Ebnebuló

Gyárilag is rettentő okos kiskutyánkat elkezdtük továbbképezgetni, hogy megkönnyitsük a közös életünket. Utánaolvasva, a szaklapok általában 4 hónapos kortól kezdik javasolni a komolyabb iskolázást, szerencsére mi már rendelkezünk némi előnnyel. Legalábbis az eb már hallgat a nevére. 
Néha... 
Amikor tudja, hogy kaját kap. 
Nem az a cél, hogy a jövő hónapban K akárhányas minősitést kapjon, mindössze alapdolgokra szeretnénk kiképezni, mint "ül", "fekszik", "marad", "ereszt"..stb. Ugye a tanitás főként jutalmazással égethető be a kutyusba, igy ennek megfelelően többféle nasit is beszereztünk, rákészülve e hosszadalmas próbatételre. Hozzáteszem tök feleslegesen, mert a legtutibban az alábbi dolgok működnek: 
- alma
- narancs
- virsli
- répa
+ bármi, amit a hűtőszekrényből veszünk elő..
Ez nem vicc. Olyan szinten van rágerjedve a fridzsiderre, hogy akárhol is van, amint kinyitom a hűtőt, a kutya ott terem vigyázülésben. Azért e testhelyzet, mert először ülni tanult meg, bőséges jutalmazás mentén. Igy, ha hűtőt nyitok, akkor előrelátóan és mintaszerűen leül, hogy tutkó kiérdemelt legyen valami finomság. Ha érzi a hezitálást, akkor gyorsan le is fekszik -már ezt is tudja-, mondván, valamelyik csak bejön...

Iszonyat kis haspók lett. Bármit megenne, csak a normál kajáját nem. Azzal továbbra is küzdünk. Cserébe, mi akármit fogyasztunk, a kutya úszik a nyálban, lencsibaba szemekkel mered ránk, és olyanokat nyel, hogy egyszer lecsúszik a torkán saját maga.
Na de vissza az iskoláztatáshoz. Először az "ül" és a "gyere" vezényszavakat gyakoroltuk be, és a mai napig az előbbit tudjuk több sikerrel alkalmazni. A "gyere" csak akkor működik, ha Artur úgy gondolja hogy hajlandó meghallani, értelmezni, és eleget tenni a parancsnak. 
A lakásban, és a terasz területén proccul eleget tesz a felszólitásnak. 
A tengerparton is engedelmesen jön, ha vannak egyéb rémisztő kutyák a környéken. 
Ezek a szörnyek általában 2-4 hónaposak, és a 80%-uk fele akkora, mint szépséges retrieverünk. A társasházban is lakik egy ölebszerűség, aki úgy berendszabályozza ebünket, mint egy minigestapó, holott a méretbeli különbözőségek miatt, Artur kitűzőnek is használhatná. De gyanitom, hogy még mindig nincs tisztában a testalkatával, illetve hogy meddig tart a kiterjedése. Erre ékes bizonyiték, hogy hajlamos magát olyan helyekre befúrni, ahová max. egy testesebb denevér férne be. Csukott szárnnyal. Azaz, semmiképp sem 4 hónapos goldenekre szabott az átmérő. Igy persze beszorul, aztán van pánik, arctorzulás, meg bundavesztés rendesen. Továbbá úgy odaveri magát dolgokhoz, hogy öröm nézni. Merthogy azt érzi rohanás közben, hogy ő ott simán átfér. Aztán a hanghatásokból kiderül, hogy nem. 
Becsülendő viszont benne, hogy ha valamit elb*sz, akkor sosem hisztizik. Akkor sem, ha fájt neki. És ezek a hibái általában fájdalmasak, kivülről nézve....valószinűleg belülről is. 
Onnan lehet tudni, hogy az aktuális borulása/esése/nekimenése/elcsúszása nem volt túl komfortos, hogy a kivitelezést  követően, azonnal hasra vágja magát egy hang nélkül, és nyalogatja a száját. Majd pár perccel később, mikor úgy érzi, hogy már nem annyira ciki, megszeretgeti a bibis testrészt. 
Amennyiben a "gyere" alkalmazásakor humán tényező látható 1 kilométeres körzetben, akkor közel nulla a sikerességi ráta, hogy visszajöjjön. Ha pedig a KERTÉSZ is belép a képbe, akkor minuszos. 
Nem igazán értem az imádatát a bukszusgondozó irányába, mint ahogy azt sem vágom, hogy Ő mit szokott gügyörészni az ebnek spanyolul. Mindenesetre, ha ott a kertész, akkor akár rekedtre is üvölthetem magam, úgysem nyerek, kár a gőzért. 
Ezzel majd valamit kezdenünk kell. Végső megoldásként elköltözünk, vagy esetleg a pázsitőrt küldjük valami többéves kiküldetésre....Alaszkába.
Az "ül"  megtanulása meglepően könnyű volt. Egyrészt mert kiderült, hogy kézrátétellel vagyok képes dolgokra (ahogy a popsijára tettem a kezem, és kimondtam a parancsot, egyből csüccsent),  másrészt meg 4-5 alkalom után már vágta, és mintaszerűen vette fel az ülő helyzetet. A gyors sikeren felbuzdulva másnap rátértem a "fekszik" gyakorlására és ekkor ért az első meglepetés. Ugyanis csavaros észjárású ebünk nem az "ül" szót értelmezte, hanem azt, hogyha kimondok BÁRMIT, akkor ő leül. És ez szó szerint értendő, kipróbáltam, ráadásul a szó hosszúsága is tökmindegy volt. Elhangzott részemről az "áll", a "tiranoszaurusz", a "cipőfűző", és végső elkeseredésemben a "vibrátor" is. Mindegyikre büszkén leült, és csillogó szemekkel várta a nasit. Aztán mikor nem kapott, jól megsértődött, és nem óhajtott tovább ilyet játszani. Szóval a "fekszik" és a tényleges "ül" megtanulása kicsit munkásabb volt, de most már magabiztosan és szépen hajtja végre mindkettőt. Amikor nagyon izgul hogy kapjon valamit, akkor még előfordul, hogy gyors egymásutánban leül-lefekszik-leül-lefekszik, mielőtt bármely parancsot is kiadnánk, de ez egyre ritkább. Ahogy nő, egyre kevésbé óhajt felesleges munkát végezni, pláne, ha még jutalom sem jár érte. 

A mai napon még egy dolgot megtanult: nem bántjuk a lufikat.

Helyette inkább felköszöntünk két, számunkra nagyon nagyon kedves embert. 

Egy legjobb unokanővért, aki tegnap, és az egyik legjobb barátnőt, 

aki holnap ünnepli születése napját. 

Mindkettőtöknek nagyon  boldog születésnapot, 

és álmaitok teljesülését kivánjuk, szeretettel:

Mi és Artur

A fogtündér álma

Legbolyhosabb családtagunk holnapután lesz négy hónapos, és ehhez mérten kezd kamaszodni. A viselkedésében is fel lehet fedezni új elemeket, bár néha eddig is voltak olyan megmozdulásai, mint egy különösen hormonbántalmazott, pluszban premenstruációs szindrómában szenvedő hisztérikának...
Most a mindenre felugrálunk, mindent szétharapdálunk és mindenre visszapofázunk korszakot éljük, és ez szó szerint értendő. Bármely szövegkörnyezetben hallja a NEM szót, azonnal replikáznia szükséges, és ellenérzését kell kifejeznie, ami vagy ugatásban, vagy hosszú morgásban nyilvánul meg. És ez olyan esetben is megtörténik, ha a Kedvessel van némi egyet nem értésünk, egymás között. Ha elhangzik valamelyikünk szájából a bűvös kifejezés, Artur abba is beleugat...szó szerint.

