Vakond vagyok. Problem?

Nem ejtettem még szót az ásásfétisről, pedig az is megér egy misét. Na jó, ha misét nem is, de egy posztot mindenképpen. Artur nagyon szeret ásni. El-ki-be-meg-szét- és össze is, a lényeg a túrás. 
A helyi vakondok körében nem is túl népszerű, mert:

a; rendesen alázza őket gyorsaság és technika tekintetében
b; átrendezi a vájatokat a retriever fengshui által meghatározottak szerint
c; őt senki nem akarja kiönteni, szemben vakondokékkal

A legszebb az, hogy Arturnak nem kell föld ahhoz, hogy ásson. Gondol egyet, és nekiáll kaparni a konyha közepén, ha épp ezt javasolják neki a hangok...
Először, mikor ezt tapasztaltuk, kicsit aggódtunk a Vőlegénnyel, de már megszoktuk. A vendégek mondjuk mindig meglepődnek, amikor Artur -félig ülő helyzetben-, elkezdi a csempét ásni, de tapintatosan nem hozzák szóba.
Max. gyorsabban elbúcsúznak.
Még nem tudtuk eldönteni, hogy a lakáson belül mit keres ilyen vehemenciával. Aztán lehet, hogy valami óriáskincs van alattunk, vagy szarvasgombatenyészet, csak mi naivak erre még nem jöttünk rá. Bvallom, vajmi kevés esélyt látok arra, hogy bármikor is felszedjük a padlólapot, de Artur kitartását elnézve, röpke 10-20 év alatt átfúrja magát a márványon, aztán akkor mi is megtudjuk, hogy mi van odalent.
Természetesen a kutya nem teljesen idióta, igy ásás szempontjából a tengerpart a legtutibb, ahol viszonylag kis erőfeszitéssel lehet kincsekre bukkanni. Pláne, ha a figyelmes gazdik egy-egy óvatos pillanatban kutyanasit dobnak a vájatba. Ezt megtalálva és belakmározva, Artur olyannyira felpörög, hogy ha nem figyelnénk rá erősen, felhozná a bányászokat is. 
Ha esetleg elfárad az ásában, akkor sem szokta feladni, mindössze az oldalára dől, és kényelmesebb tempóban folytatja tovább, immár fekve. Mi ilyenkor mindig szorosan körbeálljuk a Vőlegénnyel, hogy legalább a gyanútlan sétálók ne lássák ezt a mutatványt. 
Azért gondoljunk bele: 
egy k*rva nagy gödörben fekszik egy pocakos szőrgombóc az oldalán, két lábbal kaparja a földet, miközben a másik kettővel kalimpál az égbe, ömlik a nyála, és néha -mintegy biztatásként saját részre- vakkant egyet-egyet...Hát persze hogy furcsán néznek ránk a népek...Mi is furcsán nézünk magunkra, hogy ezt hagyjuk, de elsőgoldenes gazdikként talán megbocsátható, hogy nem teljesen látjuk az eb rigolyáinak a mögöttes tartalmát.
Az persze fontos hogy ott legyünk mellete, két okból is: 
- igényli a nézőközönséget. Ha arrébb megyünk, akkor elkezd iránytúrni, mig ott nem lesz ismét mellettünk, és azt mégsem akarjuk, hogy felássa az egész partot.
- ismerve Artur bármitmegeszekcsakakajámatnem szokását, továbbra is meózzuk, hogy mit töm bele a fejébe. Igy ha valami ehető kincsre (azaz bármire, ami befér a szájába) bukkan, azt igyekszünk előszőr mi magunkévá tenni. Sajnos az eb egyre ügyesebb, és ha kiás valamit, azt irtó gyorsan betömi az arcába, majd szinte kirobban a gödörből. Esélyünk sincs, hogy utólérjük és elvegyük tőle a zsákmányt, igy muszáj cselhez folyamodni. Azaz, elkezdünk rohanni az ellentétes irányba, kihasználva, hogy a kutya rettenetesen kiváncsi. A meglépés sikere felett érzett diadalt gyorsan leváltja esetében a tudásvágy, igy lohol utánunk, hogy kideritse az eseményt. 
Mivel óvatlan, ilyenkor vagy elhagyja a szájában tartott terméket, vagy könnyen el tudjuk venni tőle. Persze, ennél a pontnál már felismeri, hogy esmeg át lett csellózva az agya, de eddig még mindig bejött ez a fortély. Szrencsére nem sértődős, igy vigyorog egyet, majd újra fejest ugrik a homokba. 
Én meg már nem tudom mit kezdjünk a rengeteg peticióval a nappaliban, amit a környékbeli vakondcsaládoktól kaptunk az elmúlt időszakban...

Bújj, bújj, retriever...

