, és a keretben ott áll a vigyorgó eb. 
Hát ez a performansz lett lereagálva a félkómás Kedves által a fenti mondatban, amit a kutyatini persze dicséretként fogott fel, és azóta úton útfélen kib*ssza az ajtókat, merthogy az milyen jó móka már. 
Ja.
Pláne nekem.
Az állandóan maszatos orrú kutyát követnem a súrolószivaccsal, és közben mantrázni, hogy nemnemszabadmicsinálsznemszabadfejezdbenemszabadmicsinálsz???
Kipróbáltam azt is, hogy nyitva hagyom az ajtót, mert akkor belát a résen, és be is tud bújni, ha nagyon akar. Nem segitett. Neki kiskirály módon kell közlekednie, tárt kapukon át, nem holmi réseken besurranni....Azaz továbbra is orrolás van, és nagy, értetlen lencsibabaszemek, amikor a bejöveteléhez hasonlatos elánnal van kivágva egy adott helyiségből.
A másik új kedvenc a wc-csésze. Néha csak ezért tart ellenőrzést a fürdőszobában, hogy hátha...hátha ma nyitva maradt a tető... De nem. 
Mióta a Vőlegény is olvasta, hogy ott szokott megszökni a csi, azóta nagyon figyel rá, hogy lecsukja. Igy most van sok csink, meg egy idegroggyant kutyánk, akinek az a legújabb küldetése, hogy egyszer belefejeljen a porcelánpottyantósba. Eme vonzódásának okát kutatva, ma azt hiszem, rájöttem a megoldásra. Ugye, a retrieverek főként vadászatokon használatosak visszahozó ebként, mert megbizhatóan juttatják el a lelőtt viziszárnyasokat a vadászhoz. Mi itthon nem igazán lövöldözünk a Vőlegénnyel, igy szegény Artur munkanélküli. Viszont, úgy tűnik, azt jól tudja, hol lakik a toalettkacsa...

Kutyatlon

Artur szerencsére nagyon sportos kiskutya.
A legfőbb kedvenc természetesen az úszás, de nem veti meg a futkározást, kirándulást, labdázást sem. Ez utóbbit magas szinten műveli golf-kosár-röp- és focilabdával is, ő MÉG abszolút nem csinál ügyet a MÉRETBŐL...
A hétvégi kirándulás során felismertük, hogy az eb kiemelkedően jó - az általam mindig rettenetesen utált- magasugrásban is. Erre a képességére tök véletlenül derült fény, mikor is a -néha- cseppecskét infantilis Vőlegény, egy kurva hosszú bambusszal épp lovaggá akarta ütni a kutyát a hegy tetején... (igen, én is nagyon röhögtem)
Nos, az eb nem várta meg, hogy Sir Artur, pontosabban Sir Arthur legyen, hanem helyből felszállva röppent át az akadályon. Majd, bezsebelve a tátott szánkból egyértelműen levehető lenyűgözést, gyorsan megismételte még párszor a mutatványt. Mielőtt unalomba fulladt volna a produkció, kiegészitette a számot azzal, hogy minden egyes ugrásnál kiharapott egy darabot a rúdból, ami igy meglehetősen gyorsan forgácsolódott, meg aztán a kutya is kifulladt, és inkább rágni akart. Azonban elnézve a performanszát, korszakalkotó ötletem támadt.
Be kellene vezetni az ehető magasugró rudat ebben a sportágban, igy máris mennyivel izgalmasabb lenne  a történet. Ha az általános iskolában nem karóval fenyeget a tanár, ha megint ellógom a magasugrós tesiórát, hanem csokirudat nyom a kezembe, már lehet hogy olimpikon lennék ebben a műfajban. Mert hogy reggeltől estig ott ugráltam volna, az tuti...Persze, ha a suli birta volna anyagilag a rúdutánpótlást.
Na mindegy, erről már lekéstem.
Szerencsére a kutya nem válogatós, teljesen elégedett a bambuszrudakkal, abból meg van itt elég.
Az úszással kapcsolatban is jelentős fejlődésről számolhatok be. Mint azt már többször emlitettem, tengerparton lakunk (igen, Anyukám jól van, köszöni..:)), igy a kutyának minden lehetősége megvan a gyakorlásra. Talán azt is irtam már, hogy én nem vagyok egy darnyitamás, viszont kicsivel jobban úszok, mint egy balta. Én mégsem fejlődtem egy centit sem. 
Miért is???
Nos, bár a lakhelyünk hivatalosan a Costa del Sol-on helyezkedik el,  ahogy azt kedves barátaink megjegyezték, ez inkább a Costa del Wind. Azaz, igen szeles a térség, ami esetenként, igen jelentős hullámzást eredményez.  Ezzel kapcsolatban pedig, nekem az a határozott meglátásom, hogy menjen bele, akinek hat anyja van...
Az eb nem ennyire finnyás, ő elsősorban a vizet látja.
Hozzáteszem, ez a hangyányit beszűkült látásmódja azért eredményez furcsa helyzeteket, mikor is -magasról lepottyantva az iszonyomat-, már kezdeném letépni magamról a gúnyát és mennék menteni.... De akkor végre felbukkan, és köhögve, prüszkölve, valahogy a partra verekszi magát. Gondolom akkor megfogadja, hogy soha többet nem iszom...ja nem, azt én szoktam megfogadni vasárnap délelőttönként... szóval megfogadja, hogy nem megy be nagy hullámzásban, aztán ehhez tartja magát másnapig.
Hiába, küzdő tipus.
Fent felsorolt pulzusgyilkos megmozdulásait itthon relaxációval és jógával egésziti ki. A Kedvessel csak ámulunk, amikor a kutya gyors egymásutánban viaduktot, majd homoritást végez a gerincével, végigropogtatva a csigolyáit. És mostanság, már a reggeleket is igy kezdi, igy versenyt ropogunk a hálószoba környékén. A Vőlegény még ellenáll, és igazi FÉRFIHOZ méltón úgy gondolja, hogy a streching lányos megmozdulás... Hozzáteszem, azért néha már rajtakaptam, amikor a fekvőtámaszhegyeit követően, leutánozta a mellette nyújtó kutyát...