Az eszelős felugrálás is viszonylag új vonás, ezt főként a Vőlegényen, rajtam, illetve a tiltott kanapén gyakorolja. Valamelyik este a konyhából beszáguldva, a lendület segitségével helyből felszállva landolt mellettem a szófán, amin nemcsak én, hanem ő is meglepődött. Kettőnk közül ő ocsúdott fel korábban, kényelmesen elhelyezkedett, buksiját ráfektette az ölemben tartott laptopra, és olyan ártatlanul pislogott rám, mint egy kisbárány. Mivel tökéletesen tisztában volt eme megmozdulása álmodbansejussoneszedbe voltával, a bemutatott  mimóza stilus ennek volt köszönhető. 
Azt kell mondjam, az eb nagyon okos. Ebben maximálisan igaza volt a goldenek sajtósának, igy valamelyest megbocsátható, hogy a fajta egyéb sztárallürjei elhallgatásra kerültek. Tényleg penge kis jószág, ugyanakkor folyamatosan feszegeti a határait, és mindent megkérdőjelez. Irtó csavaros észjárása van, és sajnos remek emberismerő. Erősen hajt a forráspontra, de egy hajszállal előtte blokkol. 
Tipikus iskolapéldája ennek, amit a dolgozni próbáló Vőlegénnyel művel esténként. Addig bosszantja a ráugrálásaival, és harapdálásával, mig szegénynek a folyamatos fegyelmezéstől már kidagad az összes ér a homlokán -azok is, amiket nem is ott hord-.  Ekkor még egyszer ráugrik, lehetőleg úgy, hogy jó nagyot csapjon a féltett notebookra is, majd mielőtt bármi történne, lefekszik, és jókutyamódra váltva elkezdi nyalogatni a Kedves papucsának a talpát, aki ezt agyvérzésközeli állapotban szemléli. A négylábú tökéletesen ráérez, hogy a következő felugrásának eredményeként a Vőlegény úgy vágta volna ki a teraszajtón, mint macskát sz*rni, és ennek elébe is ment. 
Most őszintén... Hogy hasit négybe az ember egy tündéri, aranyszinű, fehértappancsos szőrgombócot, aki éppen a lábai előtt fetreng, alulról felpislogva rá, csillogó szemekkel??? Hát sehogy, és ezt a kutya ki is használja.
Harapdálni eddig is jól tudott, de, mint kiderült, tudja még fokozni , és újabb technikákkal szinesiteni a repertoárt. Jelenleg az alábbi a kinálat: 
- Brutál: A Vőlegény megörökölt tornacipőjének van fenntartva. Általában kiegészitésre kerül egy agyrázkódást elősegitő cibálással, és falhoz/bútorhoz/padlóhoz való csapkodással. Elnézve csóri lábbeli állapotát, a harapás a 8 napon túl gyógyulóba esik.
- Büntető: A mienk. Akkor kapjuk, ha valamiért rendszabályozásra szorulunk, és fájdalmat érdemlünk. Gyors, hatásos, nyomot hagyó, jódot igénylő. Részünkről is megtorlás követi.
- Zakkant: Nagyon gyors, apró harapdálás, amit azért az ember megérez. Ez általában a sokadik NEM-et követően kerül bevetésre, amikor részéről kifogyott a fegyvertár, tudja hogy nem nyerhet, és ettől baromira pipa. Valamelyest feszültséglevezető neki. Számunkra feszültségemelő hatással bir.
- Csikóstyle: Aki valamelyest ismeri a lovakat, az tudja, hogy a csikók hogyan tudnak csipkedni az első fogaikkal. Na ezt az eb valahogy elleste, vagy egy magányos éjszakáján begyakorolta a youtube-ról. Azt kell mondjam, hogy jól nyomja a stilust (van összehasonlitási alapom). Általában figyelemfelkeltési célzattal használja, sikerrel.
- Gamer: Játék hevében, illetve győzelem-elősegitésre fociban. Erőssége változó, attól függ, mennyire lett ködös az agya. Tiltásra általában eszmél, és bocsánatot is kér, az okozott sérülést végignyalva. 
- Üdvözlő: Ez a reggeli hiányoztatokgazdikjóreggelt köszönés része. Mindketten megkapjuk, addig nem nyugszik. Fokozatosan erősödő, gyors, mintegy ellenőrző harapássorozat, kisujjtól-könyékig. 
- Relax: Ez a legviselhetőbb, mert akkor kerül bevetésre ha megijed, vagy nyűgös. Ezt csak én érdemlem ki,  és ha erre van szüksége, azt nyüsszögéssel jelzi. Ilyenkor bevezetésképpen hozzám simul, majd elpanaszolja a világfájdalmat, aztán ahogy megkaparintja a kezemet, óvatosan elkezdi rágni. Itt mindig vigyáz arra hogy ne okozzon fájdalmat, és általában pár percre van szüksége az alfa szintig.
Igazság szerint fingom sincs, hány foga van egy kiskutyának úgy általában. Artur esetében néha azt érzem hogy kábé ezer, de az is 4 sorban. A kamaszodással együtt jár az is, hogy mostanság gyakori vendég nálunk a Fogtündér. Na jó, a fent leirtakból el lehet képzelni, hogy ez azért nem nagy kunszt. Ismerve az eb vehemenciáját, könnyű dolga van a Tündérnek, mert ahogy beköszöntött a fogváltási korszak, Artur úgy potyogtatja a tejfogacskákat, mint egy kevésbé sikeres bokszoló. Párat én is megtaláltam takaritás közben: széklábba ragadva, sarokvédőbe beletörve, keményebb kekszben felejtve..stb. 

Tegnap sikerült megnéznem a kutyapofit is, fogsor szempontból. Elbűvölő sormintákat hozott össze a hiányokból, de már kezdenek látszani az új szájjátékosok. Amit valahol kicsit sajnálok, mert  most a harapásainál kihasználhatók a hiányok: ha ügyesen helyezem el a fogva tartott kezemet, akkor csak az inyével tud büntetni, ami azért lényegesen kellemesebb. Valószinűleg ezt ő is érzi, és bosszantja is rendesen, ezért az elmúlt napokban gyakrabban vagyunk elővéve egy kis harapdálásra. 
Látszik az is, hogy a keményebb étkek elfogyasztása is nehézkesebb, és sokkal több nyállal jár, ami  miatt újra állandó partnerem lett a felmosórongy. De nem baj,  ez egy ilyen korszak, kamaszodik a kölyök. 
Egyre kevésbé puppysak a vonásai, viszont kezd hasonlitani egy golden retrieverre. Kivülről. Remélem, hamarosan a fajtára beigért kiemelkedően jó tulajdonságokat is magáévá teszi, bár ismerve ebünket, azért vannak kétségeim...

The hangover

Úgy gondolom, hogy nekünk van a világon a legaranyosabb, és a legfigyelmesebb kiskutyánk, amellett, hogy természetesen a mindösszes egyéb kiskutya közül ő a legszebb, és a legokosabb is.
De tényleg, kivételesen figyelmes, és önzetlen is tud lenni, ha arról van szó. Ha kaja is bekerül a történetbe, akkor akadnak nehézségek az önfeláldozó viselkedése terén, de ez a mese most másról szól.
Az úgy volt, hogy szombaton felnőttnapot tartottunk a Vőlegénnyel Marbellán, és Artur itthon maradt őrizni a házat. Persze reggel óriássétával készitettük rá az ebet hogy elmegyünk, igy különösebben nem is zaklatta fel a dolog. Este teljesen vidáman várt minket itthon, csikszemei, kócos fülei, és kisimult vonásai többórás alfáról árulkodtak. Bezsebelte az ajándékot, követelte a vacsorát, és addig nyúzta a Vőlegényt, mig el nem vitte sétálni.

 Igazság szerint volt egy kis lelkifurink, mert az egy dolog, hogy egész délután egyedül volt a kutya, de mi konkrétan buliba is készültünk, amit szintén nélküle óhajtottunk kivitelezni. Igy, jobb hijján elnézően mosolyogtunk, mikor a négylábú -erősen feszegetve határait- majdhogynem a fejünkön táncolt, kihasználva hirtelen feltámadt engedékenységünket. 
Este hosszú simogatást és nemsokárahazajövünklegyéljókiskutya szentbeszédeket követően hagytuk el a kéglit. A liftet várva azt még hallottuk, ahogy a kutya kétperces műsirást követően feldobja magát a kanapéra, és bekapcsolja a tévét....
Noshát a bulink elég jól sikerült. Azt nem tudom mikor jöttünk haza, de már kezdett világosodni, mikor átmezitlábaztam a kerten, nyomomban a hű tűsarkúhordozó Vőlegénnyel. 
(csak ismeretterjesztési célzattal: hétköznaponként ebben az országban általában fél 8 körül kezd felkelni a nap...)
Egy akrobatikusan kivitelezett lépcsőmászást követően sikerült a lakásba is bejutnunk, ahol már toporogva várt minket izgatott ebünk. Picit gyanakodva nézett, miután végigmérte állapotunkat, de nem firtatta túlzottan az okokat. Akkor azonban, amikor is a lépcsőzéstől megfáradtan eldobtam magam a folyosón, és elkezdtem mellúszásban megközeliteni a hálószobánkat, inkább halkan sóhajtozva, visszafeküdt a helyére. 
A Vőlegénnyel valahogy elfókáztunk a nyoszolyánkig, aztán hagytuk elszakadni a filmet. Délelőtti ébredésünk ama kellemes meglepetéssel kezdődött, hogy nem akarunk meghalni a fájdalmaktól, és nincsenek mókusok. A fejünkben. Virgoncan kiszambáztam, magunknak kávét, Arturnak reggelit késziteni, és csak akkor jöttem rá hogy gáz van, amikor lehajoltam az eb tányérjáért. A felismeréstől megszédülve belekapaszkodtam a falba, és arra szorosan rátapadva megközelitettem a hálót, ahol is elsuttogtam a mit sem sejtő Vőlegénynek:
" Te figyelj, szerintem én azért nem vagyok sz*rul, mert még be vagyok b***va..."
A Kedves sokkal jobban tartotta magát, és lovagiasan bevállalta, hogy sétál egy nagyot Arturral, mig én újjáépitem a kis testem. Helyeslően és hálásan dobtam magam hanyatt a kanapén, és már az ajtócsukódást sem hallottam. A következő ébredésem sokkal fájdalmasabbra sikerült, és megjöttek azok a nyavalyás mókusok is. A Vőlegény mellettem héderelt, hasonlóan evetkebántalmazta tekintettel, ebünk pedig szorosan a kanapé mellé kucorodva együttérző tekintettel figyelt minket. 
Végignézte dicstelen kiemelkedésem a szófa párnái közül, kijött velem a konyhába vizért, majd a gardróbba fájdalomcsillapitóért, és akkor sem szaladt világgá, mikor a tükörben megpillantva arcomat, halálsikollyal nyugtáztam hogy sosetöbbetnemiszom. Ezt követően egy hang nélkül visszakisért a kanapéhoz, és elfoglalta őrhelyét mellettünk. Amig nem következett be nálam a tudathasadás, még félig nyitott szemmel észleltem, hogy orrocskáját egészen közel tolja az arcomhoz, és aggodalmas tekintettel méreget, halkan szuszogva. De egy hangot nem hallatott, nem ugrált, csöndben játszogatott, és türelmesen várta, hogy magunkhoz térjünk. 
Ez utóbbi késő délutánra következett be, és bár továbbra sem voltunk csúcsra járatva, a közös séta nem maradt el. Kutyusunk ekkor is példamutatóan viselkedett, nem cibálta a pórázt, és csak minimális szlalomban közlekedett, eltérően az általában megszokott bolygó hollandi haladásmódjától. 
Estére már úgy itélte meg, hogy túléljük ezt a viszontagságos hétvégét, és megmaradunk, igy nagy lelki nyugalommal látott neki módszeres szétidegelésünknek. De az egész hétvégén tanusitott önfeláldozó és figyelmes viselkedése, no és a bennünk lakozó hatalmas bűntudat és távozóban levő mókuscsorda hatására nem tudtunk rá haragudni. 
Azaz, tökéletesen meg vagyunk győződve arról, hogy nekünk van a világon a legaranyosabb, és legfigyelmesebb kiskutyánk, amellett, hogy természetesen a mindösszes egyéb kiskutya közül ő a legszebb, és a legokosabb is :)