A kutyából kezd előbújni a felmenőkre jellemző vizimádat, és a vadászösztön is. 
Ideje, mert kezdtünk kicsit aggódni, hogy jobban hasonlit egy harcos hal, egy munkamániás vakond, és egy plüssnyuszi nászából született szexmániás fingógépre, mint egy retrieverre. De szerencsére, már úgy tűnik, hogy nem lett örökbefogadva, tényleg a labifélék családjából származik.
Például, egyre jobban szereti a vizet.
Pénteken, kalandos volt a tisztálkodási szertartásom, mert botor módon nem zártam be rendesen a fürdőszoba ajtaját. Ja igen, Artur imádja a vizcsobogást, és a csapból/slagból/tusolóból folyó vizből szeret(ne) a legjobban inni. Ha meghallja a zuhanyozás hangját, akkor ajtóstól próbál berontani az érintett helyiségbe és teljesen le tud törni, ha nem jár sikerrel.
Na most, pénteken, kint héderelt a napon, süttetve a csirkehúslevessel teli pocakot, amikor is úgy gondoltam, kihasználom a békét, és megfürdöm.
Mivel a lakás még baromira nem melegedett át a sok esőzés után, olyannyira jólesett a forró zuhany, hogy kijött belőlem a sztár, és teljes átéléssel kezdtem valamit óbégatni a gomolygó vizpárában.
Mikor odaértem, hogy "....lesben áll egy cápa, áldozatra várva...", a homályból kirobbant egy nagy szőrös fej, nekivágódott a tusolórészt levédő plexinek, és piros nyelvét kinyújtva lecsúszott rajta, amolyan lassitott felvételes módon. A hirtelen ért sokkhatástól egyszerre énekeltem ki minden oktávot, azaz gond nélkül tudtam volna eldalolni Zámbó Jimmy összest.
Aztán realizáltam, hogy nem a piros nyelves plexirongáló gyilkos támadott meg a tus alatt, nem is a lesben álló cápa, csak a kutya ébredt rá, hogy hepaj van a fürdőszobában, amire nem kapott meghivást.
És persze hiába kapacitáltam hogy KIFELÉÉÉÉ, sz*rt se ért, nagyon jól tudta, hogy bokáig habosan nem nagyon tudok torolni. Utána meg már minek? Úgysem tudná hogy miért szidom le...
Viszont a tengerparti sétáink egyre nagyobb sikerekkel zárulnak.
Az eb eddig csak bokáig mert a vizben tocsogni, pedig még nem is találkozott medúzával/cápával/velem, mikor úszni próbálok..stb, igy nem teljesen értettük az iszonyát. De eddig még sosem ment beljebb, bárhogy próbálkoztunk. A Vőlegény azzal nyugtatott, hogyha egyszer végre nyár lesz (nyugtasson meg valaki, hogy lesz...) akkor majd ő bemegy úszni, és ezt látva, a kutya is tutira bátor lesz. Szegény Imádottat nem akartam letörni, és felhivni a figyelmét arra, hogy ez a fajta úszásoktatás nálam sem jött be, miből gondolja hát, hogy az ebnél működni fog...?
De nem is volt erre szükség, mert a hétvégén sorsforditó dolog történt, Artur, és a végtelen kék kapcsolatában.
Véletlenül messzebb dobtam a vizbe a kiválasztott fadarabot, amivel már játszottunk egy ideje...és az eb gondolkodás nélkül utánarongyolt. Akkor eszmélt rá a tettére, amikor feltűnt neki, hogy úszik....
Kb 4-5 méterre járhatott a parttól,  de totálisan bepánikolt az új mozgásformától. 
Összegyűrte a homlokát, legörbült a szája, és halkan nyüszitett, valami ilyesmit:
- Úristen mi történik velem??? Mit csinálok??? 
- Biztos beteg vagyok...Meg fogok halni....jajjj jajjajjj...
- Anyúúúúúú!!!!
A tenger még csak az elmebeteg német turisták szerint megfelelő hőmérsékletű, igy nem mentem utána. A partról biztattam a kétségbeesett jószágot, aki mindösszes kilógó részével kapálózva igyekezett kifele. Tényleg. 
Még a farkával is csapkodta a vizet. 
A parton héderelők közül páran közelebb is jöttek, hogy jól lássák ezt az egyedi technikát. A nagy vizcsobogást figyelembe véve, először nem is tudták, hogy mi fog kijönni a vizből - kutyát igy úszni, szerintem még senki se látott...- aztán meg azt hitték, pillangózik a kis drága. Mikor a 4 méter úszást követően kivonszolta megfáradt kis testét, és elterült a homokon, azt hittem soha többet nem vesszük rá, hogy vizbe menjen. De valami ősi ösztön nem hagyta nyugodni, és attól kezdve egyre jobban bemerészkedett. Másnapra már attól sem lett idegsokkos, mikor a buksija és a háta is vizes lett egy nagyobb hullámnak köszönhetően. 
Úgyhogy a vizzel való kapcsolat kialakitásában egész jól haladunk.
A vadászösztön már más tészta. 
A retrievert, visszahozó ebként alkalmazzák, azaz, a zsákmányt kell a gazdihoz cipelnie. Na most, esküszöm, hogy sem a Vőlegény, sem én nem vadászunk a séták alkalmával, ettől függetlenül Artur bizonyos állatokat zsákmányként azonosit. Ebbe a körbe tartoznak a sirályok, a gyikok, a feketerigók, némely macska, a szomszéd kutyája..stb. Ezeket hozná magával, ha az érintett jószág hagyná... De a legtöbbször nyilván semelyik sem akar zsákmány lenni, aztán ebből adódnak konfliktusok. A legszebbek a ciccekkel szoktak kialakulni, akik küzdenek is derekasan. Az itt élő macskák közül, a legtöbben feketeövesek az üvegmosó köpködő kobra stilusban, igy Arturnak még bőven van mit tanulnia.
Mindenesetre megnyugtató, hogy sok egyéb mellett, egyre gyakrabban viselkedik kutyaként. 
Az pedig, hogy alkalmanként más állat bőrébe bújik, még előnyére is válhat. 
Ha egyszer tényleg vadászni akarunk a Vőlegénnyel, akkor Artur gond nélkül fogja elhitetni az ellenféllel, hogy ő voltaképp egy TELJESEN veszélytelen vakond vagy strucc, de semmiképpen sem retriever...