Focimágus

Az van, hogy örököltünk egy labdát. Pontosabban, mikor ideköltöztünk, már itt volt, és Artur rá is kattant. Persze, akkor még nagyjából csak tologatni tudta, meg nyalogatta rajta a királylányt. 
Igen, a labda ki van dekorálva egy királylánnyal, meg természetesen van rajta egy királyfi is, akinek a szerepét azért nem teljesen értem. Ugyanis ez a főúri csemete talpig babarózsaszinben nyomul a gumigömbön, ami eléggé egyértelművé teszi, hogy sokkal szivesebben pózolna egy másik királyfival, mint, hogy jó képet vágjon a sokszoknyás szöszkéhez. Na mindegy.
Egyébként a királyfi nem volt szimpatikus az ebnek, mindig megmorogta, amikor gurulás közben elé került az orcája. Ahogy cseperedett, és agresszivabban tudta gyilkolni a labdát, akkor is mindig az identitászavaros hercigecske testét brutalizálta. Mignem egy szép napon sikerült kiharapnia a fél királyfit a labdából, akinek igy csak a rózsaszin kardocskája, csizmácskája, meg fél vértecskéje maradt, a fejecskéje eltűnt a többi részecskéjével együtt, Arturban. (Másnap kicsit megviselt állapotban előkerült, de akkor már nem volt olyan daliás...)
A kutyát különösebben nem zavarta játékának térfogat és alakváltozása, továbbra is szeretgette a királylányt, és hurcolta a labdamaradványt, amire igy már könnyedén rá is tudott harapni. Ugyanakkor úgy gondoltuk, hogy nem árt a háztartásban egy RENDES labda, mert egyrészt azzal lehet focizni, dobálgatni, meg guritani a négylábúnak, másrészt a Vőlegényt csöppecskét frusztrálta, hogy imádott FIÚkutyája királylányos labdával korzózik.

Vettünk is egy röplabdát -made in china-, amin nincsenek  mesehősök, ellenben vidám, szines, és keménységét, továbbá BŐRbevonatát (ezzel hangyányit azért vitatkoznék, tekintettel a made in-re....) figyelembe véve, tartósabb lehet, mint a pórul járt másik. Artur nagyon szeret ajándékot kapni, ezért borzasztóan megörült az új játéknak is, és azonnal óriásmeccsbe kezdtek a teraszon a Vőlegénnyel. 
Az eredeti BŐR külső kitartott vagy nyolc percig, aztán a laszti meglehetősen rongyos style-ra váltott. Ez persze semmit nem von le az élvezeti értékéből, sőt, megkönnyiti az eb számára a hordozást, mert igy a cafatokra remekül rá tud harapni. 

Ugyanakkor a királylányos gumimaradvány sem merült feledésbe, és a négylábú ahhoz is ragaszkodik. Általában váltva használta a két labdát, de az utóbbi időben már mindkettőnek részt kell vennie az akciókban. A sérült félgömböt többnyire hurcolja, a másikat pedig lökdösi, de az is előfordul, hogy igyekszik a szájába venni őket egyszerre. Ez mondjuk elég látványos. 


Mostmár, közel 4 hónaposan egyre ügyesebb, jobbak a reflexei, és a labdajátékot is rettenetesen élvezi, igy rákaptunk a focira. Röplabdával természetesen, hisz az elhivatottak bármivel ugye, ami gurul....
Nekem a focival kapcsolatban két élményem volt. 
Az egyik, hogy mindig is utáltam. 
A másik, hogy általános iskolában be kellett állnom egy játékba, és lerúgtam két osztálytársam bokáját... asszem a második percben. 
Mind a kettő az én csapatomban volt. 
Az osztály egy hétig nem szólt hozzám.
Azóta még jobban utáltam a focit, és elnézést kérek emiatt minden rajongótól.

Viszont, a kutyafootball az teljesen más dolog. Egyrészt nincsen az ellenfélnek bokája, viszont tud harapni a győzelem érdekében. Meccs közben mulatságosan le tud kuporodni, feneket az égbe tolni, és úgy várni, hogy elrúgjam a lasztit. Ha már nagyon izgul, akkor riszálni is tud egy kicsit, és ez borzasztóan viccessé teszi a játékot. Ilyet fociVB-n még sosem láttam, pedig biztos feldobná a hangulatot, lehet hogy akkor még én is nézném. 
Továbbá vidáman tud vakkantgatni, és teli szájjal képes vigyorogni a küzdelem során, amit ha hallok és látok, mindig feldobja a napomat, mert hihetetlenül aranyos, és őszintén boldog.
Úgyhogy focizunk. És szeretjük. 
Azt pedig különösen kultiváljuk, hogy egy fél órás intenziv játékot követően az ellenfélnek mindössze arra van ereje, hogy igyon egy hatalmasat, majd elboritsa magát a szinescsikoson, és igy egy órán keresztül, csend, béke, és nyugalom honoljon az otthonunkban...

Párnarandi

Az az igazság, hogy Arturnak még mindig nincsen saját helye. Van egy takarója, ami a kezdetektől fogva vele van - bár mostanság megint meghágta két-három alkalommal, igy a pokróc erősen gondolkodik a lemondáson...-, illetve volt egy törölközője is. Ez utóbbi még a kiválasztáskor lett bedobva a közösbe, hogy átvegye a mama és a tesók illatát, csökkentendő az elszakadás miatti fájdalmat. Viszont pont ez okból ki sem mostam, igy a szagára konkrétan ráülhettek a vendégek. Mikor a a fürdőszobaipar e remek kiegészitője már magától beállt a sarokba, ha Artur rosszat csinált, úgy döntöttem likvidálom, igy maradt a takaró (ami akkor még szűz volt). 
Mindazonáltal a HELY ki lett jelölve, amit a kutya magasról lesz*rt, és költözött vackostól, attól függően, mit diktált a fengsui. 
Félre értés ne essék, nem a sóherségünk gátolt meg minket abban, hogy lakosztályt vásároljunk az ebnek, egyszerűen minden kereskedésben le lettünk beszélve róla. Kivéve a nagy F betűsben, de ők mással is bepaliztak bennünket, amellett, hogy qrva drágák.
Minden korrekt és hozzáértő eladó azzal nyugtatott minket, hogy a puppy úgyis mindent atomjaira fog rágni, igy bőven elég neki egy akármi, amit sajátjának érez. Hozzáteszem, a legpuhább takaró lett végül kiválasztva, ami többszörösen összehajtva, bármely párnát lealáz, továbbá szinescsikos, az állat kreativitását fejlesztendő. Ez utóbbi meglehetősen sikeresnek nevezhető, elnézve hogy az eb milyen  furfangosan tud belógni minden nemszabad helyre, továbbá mennyire ötletesen birja széthordani és eldugdosni az utált étket, illetve a végtermékcsomagjait is agyafúrt séma szerint helyezgeti el a teraszon -szigorúan felmosást követően!
Na de a lényeg a lényeg, a 2,5 hónapos kutyánk negyvenharmadik költözését követően úgy éreztük, hogy kell neki valami komolyabb fészek. El is zarándokoltunk hát egy szimpatikus állatkereskedésbe, akik ebingatlannal is foglalkoznak. És bár erősen gondolkoztunk a kosáron - tekintve hogy Artur mit tud művelni egy pálmafával- letettünk róla egyelőre, és vettünk inkább egy jó nagy, belevaló párnát. 
A döntés hátterében megintcsak nem anyagi okok játszottak szerepet, hanem az, hogy kiskedvencünk a lehető legritkábban alszik a takaróján. Viszi magával mindenhova, és kell, hogy a közelében legyen, de szundizni a csupasz márványpadlón szeret. Na most, ha körberöhög minket a -mellesleg baromi drága- kosár miatt, és maximum sz*rni jár bele, azzal sokat nem érünk.
A párnát először érdeklődéssel fogadta, körbeszaglászta, rá is mászott, aztán ennyi, a termék "persona non grata" státuszt kapott. Azonban a hideg padlón való hédertől az eb minden este tüsszögött, folyt az orra, és úgy lélegzett, mint egy asztmás vaddisznócsorda, igy eldöntöttem, hogy valahogy rászoktatom az új fekhelyre. Három napba, sok-sok nasiba, a folyamatos kutyacipeléstől egy enyhébb lefolyású gerincsérvbe került, de a negyedik napon feltámada az eb érdeklődése, és a párnájára vackolt be aludni.
Másnap le is pisilte az otthonérzés megteremtése miatt, majd a harmadik napon felfedezte hogy miért puha... A vánkos ugyanis levehetős huzattal bir, megkönnyitendő a tisztántartást, és valamiféle habszivacsos cuccal bélelt. Viszont, a levehetősége baromira nem kiskutyabiztos. Azaz, lehet hogy kevésbé kreativ ebek (ugye-ugye a szinescsikos takaró?), nem találják meg a bejáratot, Arturnak sikerült, és attól kezdve csak egy dolog volt lényeges: vajon milyen a párna ize?
Ennek megállapitása érdekében, gourmand állatkánk marékszámra tépte ki a fekhely belsejét, és úgy rohangált azzal a fehér vattaszerű cuccal a szájában, mint egy hiperaktiv goldentélapó. Meglehetősen tartottam attól, hogy emésztésronditó hatása is lehet a matériának, igy elzártam a vánkost, mondván megkapod majd, ha birsz viselkedni, mert most még úgyis megennéd reggelre az egészet. 
Kicsi hiszti volt a büntetés miatt, de gyorsan feledésbe merült a párna, pláne hogy elkezdte felfedezni a pokróca szexi kisugárzását...
Na de a jól sikerült hétvége után, úgy gondoltam, ebünk kezd megérni arra, hogy saját ingatlana legyen, igy fontolgattam a párna újbóli bevezetését a kutyatudatba. Gondoltam én naiv, hogy a több, mint egy hónappal ezelőtti incidens már teljes feledésbe merült, és a száműzött fekhely rendeltetésszerű használatba kerülhet. Ezért, tegnap délelőtt boldogan Artur elé tettem a terméket, biztatóan megpaskolgatva mindkettőt, mintegy áldásomat adva kapcsolatukra. A kutya rám nézett, majd csatakiáltást hallatva, ezerrel cibálta ki a párnát a teraszra, ahol  is két másodperc alatt találta meg a bejáratot, és harapta ki a cuccnak a fél belsejét egy szuszra. Mire elszedtem tőle, kiújult a gerincsérvem, franciakockásra lett karmolva a bal lábszáram, és a teraszon bokáig jártam a vattapamacsokban. A párna maradéka újra zárkába került, a kutya pedig az átélt izgalmakat a szinescsikos gerincre vágásával vezette le, majd bealudt.
Úgy gondolom, van még hova fejlődnie lakástulajdonosi szemléletben, és elő-utójátékban is, de eme felvilágositás érzésem szerint a Vőlegény feladata lesz...