Mestersége cimere: piranha

Hihetetlen hogy Artur mennyit, és milyen rohadt gyorsan tud rágni. Most amúgy is fel van turbózva e téren, mert jönnek az újabb fogai és persze fáj, viszket az inye. A Vőlegény épp a napokban emlitette, hogy mennyire édeni volt az a pár nap, amikor a kutyának egyszerre esett ki vagy 5 foga, és ez olyan szinten megviselte, hogy még minket sem volt kedve rágni.
Ne értsük félre, imádjuk az ebet. Csak azt unjuk kicsit, hogy mindketten állandóan nyálban dagonyázunk könyékig, a felkarunkat meg mintha macskákkal borotválnánk, úgy néz ki.
Mert állatkánk, nem ám csak úgy bele a vakvilágba kezd minket rágicsálni...Áááá... Ő, mivel kényelmes, nekifekszik a műveletnek, és az alanyt -azaz minket- stabilizálja, vagyis éles karmos tappancsaival átöleli a kivánt testrész éppen nem használt részét. Mivel rágás közben szereti ha a patkóbelét is stimuláljuk, igy a karunk az könyékig foglalt, mert benne van a kutyában. 
Nem, nem mi vagyunk ekkora szadista állatok....Artur önszántából tömi befelé felső végtagunkat a saját szájába, és ha ellenállunk, akkor erősebben rászorit. A felkarunk nem érdekes ilyen szempontból. Még....Úgyhogy abba kapaszkodik, és közben tetkózza is azt a karmaival. Semmi ne vesszen kárba ugye....
Persze hiába a kismilliónyi játék, a partról felhozott fadarabok, a műcsontok... Rágás szempontjából négy dolog jön be neki igazán:
- az egész Vőlegény
- a teraszon széplő étkezőgarnitúra elemei, különös tekintettel az asztallábra
- az én kezem és alkarom
- a saját farka
Annyiból szerencsés vagyok, hogy a Kedves minden részecskéje rágásra termett Artur meglátása szerint, ezért rajta órákig tud mit szeretgélni, és addig én tudok haladni a saját dolgommal. Mondjuk a Vőlegény nem teljesen érti, hogy mivel érdemelte ki a FŐRÁGCSA tisztet, és próbálná ezt felülprogramozni a kutyában...mindeddig sikertelenül. Bármely időpontban és helyzetben le tudja Őt rohanni az eb, akiből ezekben a pillanatokban, csak kábé négyezer hófehér fog látszik. Jaja, visszaveri a fényt a szájszerve ha nyitva felejti, olyan gyönyörűségesek az új pofiékességei. De azon túl, hogy hóvakságot okoznak, jóval nagyobbak, és erősebbek is, mint az elhullajtott elődök. 
Na most, ezt Artur még nem tudja. Mármint hogy nagyobbak és erősebbek. 
Persze honnan is tudná, hisz nem lát bele?!
A babakori tükörmizéria óta meg nem nagyon engedjük olyan felület közelébe, amiben látja magát. Kicsit tartunk tőle, hogy meglehetős sikerrel ugraná a bébiként elmulasztottat, és átvágtatna az üvegen, hogy találkozzon magával...
No de a lényeg, hogy az eb nincs még tisztában saját erejével fogilag, igy, ugyanazzal a vehemenciával, és erővel esik neki minden -általa rághatónak itélt- dolognak. 
Nekünk meg nem birja ilyen gyorsan követni a fájdalomküszöbünk a változásokat. Igy azontúl, hogy fájunk, az eb is lesajnál minket a gyakran felhangzó anyázás sziszegés miatt, mondván, nyafkák lettek a gazdik, pedig nem is haraptam nagyot...Nem a f*szt nem...
Ha lenne kopoltyúja, és találnánk akkora akváriumot, amibe beleférne, tuti eladhatnánk ritka piranhaként, valami újgazdag IQzseninek...
Mivel ez nem járható út, igy próbálnám megtanitani, hogy kössük össze a kellemetest a hasznossal, és legyen valami célja az eszement rágásának. Mondjuk gomblyukazzon vagy valami.
Egyelőre nem tűnik úgy, mintha érdekelné ez az irány.
De azért ilyen gyorsan én sem adom fel. Csak találunk valami olyan mesterséget az ebnek, melynek a fő mutatószáma nem az, hogy hány lyuk van a Vőlegényen..