Vizitáció

Péntek este kicsit összekaptunk a Vőlegénnyel. 
Az ok elég banális, ahogy idősebb felmenőim fejezték ki magukat anno: Jó dolgunkban nem tudtuk, hogy mit is, hogy is...
Ugyanis szombat délelőttre nagybevásárlás, délutánra tengerparti kirándulás, vasárnapra meg főzés, plusz ami jön, volt betervezve.
Ehhez képest péntek este közölte a Vőlegény, hogy akkor holnap kirándulunk a kollégájával és a családjával. Mivel érezte ő is, hogy némileg fenn fogok tartani a zseniális terv hallatán, először galád módon levitt a tengerparti bárba, kért nekem egy koktélt, és csak akkor mondta el a másnapi programot, amikor a felét már megittam. De igy is fogtam a lényeget, csak kicsit hosszabb reakcióidővel, és ismertettem is kétségeimet a Kedvessel:
- a múltkori esetből kiindulva megbeszéltük, hogy Arturt visszük magunkkal minden elmenésre, kivéve a bevásárlást
- ha a bevásárlást útba ejtjük, akkor utána haza kell jönni a kutyáért, ami nagy kerülő és időveszteség
- kutyával bevásárolni  nem tudunk, tehát a szombati élelmiszerfeltöltésnek sanyi, de legalább vasárnap sincs nyitva semmi
- továbbá, a hűtőben az alábbi gasztrokincsek rejtőznek: 3 darab tojás, fél csomag élesztő, fél üveg narancslekvár, 3 féle mustár, fél üveg majonéz, plusz, a gyümölcskosárban 2 narancs.
A Vőlegény közölte, hogy én TÚLKOMPLIKÁLOM a dolgokat.
Azt hiszem, ezen a ponton 3 oktávot ugrott a hangszinem, és jeleztem, hogy akkor a vasárnapi ebédje narancslekváros élesztővel töltött narancs mustármártással, a hétfői pedig majonézzel töltött tojás lesz mustárkéregben.
Itt már elgondolkozott egy kicsit, de, mint kiderült, csak azért, mert közben mérgemben lehúztam az egész koktélt (itt nem sajnálják belőle a rumot....) és a menüválaszték valahogy igy hangzott:
vazsárapinarazsvárasélezősnarazs......mozsárban! Hétfőnmmmmegmajomizelöttöttötttojásosmozsár. Szóval először még fel is csillant, hogy tuti valami francia finomságokban fogunk dagonyázni a vikenden, bár a mozsár szó többszörös használatát nem teljesen fogta.
Na de végül helyére kerültek a dolgok, és a tervezett kirándulás át lett alakitva vasárnapi ebédmeghivásra, ami Arturra is vonatkozott.

Vendéglátóink egy nagyon kedves fiatal házaspár, és közel 3 éves kisfiúk nagy kutyabarátok, igy örömmel várták ebünket. Mi aggódtunk egy picit, tekintve hogy a négylábú pont most van abban a korban, amikor mindenre fel akar mászni, felugrál, és persze továbbra is harapdál, csak már egyre erősebben. Mindenesetre bekészültünk, vizestálka, zacskó nasi, rágójáték...stb, a csomagok között csak a kutyát felejtettük itthon majdnem. 

Arra is figyeltünk, hogy jól lefárasszuk, igy a reggelt óriási sétával kezdtük, és még a délelőtti szundija is kimaradt, hogy biztosra menjünk. 
A bemutatkozás nagyon jól sikerült, az eb varázsa ismét működött, és újabb rajongókat szerzett a Vőlegény kollégája, és annak a felesége személyében. Illedelmes, jól nevelt kiskutya benyomását keltette, és mi csak azért imádkoztunk, hogy lehetőleg ne ronditsa be a gyerkőc frissen vásárolt játszószőnyegét.
Azt tudtuk, hogy Artur imádja a gyerekeket, viszont még sosem került közvetlen kapcsolatba eggyel sem. Ismerve mostani kergekengurukorszakát, voltak félelmeink az akkor ébredő háromévessel való kontaktus miatt. De minden aggodalmunk feleslegesnek bizonyult. A kutya megérezte a kisember tartózkodását és mindent megtett, hogy megkedveltesse magát. Laposkúszásban sürgölődött a gyerek körül, hogy kicsit se legyen magasabb nála, néha óvatosan megnyalta a kezét, és mikor barátkozási célzattal pofonokat kapott, egy hang nélkül tűrte. Hihetetlen volt látni, hogy a mi szeleburdi kiskutyánk mekkora erőfeszitésekre képes, és mi mindent megtesz azért, hogy összebarátkozzon egy kismanóval. A törekvéseket siker koronázta, fél óra múlva már kergetőzéssel lett megpecsételve a kapcsolat, amiben nekem is részt kellett vennem. Meglepő módon Artur nélkülem nem szaladt a gyerek után. Helyben futva nyüsszögött, de semmiképp nem akarta megriasztani a játszópajtást, igy csak akkor élte bele magát a fogó szerepébe, ha ott voltam mellette és kontrolláltam. Mikor pedig először hangzott el a pösze kiabálás, hogy "Aaaajtúúúúj", akkor a mi kis kedvencünkkel alig lehetett birni a boldogságtól. A Vőlegénnyel együtt nagyon büszkék voltunk rá, és ennek megfelelően a szokottnál jobban jutalmaztuk is.
Valószinűleg a sok izgalomnak, és a túlzott nasi fogyasztásnak köszönhetően egy apró közjáték becsúszott a végére. Ebünk boldogan csillogó szemmel kirohant a teraszra, és a komoly közgazdasági kérdésekben elmerült Vendéglátó és Vőlegény vitáját egy kiadós okival oldotta fel. A Fiúk meglepetését tetézte az én azonnali rárepülésem a halomra, amikor is papirtörlővel próbáltam megakadályozni a kiadott felesleg újrafogyasztását, tudván mi következne.
Összességében a vizit nagyon jól sikerült, Artur ötösre vizsgázott. Persze, ennek azért itthon meg lett a böjtje, a felpörgött kutya éjfélig úgy viselkedett, mint egy tájfun, három mosómedve, és egy piranha kereszteződése. Elég megnézni a nappaliban szétforgácsolt pálmadarabokat, szertedobált játékokat, széthordott kajamaradékokat, és a saját fognyomokkal tarkitott alsó lábszáramat...

Porszimat

Ideje hogy szót ejtsek a takaritóeszközökhöz fűződő viszonyunkról  is. Pontosabban Arturéról, mert az enyém teljesen rendben van. Azt a pár pókhálót direkt hagyom a helyükön, mert egyrészt nem múzeumban lakom, másrészt, egyszer betegállományban rohadt sok időm volt, és, végigmoziztam, amint egy csóri pók épitgeti a kéróját. Hááát, mit nem mondjak, munkálkodott vele rendesen, és amit közben minőségellenőrzési célzattal futkosott, az egy komplett kardióedzéssel felért. Most szerencsétlen nyolclábúnak barmoljam szét 3 másodperc alatt, amit fél délután szövögetett?? Áááá, nem vagyok olyan!

Én sem vagyok boldog, mikor az általam frissen felmosott nappaliba berongyol a kint homokozó Artur nyakig sárosan, nyomában a szintén iszapjátékos Vőlegénnyel, aki hozza a kinti slagot is, mert ÉPPEN azt szeretné megmutatni nekem, hogy a kutya mennyire megőrül a locsolástól. Ilyenkor én is megőrülök egy kicsit, de szerencsére a Kedves nagyon jól olvas a vonásaimból. Ha a bal szemem is rángani kezd, akkor veszi Stephen Kinget, és vészes sebességgel vonul ama csempézett helyiségbe, ahova tuti nem követem. Ezt a lelépési technikát már az eb is elleste, és egy szemvillantás alatt felszivódik, ha érzi a puskaporos bukét a légkörben.

No de vissza a takaritószerszámokhoz, úgyis, mint seprű, partvis (hehe, ezt most néztem meg a Guglin, hogy hogyan is kell pontosan irni, és igy 30x év után kiderült számomra, hogy mindig is rosszul használtam. Ugyanis, én partFis-ként ejtegettem, szemben a partVis-al, leirnom meg sosem kellett. Elnézve azonban a helyes szóhasználatból kialakult fórumvitákat, azért olyan sz*rul nem érzem magam miatta, a jelek szerint nem vagyok egyedül eme hiányosságommal)
A seprű, partvis, pompomos végű nyeles felmosó, Arturt a végletekig felhergelik, ráadásul ez az izgalom fénysebességgel jön létre. A kutya a HÁTÁN, irtó mélyen alszik a NAPPALIBAN. Onnan tudom megitélni, hogy elérte a REM-fázist, mert a lábmozgása alapján álmodik, és el vannak eresztve a hátsó záróizmai...sajnos..