Palacsinta(lan)

Erősen vivódtam, hogy ezt a posztot kivel kezdjem... A Vőlegénnyel? Arturral? Magammal?
Aztán a logikai sorrendet is figyelembe véve, önimádó módon saját magam mellett döntöttem, hogy teljesen kerek legyen a történet. 
Én
Mióta leszoktam a dohányzásról, azóta sokszorozódott a meghizási parám. Az elmúlt pár hónap sem tett kifejezetten jót a mérlegképes állapotomnak, ugyanis a spanyolok igen erősek kaja és édesség tekintetében. Ráadásul, 12 év multi után úgy éreztem, pihennem is kell, a példaértékű cigiletétel miatt meg még jutalmat is érdemlek. Na nem szépitem tovább, lényegében főként meresztettem a s*ggemet, és tömtem az arcomat.
Aztán pár hete összefutottam a fürdőszobapolc alatt a nők rémálmával, és rá is álltam. A szám megjelenésekor k*rva gyorsan ugrottam le róla, de addigra a látottak beleégek a retinámba. Este sirva meséltem el a Vőlegénynek a szegény én, és az átkozott szobamérleg találkozásának részleteit, majd feltettem a férfiak rémálom-kérdését:
- Szerinted...hüpp...hüpp... kövér vagyok...? 
Artur a kérdőjel magasságában tapintatosan elhagyta a helyiséget, a jelek szerint már ő is tudja, hogy erre a kérdésre igazából, nincs jó válasz. Hozzáteszem, a Kedves a lehető legjobbat tudja kihozni minden ilyen buktatóból, és ez most is igy történt. 
Mindazonáltal éreztem, hogy valamit tennem kell a barbamama alkat elkerülése érdekében, ezért elkezdtem komolyabban futni. A lelkifurdalásom megnyugtatására ez nem volt kifejezetten elég, és nekem az "ugráljunk otthon DVD-re szines csuklópántokkal" életérzés annyira nem jön be. Igy aztán kerestünk egy jó kis edzőtermet is, ahova szintén nem csak az új cipőmet villogtatni járok le (ami egyébként nagyon szép, fekete-rózsaszin futócipő, a Vőlegénytől kaptam a harmadik elért kilométer magasságában, és dobozban tartom az eb érdeklődése miatt)
A fenti sikersztoriban egyetlen pici viharfelhő bújik meg, éspedig:  amióta ismét komolyan edzek, azóta annyit eszek, mint egy béres, és még igy is állandóan éhes vagyok. Mivel a Vőlegénnyel együtt járunk gyúrni, neki is hasonló gyomorproblémái vannak. Szóval sokat töröm a fejem, hogy mikor mi legyen a vacsora, meg az uzsonna, meg a finomságok. 
Ennyit az én részemről.
Artur
Artur rossz (élelmes? ) szokásai közé tartozik, hogy a konyhai tartózkodása során mindig rátapad a szekrényre, a lábam alatt. Akármilyen közel állok a kredenchez, ő befúrja magát a résbe, és ha nem akarok felborulni, akkor nekem kell hátralépnem. Egész sokáig azt hittem, hogy a kutya hozzám akar közel lenni, és még meg is voltam hatódva, milyen kis ragaszkodó....
Gondolom már érezhető hogy ezt mennyire benéztem? 
Az eb ugyanis nagyon jól tudja, hogy a főzési procedúra alatt hullik le ez-az a munkalapról, és többnyire a szekrény tövébe. Nos ő, ott áll készenlétben, és ami lehullott, azt azonnal felporszivózza. Hozzáteszem, nem ellenőrzi előtte, hogy ami leesett, az ehető e. Ezt onnan tudom, mert egyszer villámgyorsan tömte magába a leesett jalapenó paprikát is. Igaz, utána megfontoltan felült, erősen nyalogatta az orrát, és elment inni úgy fél órára. De nem tanult az esetből, azóta is lesben áll, úgyhogy ha olyasmit főzők, ami káros lehet számára, akkor igyekszem nagyon óvatosan eljárni a darabolási rész alatt.
Vőlegény 