Óvatosan elkezdek partvisolni a TERASZON. Egyet sikerül tolnom az eszközön, és a kutya már rajta is van, hörögve cincálja a szerszám sörtéit, miközben átöleli a nyelet. Olyannyira felizgatja magát, hogy az összes szőre égnek mered...egyébként ilyenkor kiválóan alkalmas lenne nagyipari üvegmosásra. Ráadásul messziről nézve van benne némi pornográf felhang is, az ember simán gondolhatná a kutya testhelyzetéből, hogy éppen vitézül megdugja a takaritószerszámot. Hát ugye... izlések és pofonok. 
Bár még kicsi, azt már láttuk, amint meggyalázza a takaróját, amikor az véletlenül és gyanútlanul, begyűrődött a lába közé.. A vicc az volt benne, hogy olyan rémült fejjel én még sosem láttam kutyát paráználkodni, mint amit Artur akkor bemutatott. Az volt számára az első alkalom, és nem tudta mire vélni a saját erős csipőmozgását, de nem birt leállni sem, mert ugye az ösztönök.... mindenesetre azóta kinosan ügyel rá, hogy a tentéje ne kerüljön be a hátsó lábai közé...


Nagy kedvenc a portörlő rongy, és a bútortisztitó spray. Annak a sz*rnak konkrétan az izét is imádja, mert amit lefújok, azt ő lenyalja. Úgyhogy minden törölgetés kalandos, mert egyik kezemmel fújok, a másikkal hiperszónikusan törölgetek, a harmadikkal meg távol tartom a kutyát. Ami egyre nehezebb, tekintve hogy elérte a 14 kilót, és még csak 3,5 hónapos...
A törlőrongy akkor izgalmas, ha a tisztitandó felületen mozgatom. Akkor mindent megtesz annak érdekében, hogy kitépje a kezemből, és agyrázkódásig cibálja, illetve csapkodja a falhoz szerencsétlen pamutdarabot.
Ami a legszebb, hogy mindezen aktusok közben olyan hangok jönnek ki belőle, hogy a postás becsöngetni sem mer. Szerintem azt hiszi, hogy hétköznap délelőttönként illegális harcikutya viadalokat tartok a nappalinkban, 16 pitbull részvételével. Aztán ki tudja mi történne a csengő hangjára?? Jobb a békesség, a leveleket meg a küszöbön is megtalálom, ha életben maradok.
Ja, igen... mielőtt elfelejteném... ugye ott van a porszivó... Hát, ez a termék óriásmumus. Olyannyira, hogy a négylábú hős akkor sem mer elmenni mellette, ha ki van kapcsolva. Sőt, egy helyiségben sem tartózkodik az eszközzel, ha rajta múlik. Pedig esküszöm, mindent megtettem annak érdekében, hogy összebarátkozzanak. A lefektetett, KIHÚZOTT porszivót teleraktam a kedvenc nasijával. A kutya a teraszról morzézta be, hogy előbb hal éhen, minthogy megközelitse az ellenséget. Kihúztam a csövet hogy kisebb legyen térfogatilag, és odacipeltem az ebet, mondván ha megszaglássza, akkor jók leszünk. 
Áááá, fenéket. Egyrészt karmolt egy halálfejet a vállamba, másrészt pedig, ahogy letettem, ezerrel távozott a helyiségből, a csukott ajtón át...
Ha bekapcsolom, akkor még rosszabb lesz a helyzet. Ha nem lenne viszonylag magas korlát a teraszon, a kutya Marrakesh-ig rohanna félelmében. Pedig egyszer magamat is kiporszivóztam, hogy lássa, túlélem. Pont az ő felesleges bundáját szedtem le a lábamról az eszköz segitségével. Hozzáteszem, másnapra ettől olyan gyönyörűen bekékült a combom, hogy öröm volt nézni. Komoly szivóereje van a terméknek, lehet bevetem a  narancsfoltjaim ellen is...Na de Arturt ez sem győzte meg, a porszivóval nem békél.  
Én meg genya módon kihasználom ezt a gyengéjét, és ha nagyon nem bir magával, akkor megmutatom neki a csövet... egyből nekünk lesz a legjólneveltebb ebünk a világon...

Macskaland

Korábban emlitettem már, hogy a környék igazi macskaparadicsom, és az egy négyzetméterre jutó cirmosok számát elnézve,  népszerűsitik is a helyet köreikben. 
Vannak itt tarkabarka, rövid és hosszúszőrű, duci és kisportolt, barátságos és félénk kacorok, de megtalálhatók a hippilétet választó szabadelvűek és az öntudatos nyakörvesek is. A lakóközösség meglehetősen állatbarát, igy a cicusoknak -bármely életforma mellett is tették le voksukat-, bőven van mit a tejükbe apritgatni.
Arturral való sétáink során mindig belefutunk egy-egy őrszembe, aki lekáderezi az ebet, de eddig még nem lettünk veszélyesnek itélve, mert nem akadályozták szabad elvonulásunkat. Mondjuk az is igaz, hogy pár sikertelen barátkozási kisérlettől eltekintve, kutyusunk, nagy ivben sz*rik a macskákra, csak akkor izgatják fel, ha mozognak, és ezáltal kergethetővé válnak. 
Azt már megfigyeltük, hogy vannak bizonyos objektumok, melyeket több cicc is őriz. Ezek a szentinelek börtönviseltebbnek tűnnek (tuti durva tetkójuk is van, mondjuk egy pitbull a hasukon, vagy egy keresztre feszitett egér), robosztusabbak, és mindig moccantalanul, némán, csak a szemükkel kisérik végig, mig elhagyjuk a zónát. Biztos vagyok benne, hogy ezeken a bevédett helyeken, illegális macskartellek működnek, és az esti hangeffektusokból itélve, virágzik a prostitúció is.
Sötétedéskor itt meglehetősen gyorsan szoktuk szedni a tappancsainkat Arturral, mert hát az ördög sosem alszik, és ez időtájt a cicusok is meglehetősen éberek. 
A macskamaffiára vonatkozó megfigyeléseimet megosztottam a Vőlegénnyel is, de természetesen elnézően ki lettem mosolyogva, mignem egy szép napon...
Az úgy történt, hogy egy verőfényes szombaton kicsit túlbonyolitottam a délelőttömet, és ennek megfelelően rendesen megcsúsztam az ebéd készitésével. A lábalatt üldögélő eb pedig, jelentőségteljesen nézegette az órát és ráncolta a homlokát, merthogy erősen benne jártunk a sétaidőben is. Ezért megkértem a Kedvest, hogy válassza le szervezetét a laptopjáról, és hagyja magát megsétáltatni a kutya által. A berzenkedés csirája, a "Ha én is megyek, nem lesz kész időben az ebéd, pedig ma baconbe tekert sült oldalas lenne majonézes krumplival" mondattal lett elfojtva. A szónoklat olyan meggyőző volt, hogy mire egyet pislantottam, az addig neglizsében kanapézó Vőlegény, felöltözve állt az ajtóban a felszerszámozott Arturral, és dobálta a búcsúcsókot.
A hazatérésük korábban történt a vártnál, és mindketten meglehetősen csapzottnak tűntek, ezért jogosan  lettem kiváncsi az okozatra. 
Mint kiderült, unalmasnak lett itélve a parti séta, szemben a felette húzódó cserjésgazosbokros területtel, igy a két kalandor bevetette magát a legnagyobb dzsindzsába.  Kihasználták, hogy senki nem óbégat (Előbb rágom le a saját lábam, minthogy oda bemenjek!), és ecseteli a rájuk váró borzalmakat , ezért nagyon élvezték a tilosban bandázást. 
A kezdeti önfeledtségnek az egyik termetesebb bukszus mozgása vetett végett, ami azért óvatosságra sarkallta a kommandózókat. Az elmese szerint a növény kilengése egyre durvult, és komoly zajok is kisérték, melynek köszönhetően az én két Hősöm odafagyott a tetthelyre, nem látván esélyt a menekülésre. A Vőlegénynek annyi ereje volt, hogy felkapta a ledermedt ebet, és támadóállásba helyezkedett, mondván, bármi is jön ki a bokorból, ő szembeszáll vele és megvédi Arturt is!
A cserje tánca elérte tetőfokát, távolról hallatszott némi dobpergés...és a maguktól széthajló ágak közül, kisétált egy......vörös macska...
Ezen a ponton elkezdtem diszkréten odaverni magam a talajhoz és halkan visitani a röhögéstől, de a sztori folytatódott!
Ez a macska nem simamacska volt ám a monda szerint, hanem jóval nagyobb annál, akkora bolyhos farokkal, mint egy qrva nagy mókusé, és a füle sem volt normális, sőt jobban belegondolva lehet hogy hiúz volt, vagy valami hasonló, és nem is félt tőlük és különben is, mit képzelt magáról az a dög, igy besz*ratni szegény mit sem sejtő kirándulókat???!!!
Bevallom, kicsit erősnek itéltem meg a storyt, pláne, hogy mosogatás közben hallottam a teraszról beszűrődve, amint a Vőlegény validálja az ebnél a macskamókushiúz kinézetét (Te is láttad mekkora farka volt? Meg milyen fogai? ...Te is bef*stál tőle, mi??)

Ahogy telt az idő, a történet lassan feledésbe merült, a kutyával pedig megmaradtunk a jól látható tengerparti kalandozásoknál. 
Azonban a múlt héten...
A rendes szombati séta során, a PARKOLÓBAN belefutottunk a macskamókushiúzba. Artur helyből felszállva landolt a Vőlegény vállán, amint észlelte az állatot, de mi is odakövültünk. Az a valami tényleg disznó nagy. Valóban óriási - szerintem inkább a mesebeli rókáékhoz hasonlitó- farka van, hatalmas feje, és cseppet sem fél, ugyanakkor csodaszép. Ránk kacsintott, majd lustán kisétált a képből és eltűnt az erdőben. 
A környéken mostanában gyakran belebotlunk a nyomdokaiba, leszármazottak tekintetében. Valószinűleg, ő lehet a helyi Keresztapa, és kiterjedt dinasztiával rendelkezik, akiknek különös ismertetőjegye a gigantikus farok. Az egyik barátságos utódot sikerült rávenni egy kis modellkedésre, bizom benne, hogy a kép nyilvánosságra hozatala miatt, nem kerül holnapra egy lófej a párnámra...