Tapasztalataim szerint a pasik többsége, deréktól felfelé szeret edzeni. A hasizom is derék alattinak minősül meglátásuk szerint, szemben a dagadó mell és karizmokkal, illetve a ropiláb sem zavarja őket kifejezetten. Nyaranta bevallom, marha jól szórakozom az ilyen Johnny Bravo testű egyedeken, MÉLY TISZTELET A KIVÉTELNEK!!! 
A kezdet kezdetén, a Vőlegény is a Bravo-féle stilusban volt erős, de aztán összebarátkozott a kardió-gépekkel, és azóta beiktat egy pár menetet az edzésébe. A napokban pedig jelezte, hogy ő is elkezd velem futni, mert felcsigázta, hogy milyen lelkesen mesélek neki a kirohanásaimról, és hogy milyen jó helyeket fedezek fel az edzéseim során.
Első közös futásunknak a tegnapi napot szemeltük ki, merthogy Arturt állatorvoshoz visszük (megerősitő veszettség elleni oltásra), tehát edzeni nem megyünk, viszont ettől eltekintve, szabad az esténk. 
Hogy jól megmotiváljam a Kedvest, délután kitaláltam, hogy sütök neki palacsintát, merthogy imádja. A kalóriabevitelre ügyelve (amit Részére majd biztosit a rákent mogyorókrém) paleolisztekből alkottam meg az étket, ami igy lényegesen egészségesebb és este is fogyaszthatóbb. Alapesetben gesztenyelisztből szoktam sütni ezt a nasit, ami kiválóan működik, csak abból nagyon kevés volt itthon. Sebaj, gondoltam, kiegészitem egy kis kókuszliszttel, az biztos nem rontja el, meg reszelek bele egy kis almát, úgy lesz az igazán tuti. El is készült a tészta, kicsit pihentettem, majd gondoltam, meózok egyet, a betervezett nyelvi órámhoz nem árt egy kis finomság. Az eddig a percig, a teraszon napozó Artur, jó érzékkel előzött be a nappaliban, és hasalt le a gáztűzhelyhez simulva a konyhában, mondván, sütés lesz! 
Elnéző mosollyal biztositottam az ebet, hogy hoppon fog maradni, hisz SAJÁT részre készitem a terméket, igy nyugodtan visszakocoghat barnulni....
Én a laza palacsintakészitők táborát gyarapitom, mert feldobva forditom meg a laponyát- és a plafon is tiszta marad a sok-sok évi gyakorlatomnak köszönhetően. 
Most is kellő önbizalommal, és a megszokott laza csuklómozdulattal kezdtem bele a mutatványba, majd jött  a meglepi.... 
A reszelt almás kókuszlisztes gesztenyemassza egy része, minden erejét latba vetve belekapaszkodott a serpenyőbe, amikor a flexibilisebb része elhagyta azt. Ennek köszönhetően, a palacsintakezdemény fele kilódult, majd visszacsapódott az edénybe. A látványon annyira meglepődtem, hogy újrajátszottam a mozdulatot, ami a cucc nagyobbik részének kiszakadásával és felrepülésével járt egészen a szagelszivóig. Onnan visszapattant és rácuppant a hökkenten feltápászkodó Artur arcára és mellkasára. 
Annyit birtam kinyögni hogy "NEM! Artur nem szabad"!!!, és szerencsére most a kővé vált kutya sem virgonckodott kivételesen. 
Kb. 30 perc alatt sikerült letakaritanom -az állatorvosi látogatás miatt, reggel már megszépitett, kifésült- ebet, majd újabb fél óra alatt a 
szagelszivót/konyhaszekrényt/gáztűzhelyet sikáltam le. Minőségellenőrzési célzattal azért aztán kisütöttem magamnak egy adag tésztát, ami tompa kés segitségével megforgatva egész finomnak bizonyult. Bár kicsit hajazott egy almás tojásrántottára, a rászórt fahéj ezt kompenzálta.
Mindazonáltal ismét tanultam valamit: Hosszú szőrű kutyán, féligsült palacsintát tálalni szivás.

Csak szexre kellesz...

Az van, hogy Artur meg akarja dugni a Vőlegényt.
Bevallom, gondolkodtam valami kevésbé drasztikus bevezetésen, dehát ezek a tények, nincs rajta mit finomitani.
Igaz, momentán még csak a petting szakaszt birja érvényesiteni, de a szándék eléggé egyértelmű.
Jeleztem is a Kedvesnek, hogy csak óvatosan a hajolgatással...
Ő persze először nem értett velem egyet, meglátása szerint a kutya egyrészt igy örül esténként, mert végre hazajött, másrészt meg a gangnam style-t nyomja a térdeit átölelve. Volt is némi realitásalapja az elképzelésnek, mert itthon gyakran tornázok erre a számra, lévén jó kis pörgős, de olyankor Artur többnyire a konyhában tartózkodik hét lakat alatt (nem önszántából...), igy nem igazán tanulhatta be a koreográfiát.
Mivel a Vőlegény térdei és lábszára az utóbbi időben már minden egyes hazaérkezésénél meg lettek gyalázva, utánaolvastam, hogy mégis, mi a f*szt művel az eb???
Mert persze nem teljesen egyértelmű a mozgása, ugyanis az aktus igy néz ki:
A belépő Kedvesre először orrvérzésig felugrál, majd egyik lábát térdmagasságban átöleli a mellső tappancsaival, miközben a hátsókkal elkezd nagyon aprókat topogni jobbra és balra. Tényleg kicsit olyan, mintha a korreai rapper slágerének táncát követné, de nem...
Teljesen gyanússá pedig az teszi a történetet, hogy a finisben olyan kielégült fejet vág a teliszájas vigyora mellé, hogy azt bármely swingertanonc megirigyelhetné. Mármint a kisimult orca a kutyához tartozik, a Vőlegény egyre kevésbé élvezi a -meggyőződésem szerint- párzási rituálét.
Nohát utánaolvastam.
Elvileg nem meghágja a Kedvest, de mégis. 
Ez amolyan előkészület-féle az ilyen korú ebeknél, de semmiképpen sem gangnam style..
Mindazonáltal túl sok jóval nem vagyunk kecsegtetve, a leirás szerint 2-3 hónap, és mindenen be fog próbálkozni a környezetében. Eddig ugye csak a szinescsikos, és a Vőlegény voltak veszélyben, de a jelek szerint én is kezdhetek lassan aggódni, meg minden és mindenki más a környezetünkben. 
Bár...még az sem lesz az igazi a kutyatrénerek útmutatásai szerint, csak igy fog gyakorolni a tényleges aktusra. Mondom király, még azt sem tudja mi az, de máris mindent meg fog dugni...
Hehehe...
....aggódhat a kertész...
És....nem irigylem azt a kutyalányt sem, aki a pár hónapos ráedzést követően, először Artur mancsai közé (alá???) kerül. 
Azt is irják az okosok,  hogyha ilyen korán felébred a kiskutya ez irányú érdeklődése, akkor picinykét szexuálisan túlfűtött jószágról van szó... Hah. Egyre jobb. 
Van egy finnyás, macsó, fingógép, rafkós, szexista kiskorú négylábúnk, aki nem mellesleg óriásszinész is. Szuper.
Akivel kapcsolatban ráadásul a Vőlegény kategórikusan kijelentette anno, hogy változtatások nélkül marad egyben a helyén, MINDEN alkatrésze...
Hát, lehet hogy ezt újra fogjuk majd tárgyalni. 
Lassan egyébként érezhető, hogy kezd felnőni állatkánk, melynek az egyik legbiztosabb jele pár nappal ezelőttre datálódik.  
Megtörtént, ami még sosem, az eb BESZÓLT egy csodaszép kutyalánynak. A hölgyeményt korábban még nem láttuk a környéken, huskycsaládból való, és tényleg gyönyörű. Mi is ráámultunk, amikor az út túloldalán megjelent a gazdijával, de Artur konkrétan egyből szerelmes lett. Mikor meglátta a huskylányt, felnyüszitett, letottyant párnázott hátsójára, és elnyilt szájjal bámulta a tüneményt. Pár percre szüksége volt, hogy összerakja a gondolatait, és akcióba lépjen, de egész gyorsan magához tért. A szemlesütött szánhúzogatónak átugatott valamit, amolyan macsókutya módon, amitől az azonnal nagy elánnal akart átrohanni az úton hozzánk, gazdája nem kis megdöbbenésére.
És nem úgy nézett ki, hogy torolni jönne... Ráadásul, mikor sikerült elvontatni a közelünkből, még hosszú ideig pillantgatott vissza az útpadkán erősen feszitő, izmos(nak tűnő...) golden retriever irányába.
Mikor eltűntek a kanyarban, kissé már liluló Adoniszunk is elkezdett levegőt venni, ami érdekes mód izmai visszafejlődésével, és pocakja, valamint tokája előkerülésével társult. 
(Ezt látván egyből nosztalgikus hangulatba kerültem, mert ezt a varázslatot számosszor láttam a Vőlegénytől kapcsolatunk hajnalán, amikor úgy gondolta, hogy nem figyelek...) 
A sorsforditó találkozást követő ámokfutást, még nagy nagy jóindulattal sem lehet sétának nevezni, igy hamarosan feladtuk a  próbálkozást és hazavontattuk az izgatott jószágot. 
A lakásba érve, a szerelmes négylábú persze egyből nekiesett a szinescsikosnak, majd az Imádottal is bepróbálkozott, sikertelenül. Arra eszméltünk,  hogy a következő pillanatban búsan kiballag a teraszra és ott halkan nyüsszögve elkezdi bámulni az éppen megérkező csillagokat. 
Azóta sem tudjuk eldönteni, hogy a huskylányról álmodozni ment ki magánromantikázni, avagy a Vőlegény elutasitása viselte meg ennyire. Pár perc önsajnálat után persze visszakocogott és összehajtogatta magát a szőnyegen. A félig lesütött szemből, a gyakori nózinyalogatásból, és a férfiasan elterült lefekvésből itélve, ekkor már biztosan a hómezők csábos szépsége járt a fejében...