Hétpróbás hétvége

A szombati napot Cádizban szándékoztunk tölteni, mert ott a farsangi szezont karnevállal inditják, ami látványos és jó bulinak igérkezett. Mivel tömegre lehetett számitani, úgy döntöttünk, Artur inkább itthon marad. Tartottunk tőle, hogy az egész napos móka számára még nagyon fárasztó, és -sárkányölő természetét ismerve- meglehetősen ijesztő lett volna.
Ezért, a hétvégét egy nagy sétával és tengerparti kocogással inditottuk, továbbá megtömtük az ebet mindenféle finomsággal, és ezt követően vettünk tőle érzékeny búcsút. Természetesen a kutyának felkeléstől számitva gyanúsak voltunk. Gondolom, úgy lengett minket körül a bűntudat, hogy az még egy planktont is gondolkodásra késztet, nem pedig egy érzékeny orrú kiskutyát...

Mindazonáltal a nap nagyon jól telt, a spanyol hihetetlenül őrült nép, és nagyon tudnak bulizni. Elismerésre méltó, hogy a -náluk komoly hagyományokkal rendelkező- farsang tiszteletére, kortól és nemtől függetlenül húztak magukra mindenféle jelmezt, és úgy korzóztak a városban. Legnagyobb arányban a szuperhősök és a kalózok képviseltették magukat, de természetesen nem volt hiány állatkosztümökben sem.
Cádiz gyönyörű város, az emberek nagyon kedvesek, az ételek irtó finomak, a kiszolgálás elsőrangú... de....mint az másnap kiderült, a Vőlegényt is ugyanúgy furdalta az a bizonyos, mint engem. És sokszor, nagyon sokszor jutott az eszünkbe, hogy bárcsak itt lenne a szőrmók. Este, a szabályosnál picit jobban siettünk hazafelé a fentiek miatt, és gyanúnk szerint, gyarapitottuk egy fotóval a spanyol rendőrség mosolyalbumát is. 
Itthon az eb, első pillantásra, nagyon örült nekünk. 
Második pillantásra láthatóvá váltak a JELEK. 
Nem nézett ránk, nem csóvált, kicsúszott az ölelésből, az ajándéknasit igyekezett úgy elvenni, hogy az fájjon.....ééés,  a tálkája tartalmából itélve nem is evett egész délután.
Szóval a négylábú haragudott. Nem kicsit.
Nosza a Kedvessel mindketten négykézlábra kaptunk, és igyekeztünk megbékiteni és megetetni durcás kedvencünket. Elég lassan haladtunk, ami hiven tükrözte állatkánk makacs természetét, de végül a Vőlegény a mindig hatásos fogócska-bújócska játékba kezdett.
Ezt napközben szoktuk  művelni, mert előfordul közben bútorborogatás, trappolás, falnak rohanás, óriás-zuhanások, de ez Artur kedvence, akinek most  muszáj volt a kedvében járni! 
(A játék lényege: elbújunk, a kutya megtalál minket, majd jól megkerget. Hirtelen lestoppolunk, és őt kezdjük el kergetni, illetve neki kell elbújnia. Hozzáteszem, övé a legtutibb búvóhely: valahol lehasal, és becsukja a szemét...)
Negyedóra rohangálást követően ebünk elgondolkodva megállt, majd a nappali közepén kiadta magából a felgyűlt feszkót, becsomagolva azt, az aznap elfogyasztott táplálékába. Pár percig tűnődőn szemlélte a halmot, majd úgy döntött, mégsem hagyja kárba veszni a finomságokat...ennek láttán a Vőlegény majdnem kettévált a tudatától, de aztán inkább kitámolygott daliásan kivonult, levegőzni.
Éjfélre szent volt a béke, és meg lett igérve, hogy a vasárnapot egggészen együtt töltjük, sőt, legközelebb minden kirándulásra hármasban megyünk.
A másnap reggel is a parton talált minket, és tekintve, hogy a héten sor került az utolsó oltásra, úgy döntöttünk, elkezdjük szocializálni az ebet. A póráz lazábbá vételével teret hagytunk mindenféle kutyapusziknak, szimatolgatásoknak, egymás farkának kergetésének. Majd egy -minket kitartóan követő-, barátságos és arturnagyságú ebet szimpatikusnak itéltünk annyira, hogy levettük a pórázt, mondván, hadd játszon a két kutya. A póráz védelme nélkül Artur klasszikus pánikreakciót produkált. A másik eb által "üldözve" körberohangált minket, a farkát olyan szinten húzta maga alá, hogy konkrétan eltűnt a segge. Annyira beijedt, hogy még sirni is elfelejtett, csak ezerrel rohant elipszisalakzatban, az őt zaklató szörnyeteg elől. A vendégkutyán látszott a tanácstalanság rendesen, de nem adta fel a küzdelmet, hogy ők barátok legyenek. Talán a hetvennegyedik körnél sikerült elcsipnie Artur farkának a HEGYÉT...aki erre olyan visitásban tört ki, mint akit nyúznak. Itt a próbálkozó négylábú feladta, meg ki is fulladt kicsit, és inkább odajött hozzám kaját kunyerálni. Nem volt szivem elutasitani, mert tényleg erőn felül megtett mindent, arról ő nem tehet, hogy szépséges kiskedvencünk agyban kicsit defektes.
Tekintve a lezajlott közjátékot, úgy döntöttünk, hogy az ebpopulációval való haverkodást egy kis időre elhalasztjuk. 
Hogy mégse távozzunk a partról ilyen alacsony sikerességi rátával,  bepróbálkoztunk a másik nagy mumussal, a vizzel. Szerencsénkre a dimbes-dombos partnak, és a nagy hullámoknak köszönhetően reggelre kialakulnak kisebb kanálisok a tengervizből, amelyek tökéletesen megfeleltek galád célunknak. 
A Vőlegénnyel átugrottunk  egy széles, háborgó hullámokkal teli...pontosabban ...az általam kiszemelt kanális közelről egy hangyányit szélesebbnek tűnt, mint az én repülőtávom, a Kedves hümmögött is kicsit a készülődésem láttán (jó-jó elismerem, a sorozatos keresztvetés kicsit dramatikussá tette a dolgot). Elrugaszkodtam, és már éreztem is, hogy kár volt...
Nem messze a szárazföldtől sikerült a vizbe csapódnom, úgy combközépig. De kilábalva a partra, felvilágositottam a  vihogó Vőlegényt, hogy ezt DIREKT csináltam, és pont igy TERVEZTEM, mert Arturnak fontos látnia, hogy a viztől semmi bajunk sem lesz. (Maximum,az egónk sérül kicsit, ha dicstelen érkezésünket látja életünk párja is, és esetleg káromkodunk, mint az urasági kocsisok)
A Kedves könnyezve bólogatott, majd ÁTLÉPTE azt a sz*ros  csatornát, amibe én kis hijján belefulladtam. 
Már csak Arturt kellett valahogy átcsalogatni, ami azért nem tűnt egyszerű feladatnak, tekintve, hogy éppen gyászosan ugatva futott helyben a túlparton, és az én csobbanásomkor még a szemét is befogta. Hosszú rábeszélést, és nasi dobálást követően azonban kicsi kutyánknak sikerült legyőznie hatalmas félelmét, és átgázolt a kanálison! Ennek örömére óriás ugrándozásba és kurjongatásba kezdtünk a parton, aminek gondolom nagyon örültek a golfosok a felettünk levő pályán.

A délután sem volt eseménytelen, mert a család két tagja sajátságos "Ki nevet a végén?" -t, pontosabban az Ő olvasatukban "Ki-kit sz*vat meg jobban a végén?" -t játszott.
A délelőtti izgalmak feldolgozására, a Vőlegény szundikálást tervezett az ebédet követően, de Artur ebben nem volt partner. Kivárta a bóbiska fázisba csúszó pillanatot, és akkor ugrott rá valahonnan meglepetésszerűen a Kedvesre, aki a sokadik ébresztést követően kezdett mindenféle durva büntetési módokat kilátásba helyezni a szemtelen ebnek, persze nulla hatásfokkal. A nevelés kudarcán felspanolt Vőlegény ezért elstartolt konyha iránt, majd kávésbögrével a kezében, zordul közölte az éppen elszunditó kutyával, hogy SÉTA! A hirtelen REM-fázisba került eb, meg sem rezzent a parancsra, és az emelkedett hanghordozásra is csak egy lesajnáló, és rendreutasitó pillantásra méltatta a szórványosan toporzékoló Kedvest. 
Ő erőfölényét felhasználva, kitaszigálta az ajtón a vonakodó négylábút, akin tisztán látszott hogy esküszi a bosszút, és csak az alkalmas pillanatra vár, hogy rendesen kicsellózhasson a Zaklatóval. 
Az alkalom meg is született a parton, ahol Artur villámgyorsan beevett valami kagylóféleséget, ééés, emlékezve a Vőlegény előző esti -enyhén zöldbe hajló- arcszinére, látványos öklendezésbe kezdett. Mivel az  okizás "kézzel fogható eredmény" nélkül zajlott, gyanússá vált számomra a négylábú. Miután második próbálkozásra is csak egy vacak böfit tudott felmutatni, jeleztem a lelkifurdalástól tiport Kedvesnek, hogy az eb komédiázik és mindössze arról van szó, hogy qrvára nem akar sétálni. De addigra a bűntudatos Vőlegény majdhogynem ölbe vette a művész urat, és masirozott vele hazafelé, pont úgy, ahogy azt a kutya AKARTA... 
Persze a társasház kertjének biztonságában elfelejtkezett halálos betegségéről, és a sziklakertben komolyat kámaszutrázott egy rózsabokorral. Majd ráébredve hibájára, felvonszolta törődött kis testét a lépcsőn, és a nappaliban mindösszes végtagját szétdobálva azonnal bevágta a szunyát. Az elhamarkodott kagylóevés következményeit pedig mi "élvezhettük" az este folyamán, illetve az erkély alá gyűlt borzok, akik jöttek tiszteletüket kinyilvánitani...

Kajapara

Artur meglehetősen válogatós kiskutya, továbbá hamar megunja az egyhangú étkezést. Mindenhol azt olvasni -illetve az állatorvos is ezt erősitette meg- hogy a jobb minőségű, kölyöknek való száraztápok ideálisak az ebnek. Tartalmaznak minden vitamint, ásványi cuccot..etc. 
Igen ám, de a mi négylábúnk, hosszabb távon egyáltalán nem érzi a tápokat ideálisnak, sőt úgy viselkedik, mintha azok roncsolnák a szervezetét. Még a tálkáját  is nagy ivben elkerüli, ha az olyan szárazétket tartalmaz, ami éppen akkor nem szimpatikus.
Ezért jelenleg 4 féle dryfood van itthon, az alábbi variációkban:
- halas
- idősebb csirkés
- vegyeses
- vaniliás...
Iiigen... az utóbbi némi magyarázatra szorul: ez egy kétségbeesett kisérletem volt, hogy hátha... A kutya egyszer evett belőle nagy lelkesedéssel, aztán persze ez is feketelistára került. 
De, a jelek szerint vannak olyan elborult izlésű állatok, akik ezt szeretik, mert gyártják a terméket, és fogy is.
Bevallom, én nem vagyok hozzászokva, hogy saját háztartásban kelljen kielégitenem egy finnyás egyedet, mert a Vőlegény baromi hálás közönség, ha kajáról van szó. Bármit szivesen elfogyaszt, ami nem L-el kezdődik, és ECSÓ-val végződik, továbbá amiben nincs cékla, ellenben szerepel az alkotóelemei között hús.
Úgyhogy a négylábú kényes gusztusa kezd kifogni rajtam. 
Pláne úgy, hogy a séták alatt mindent, de tényleg MINDENT a szájába töm. 
Kiemelkedően imádja a különböző izesitésű földeket, úgyis, mint: tengerisós, tulipánhagymásos, dalmatapisis, macskaalmos.
Aztán köretnek -vigyázva a vonalaira-, jöhetnek a zöldnövények és virágok, bármilyen mennyiségben.
Salátaként falat fogyaszt, nagy-nagy szeretettel, ebben kedvencei a fehérre festettek, de a szineset sem utasitja el. Nekünk sajnos hószinű fal van a teraszon. Azaz csak volt, mert arturmagasságban meglehetősen hiányos már a festés-vakolás.
Végül nasinak leküld pár kavicsot, fatörmeléket, csipeszdarabot, kagylóhéjat, gittet, fugát...(igen,   addig ügyeskedik, amig kiszedi a helyéről... és ha nem tudom időben elszedni tőle, akkor megeszi)
Bezzeg, a hiper-szuper pedigrés hami az smafu... 
Azt már az elején tisztáztuk a Vőlegénnyel, hogy a kutya nem azt eszi, amit mi, és pláne nem etetjük asztalról, ledobálva neki a maradékot, eztazt. Egyrészt, szerintünk nem túl gusztusos szokás, másrészt, meg nem akartuk, hogy a kutya kunyeráljon. Megvan neki az edénykéje, abba kap enni meghatározott időnként. Egy dologban tettük kivételt, ha narancsot, vagy almát eszünk, abból ő is mindig kap egy-egy cikket. 
Azért az meglehetősen bohókás,  hogy a kutya nem izgul be a sonkára-kolbászra-csirkecombra, viszont ha narancsot lát, a csillárig ugrál örömében:) 
Ehhez kapcsolódik az eddigi egyetlen elemelése is...
A heti bevásárlás alkalmával az ismertek  mellé, mindig meglepjük magunkat valami egzotikusabb gyümölccsel, amire itt nem kell hitelt felvenni, mert egész emberi áron hozzá lehet jutni. Azon a héten a khaki (igen, ezt tényleg ÚGY kell kiejteni, ami kicsit bizarr, viszont maga a gyümölcs irtó finom) volt soron, amit este fel is szeleteltem vacsora utáni nasinak, és bevittem a nappaliba, az ALACSONY dohányzóasztalra. A Vőlegény éppen a bitek világában tartózkodott, ölében a notebookjával, de bólintott, mikor kértem, hogy figyeljen az ebre, merthogy asztalon a kisértés.
A szokatlan csöndre és halk csámcsogásra fel is figyelt. Utólag rekonstruálva az eseményeket Artur valószinűleg narancsként azonositotta a khakit, és tudta, hogy azt szereti. Érezte ő, hogy a tányér nem neki lett odarakva, viszont beindult a nyálképződése, és az alkalmas pillanatban elcsent EGY szelet gyümölcsöt. Azzal elsasszézott a helyére, majd megkisérelte azt némán elfogyasztani, ami mission impossible, ugyanis képtelen csöndben gyümölcsöt enni. Úgy csámcsog és cuppog, mint egy kevésbé szocializált vadmalac, aki nem megfelelő méretű protkót kapott az SZTK-ban. Ennek megfelelően le is bukott, és mikor szóvá tettük a lopást, bűntudatosan nézte a szekrény lábát. Persze, amikor ténylegesen magunkhoz vettük volna a gyümölcsöt este, azért bepróbálkozott egy legális kéréssel is, de elfogadta és megértette, amikor kiröhögtük.
A gyümölcsökön kivül, szereti még a kutyanasikat is, melyeknek unalmamban elolvastam az összetevőit a múltkor. Meg is nyugodtam, látva hogy tartalmaznak bőven E-vitamint, illetve hogy a gyártók vigyáznak arra is, hogy a fogyasztó megkapja a megfelelő szintetikus matériát is a kis testébe. 

Ezen felbuzdulva kitaláltam, hogy alkotok az állatnak valami kevésbé vitamindúsabb ebkekszet itthon, amit fogyaszthat jutalomfalatként. A Gugli segitségével egész jó és gyorsan elkészithető recepteket találtam, és fellelkesitettem Arturt, mondván: Sütök neked finomat!
Mivel jó kölyökkutyához mérten, nagyon szereti a hasát, megértve hogy kajáról, sőt NEKI KÉSZÜLŐ kajáról van szó, el sem mozdult mellőlem, és a tűzhelyet is őrizte a megfelelő fázisban.
Az elkészült keksznek nagy sikere volt 3 egész napig. Azóta nagy ivben lesz**ja ha ilyet adunk neki, és az arcából itélve nem jutalom, hanem büntifalatkának tartja a cuccot.
Úgyhogy tovább trükközünk a kajával. Mostanság a száraztápot apró darabkákra vágott virslivel, vagy maradék baconszalonnával dúsitjuk, és igy egész jól elfogy. Ha ezt is megunja, úgy gondolom, hogy beszerzek egy kiló gittet, és azzal fogom kiegésziteni a hamiját, vagy darabolok bele téglaféléket hátha...

Eugene

A Vőlegénnyel idejekorán megállapodtunk abban, hogy az eb nem kap hangot adó játékot. Azok csak akkor viccesek, ha másnak visszük ajándékba őket, de egy lakásban tartózkodni sipoló-vijjogó-csörgő biszbaszokkal, úgy, hogy azok a Te kutyád tulajdonai, az nem funny. 
Emiatt vásárlás előtt, minden játékot hosszan nyomorgattunk, hogy tuti legyen, nincs benne elrejtve semmi hangadó eszköz. 
Az otthoni F betűs nagy állati áruházban egy ilyen akciónk során el is kezdett járőrözni körülöttünk a bizti őr, mivel azonban a Vőlegény majd 2 méter magas, hát beérte azzal, hogy két polc biztonságából fenegette a nadrágtartóját fenyegető nézéssel, de közelebb nem jött. Ezért teljes átéléssel gyömöszkölhettük tovább az összes gumimalacot, gumicsirkét, műanyag hódot, plüssvidrát...mig végre megtaláltuk a nekünk való termékeket.


Igy került a háztartásba csomózott kötél, gumilabda, gumicumi, leselejtezett tornacipő, 4 eurós élethű faág...jaaaaa igen.... ennek külön története van...
Az úgy volt, hogy megelégeltük, hogy Artur játszásiból széteszi a kezünket/karunkat, pláne, hogy egyre erősebben tud harapni. Kitaláltam hát, hogy vegyünk valami gumisz*rt, amit odatarthatunk neki a karunk helyett. Nosza, elstartoltunk a  helyi állatkereskedésbe, és mig a Vőlegény szobrozott a tilosban parkolva, én beszaladtam tanulmányozni a gumicsontok világát. Gyorsan le is tettem róla, mert olcsóbb lenne Arturnak egy egész tehenet venni, mint egy nyavalyás gumicsontot... de egy szarvasmarha már tényleg nem férne el a nappaliban, és abból a Vőlegény is enni akarna. 
Sztéket. Well-done. 

Viszont kifelé jövet belebotlottam egy szimpatikusnak tűnő faágimitációba, ami vaskosnak tűnt, és nem adott hangot, potom 4,2 eurós áron. Örömujjongással téptem le a polcról, és bedobtam még mellé nasit az ebnek, majd rohantam fizetni, mielőtt a Kedves lekarmolja magát odakinn az autóban. 