A kényelem bére

Az eb esetenként HIHETETLENÜL lusta és elkényelmesedett. 
Van némi sejtésem, hogy ezt a Vőlegénytől kitől leste el, de nem akarok ujjal mutogatni. 
A lényeg, hogy Artur szeret áldozni a kényelem oltárán, és ebben a sűrűsödő letolások sem gátolják. Nyilván, ami neki annyira bejön(ne), az tiltott. Mint például a kanapé.
Korábban emlitettem már, hogy lebuktatta magát egy szép reggelen, és kiderült, hogy éjjelente a szófán héderel. Akkor, első meglepődésünk elmúltával leszedtük róla a keresztvizet, de ez nem volt elég. 
A kutya ugyanis borzasztó rafkós... 
Az incidenset követően, azóta szinte  minden reggel hallható, hogy amint megszólal az ébresztő, az eb odakint puffan. Azaz, leszáguld a tiltott kényelemről, mert ha nem látjuk, az ugye akkor nincs is...igy leb***ni sem tudjuk.
És igaza van!
Párszor sikerült már meglepnem, amikor az ébresztő előtt lopóztam ki a nappaliba. A látvány minden pénzt megért, és nem lehetett félremagyarázni. Mindazonáltal a -szerintem teljesen jogos- leszidást követően az eb olyan sértetten nézett rám a csel miatt, hogy még én kezdtem magam sz*rul érezni. A Vőlegény röhögve javasolta, hogy legközelebb leszek szives kopogni, nemcsak úgy rárontani csóri, mit sem sejtő állatkára... Na persze!

Mivel szögesdrótot mégsem tekerhetünk a kanapé köré, a biztonság kedvéért ráteritettünk egy használaton kivüli takarót, mert ha már felmászik, legalább a huzatot ne tegye tönkre. Mondjuk azóta hiába a reggeli ügyeskedése, a pléd összegyűrt állapotából tisztán látszik, hogy kényelmesen alukált éjjel a kis drága...


Aztán ott van a konyha, ahol kutyának nincs helye. 
Elvileg.
A gyakorlat picit mást mutat.
A főzőhelyiség ugye nagy csábitó... isteni illatok, kellemes hőmérséklet, ott vannak leggyakrabban az étkezések, ott a HŰTŐ, és nem utolsósorban onnan nyilik a mosókonyha, ahol el vannak tárolva egy Artur nevű kiskutya csemegéi és étkei. 
Az elején próbálkoztunk a kitiltással. Tényleg. Vacsoránál is max. a nyitott konyhaajtóban fekhetett, szemezve az étkezőasztal tartalmával. Aztán valahogy járólaponként egyre beljebb araszolt. Mignem pár héttel később feltűnt, hogy a kutya az étkezőasztal alatt csóvál és nyalogatja a Vőlegény papucsának a talpát. A mai napig nem tudjuk, hogyan, és mikor került oda. A legvadabb elméletünk szerint, az eb képes a teleportálásra. 
Jól van na, a Vőlegény kedvenc sorozatai a Csillagkapu, meg az Enterprise űrhajós azzal a kis kopasz kapitánnyal, igy egggyáltalán nem kell csodálkozni a felvetésen.... 
A lényeg az, hogy Artur szeret a konyhában lenni, és ott is van, amikor úgy gondolja. Ha kitiltjuk, és bezárjuk a konyhaajtót, akkor a veresegyházi asszonykórust megszégyenitő hangeffekteket produkál, majd a dal végére érve, izomból megbántódik. Úgyhogy a kizárást csak végső megoldásként alkalmazzuk. 
A következő tilalmi (hopsz..majdnem türelmit irtam...) zóna a hálószobánk. 
Ezt a kezdet kezdetén megbeszéltük a Kedvessel, hogy ide kutya NEM.
Aztán mégis itt van...

Oké, itt csak este lehet bent, lefekvésig, meg hétvégén napközben. És csak akkor, amikor mi is itt vagyunk. Ezen kivül, bár nagyon szeretné, a szinescsikos számára itt nincsen hely. Legyünk őszinték. Artur kreativitásfokozó, és nyoszolyólány szerepben is tetszelgő takarója rohadt büdös. Próbáltam kimosni már többször, de az eb pár nap alatt reprodukálta az odőrt, én  meg inkább nem is akarom tudni, hogy hogyan. A lényeg, hogy azóta nem erőlködök a tente tisztitásán, mert Artur igy szereti, és igy érzi magáénak. Azt viszont megtiltjuk, hogy a szinescsikos bűzbombáját akárhova becipelje a nappalin kivül. 
Ja és természetesen a kutya éjszakára ki van küldve a hálóból, amit nagyon rühell, és próbál elkerülni. Volt rá példa, hogy elbújt a hálónkból nyiló fürdőszobában, és a szólitgatásokra sem reagált. Mi meg hülyét kaptunk a Vőlegénnyel, hogy eltűnt/félreteleportált a kutya...  Mikor megtaláltuk, persze duzzogott keményen, és eljátszotta, hogy csak eltévedt. Aztán van, amikor csak nemes egyszerűséggel beskerázik az ágy alá, amikor elhangzik az Artur jó éjszakát mondat. Olyankor a Vőlegény szokta onnan kirángatni valamelyik testrészénél fogva, miközben erősen anyázik. Mindkettő.  
Ebben a procedúrában nem tudok segiteni, mert mire idáig fajulnak a dolgok, addigra annyira röhögök, hogy nem látok a könnyeimtől és két marékkal szaggatom a pizsamám gombjait. Tudom nem szép dolog, de azt hallani kellene, mikor a Kedves -teljesen komolyan és megfontoltan- próbál a lelkére beszélni az öt hónaposnak. Aki egy pár másodpercig komolyan nézi, majd elvigyorodik, és a nyálas, félig rágott hercegnős labdáját beletolja az Imádott görcsbe rándult arcába,  mondván: 
Haver, sok a duma...