Ez a kereskedés olyan jófej hely, hogy mindig kapunk valami kis apró ajándékot a vásárlásokhoz. Általában kutyakeksz szokott lenni a szuvenyir, de most az eladó előtúrt egy szörnyen ronda, fülsértően sipoló kutyajátékot, és üdvözült mosollyal hozzácsapta a csomaghoz. Az autóban boldogan mutattam a faágat a Vőlegénynek, és vártam a dicsérő szavakat. Ő rám nézett, majd a szerzeményre,  majd megint rám, és ismét a gumiágat kezdte tanulmányozni... végül megkérdezte:
- Te ezért fizettél?
- Mondom ja-ja, de csak 4 euro volt, szemben a csilliárdos gumicsontokkal!
- Figyelj, faágat bármikor gyűjtünk a tengerparton INGYEN, aztán ha Artur szétrágta, akkor hozunk másikat INGYEN.....!!!
Bevallom, volt némi igazsága a felvetésnek, és elnézve a gumiágat már én sem éreztem azt az évszázad bizniszének. Persze, ezt semmi kincsért nem vallottam volna be a Vőlegénynek, és MEGMAGYARÁZTAM, hogy már pedig ez pont igy volt jó...
Hazaérve kiderült, hogy az a sz*r ráadásul hangot is ad, de ehhez rá kell  lépni úgy, hogy két teli kávésbögre van az ember lányának a kezében. Aki ilyenkor ijedtében megugorja a dulpa lutzot, melyet látva, az ember másik fele kaján mosollyal nyugtáz a teraszról, elégtételt kapva a MEGMAGYARÁZOTT vásárlásért.
Az ajándékba kapott szörnyecskéről meg is feledkeztem, az benne maradt a zacskóban, viszont Artur nagyon jó érzékkel, kicsente a csomagból. És kapcsolatuk szerelem volt első látásra. El sem eresztette, folyamatosan beszélt hozzá és előlünk is féltékenyen dugdosta. 
(mondjuk ennek a rejtegetésnek megvolt az alapja... izé... a Vőlegénnyel rájöttünk, hogy ha belerúgunk Artur kedvencébe, akkor baromi jól repül, és irtó vicces hangot ad...)
Közben igyekeztünk beazonositani a tárgyat, ami  sok egyéb mellett, hasonlit  egy pajzsmirigytúltengésben szenvedő, beszivott denevérre is, de végül abban maradtunk hogy talán bagoly. 
Nos, ő lett Eugene [Judzsin], Artur legjobb barátja, akinek a kutya holt komolyan panaszkodik, ha valamitől eltiltjuk, vagy valamiért leszidjuk.
A keresztség abból származik, hogy a Vőlegénynek (állitólag...) van egy Eugene nevű kollégája, akivel gyakran lógnak együtt. Az első hetekben, amig a Kedves egyedül tartózkodott az országban, és komolyabb másnappal járó esti vacsorán vett részt, avagy nem talált haza az apartmanba szintén egy-egy kései estebédnek és a magas páratartalomnak köszönhetően, illetve nem birt magáról levakarni néhány gazdag, de elmondása szerint erősen idősödő turistanőt, azokról mindig szegény Eugene tehetett. 
Barátaink, a sztorikat hallgatva, jogosan firtatták Eugene létezését, mire kicsit zavaros válaszokat kaptak... igy hát az a döntés született, hogy a Vőlegénynek képzelt barátja van, aki a fenti egyénben testesül meg.
Zárójelben jegyzem meg, hogy másfél hónap alatt még nem sikerült összefutnom Eugene-al, mert valahogy mindig házon kivül tartózkodott, de azóta is szerepet kap minden durvább sztoriban...
A lényeg az, hogy Arturt egész jól sakkban lehet tartani a saját Judzsinjával, mert bármire hajlandó, ha túszul ejtjük a barátját. Vicces hallgatni, ahogy a Vőlegény rendszabályozza a tinédzser négylábút:
"Artur, ha nem fejezed be azonnal/mész ki rögtön/ereszted el/eszed meg tüstént /köpöd ki, akkor annyi lesz Judzsinnak, figyeld meg!" 
Ha mindehhez fenyegetően gyűri a gumibaglyot, akkor triplán hatásos, ugyanis a kiadott hátborzongató hangok alapján, ebünk elhiszi, hogy a kedvencét éppen ölik, és azonnal angyali tulajdonságokat vesz fel barátja szabadulása érdekében.
Jut eszembe, pár napja már megint nem láttam Judzsint, igy biztos Artur ismét talált neki egy jó kis rejtekhelyet...

Aki másnak vermet ás..

Én olyan szerencsés gyerek vagyok, hogy nulla odafigyeléssel tudom teljesiteni az összes régi szólásban és közmondásban bejósoltakat. Megvolt már többször az "Addig jár a korsó..." meg a "Ki, mint veti ágyát..." sőt a "Falra hányt borsós" is (ez mondjuk egy buli után....de a lényeg, hogy ez is bejött).
Most úgy tűnik, a fent emlitett "Aki másnak... " került sorra.
Az úgy esett, hogy tájékozódni tanitjuk az ebet. Meg gazdit követni is, mert jelenleg elmegy mindenkivel, aki szépen néz rá. Főleg a kertészre van rákattanva, aki egy ideig viszonozta is a rajongást, de most már szeretne haladni a munkájával. Illetve szerintem gyanúsak lettünk neki, mert a múlt héten ültetett bokrocskái közül, szőrén-szálán eltűnt egy bukszus... 
Szerintem a szél volt. 
Kicsavarta a gyanútlan kultúrgazt gyökerestől, majd unalmában összerágta, végül a darabkáit szétszórta a nappalinkban figyelemelterelésképpen. Én meg a növényzetből maradt felismerhető részecskéket apránként hordtam le a kukába, biztos ami biztos. Még a végén meglátja a pázsitgondozó, aztán nézhetünk...! Bosszúból halálra gyomirtóz minket, vagy megmetszi Arturt... az ilyen elhivatott zöldruhástól bármi kitelik..úgyhogy a kertészt mostanában kerüljük.
A mesterembereken kivül, Artur különös vonzalmat érez azon idős személyek iránt, akik bottal közlekednek.  Velük nem akar elmenni sehova, de a botjukat nagyon szeretné. Persze ha megkapná, egy este alatt felapritaná fogpiszkálónak. No de mikor ilyet lát, akkor kettő másodperc alatt gyorsul 0-ról 100-ra, és hiába próbálom meggyőzni, hogy én  nem vagyok lendkerekes, úgy húz, hogy bármely malamutfélével felvenné a versenyt. 
Szóval okitgatjuk, hogy merre van az arra, meg hogy kik vagyunk mi, és miért fontos hogy velünk jöjjön haza, és hogy minket kövessen.
Nem könnyű neki a művelet, mert még nem tökéletes a látása, igy ha messze vagyunk tőle, és a légmozgás sem segiti, akkor nagyon bizonytalan. 
Ha a Vőlegénnyel együtt sétáltatjuk, akkor könnyebb a helyzet, mert az egyikünk elbújik, és mikor a kutya észleli, hogy valami nem kerek, akkor kérhet segitséget a megmaradt közönségtől. Egyedül már nehezebb, hiszen a séta pórázon zajlik, csak a parton engedjük el. De ott is szeretjük, ha mellettünk van, mert hajlamos bármit a szájába tömni, és a múltkori mérgezés óta, inkább mindent meózunk a Vőlegénnyel. A környéken már megszokták, hogy mi vagyunk a furcsa pár, akik úgy szeretik sétáltatni a kutyájukat, hogy közben gasztroenterálisan zaklatják az állatot, és könyékig túrnak a szájában.
A minap kocogásból hazatérve láttam, hogy nem látom a kertészt, igy a társasház kertjében elengedtem Arturt, mert még volt benne kakaó bőven, és nem akartam, hogy ezt az energiafölösleget a nappaliban vezesse le. Mikor kifutotta magát és leült szusszanni, jól kitaláltam, hogy akkor most játszunk gazdikövetésest, mert itt vannak fák, bokrok, kisház, azaz jó kis nehezitett a terep. Én elbújtam, ő megtalált, becsócsálta a kapott nasit, mignem egyszer valami elvonta a figyelmét. Rögtön kihasználtam az alkalmat, hogy most jól megszi**tom a kutyát, és úgy elbújok, hogy azt tanitani lehetne. 
Hát ekkor jött a képbe ez a verem-dolog...
Futva közelitettem meg a búvóhelynek valót, ami előtt -hála legyen a gumitalpú tornacipőnek- sikerült egy olllyat vágódnom, hogy az is kórházba került, aki látta...Persze, ekkora zakót nem lehet hangtalanul kivitelezni, igy Artur is észrevett, begyorsult irányomban, és hajszálra ugyanott dobta el magát, ahol én, azaz, halmazati büntetésként egy tizkilós kutyát is kaptam az arcomba.. 
Mint kiderült, valami enyőkén csúsztunk el mindketten, de ettől akkor nem lettem boldogabb. Feltápászkodtunk a kutyával, és erősen bicegve,de egy hang nélkül, felvonszoltuk törődött kis testünket a lakás biztonságába. Itthon Artur a nappaliba, én pedig a hálóba vonultam el, hogy szemrevételezzük sérüléseinket. 
Hát az enyém nem volt szép. Konkrétan a térdemen nem maradt hámréteg, és hasonló sorsra jutott az egyik tenyerem is. És fájtam is, rendesen. Belegondoltam, hogy ez a mutatvány hogy festhetett kivülről, és gyors fejszámolást végeztem, hogy vajh' hány ablak néz a tetthelyre...ettől atomjaira széthullt az egóm. Bár nem hallottam nagyon hangos röhögéseket, és azóta a Youtube-on sem bukkant fel semmi remegős, amatőr felvétel, csak az vigasztal, hogy a Vőlegény nem látta a történést. Sajnos muszáj volt neki elmesélnem, merthogy nem volt itthon jód. És hát az kellett volna nekem. Próbáltam taktikázni, és mindenféle hülye kérdést  feltenni neki, majd mellesleg elejteni, hogy vegyen már egy kis jódot. 
Ő egyből lecsapott rá, hogy minek??? 
Először majdnem azt mondtam, hogy honvágyam van, és a jód emlékeztet az otthon illatára. Csak leesett, hogy a jód rohadt büdös. Ha a Vőlegénynek esetleg tényleg honvágya van, és szagolgatni akarja, akkor mit mondok??  Meg hát amúgy is kicsi az esélye, hogy estére visszanő a bőröm, igy elég sanszos hogy észre fogja venni, hogy másként festek itt-ott, mint amit megszokott. 
Úgyhogy elmeséltem neki a legújabb performanszomat, amit megrendülten hallgatott végig, és csak szolidan csapkodta a térdét. Mikor elérkeztünk addig a pontig, hogy a kutya belevágódott az arcomba, már sirva röhögött, és megjegyezte, hogy igy 30 plusszosan erre csak én lehetek képes.
Ettől egyből különlegesnek éreztem magam, és már nem is fájtak annyira a sérüléseim. Este pedig megkaptam a jódomat, és a fájdaloműző-puszikat, majd vállvetve simogattuk végig Artur odavert testrészeit is...