Nevelésből elégséges

Lehet, hogy a kutyát elkényeztettük. És azt hiszem, nem ártana némileg következetesebb nevelés sem, de ezt kimondani/leirni sokkal egyszerűbb, mint megvalósitani. 
Az eb óriási szinész. Mi meg hatalmas pancserok vagyunk. Ami önmagában nem is lenne olyan nagy gáz, ha ezt nem tudná rólunk...de tudja... No és itt kezdődnek a gondok.
Amikor fenyités/tiltás/szidás/..bármi neki nem tetsző dolog következne, akkor kihasználja, hogy szép és kicsi (???) és bolyhos és tündéri. Plusz erre még komolyan rájátszik, mi meg elolvadunk, és megint az van, amit ő akart. 
De mezei, tudatlan gazdiként baromi nehéz ám ellenállni a villámgyorsan a legelőnyösebb pózba helyezkedő fifikás gyönyörűségnek... 
(Ld.: lehasal, buksi mancsokra helyez, orrocska benedvesit, alulról pislog felfelé "tudom hogy rossz voltam de sose többet nem fordul elő" tekintettel- és folyamatosan csóvál. Ha látja, hogy ez a szindarab most kevés a sikerhez, akkor halkan nyüsszög is, és néha átfordul a hátára, megvillantva bolyhos pocakot, és a koronaékszereket...) 

Amennyiben mégis sikerül erőt venni magunkon, és véghezvinni a letolást a fenti Oscar-dijas alakitás ellenére, akkor lógó füllel, vértanúi ábrázattal, görnyedten vonul el a tett helyszinéről, hátra-hátra pillantgatva a válla felett, néha megállva, hátha mégis észhez térünk... 
Egyébként biztos vagyok benne, hogy ilyenkor magában rötyög a markába, mert nagyon jól tudja, hogy most aztán tényleg jó sza*ul érezzük magunkat, hogy igy kicsellóztunk VELE, az ártatlan áldozattal...
És tényleg. Egy-egy ilyen sikeres nevelésünket követően, óriási bűntudattal nézünk egymásra a Vőlegénnyel, mintegy várva, hogy ki lesz az első, aki felköp, és alááll...Ja és persze az első adandó alkalommal megjutalmazzuk valamivel a vértanút...mintegy véletlenségből...amit még egymás előtt is letagadunk.
Hozzáteszem, hogy a fentiektől függetlenül Artur nem rosszul nevelt kiskutya. Legalábbis szerintünk, és a visszajelzések alapján sem az. Tud viselkedni nyilvános helyen, viszonylag szépen jön a pórázon, megbizhatóan végrehajtja a parancsokat, nem lop, és minimális agresszió sincs benne. Egyedül a felugrálásról nem birtuk még eddig leszoktatni, illetve azt nehéz kezelni, hogy imádja az embereket. Mindenkit. Mivel szép, és még kölyök, igy az imádott mindenki is viszontszereti őt, az esetek többségében, és jönnek is ezt kinyilvánitani. Ha pedig idegen emberek kezdik őt taperolni/simogatni/gyűrni, attól a kutya megőrül. 
A szó jó értelmében persze.
Bevallom, nincs még szivünk megfosztani ettől az örömtől, bár nem tudom, később lesz e... Tekintve, hogy minden egyes találkozásunkkor szétgyűröm Artur felnőtt goldenbarátját Claust, valószinűleg ebben nem nagyon lesz változás.
De azzal mindenképpen kezdenünk kell valamit, hogy nagyobb szigorral járjunk el vele szemben, és következetesebbek legyünk a tiltott tevékenységek tekintetében. Sok fórumot, kutyaiskolai tanácsokat, stb, olvasok a témában, némelyik kifejezetten hasznosnak bizonyul, és beválik. Az egyik legjobb, amit az utóbbi időben olvastam, és számunkra nagyon használható is, az alábbi:
"Mielőtt engedsz valamit a kiskutyádnak -merthogy mennyire aranyos közben-, képzeld el, hogy akkor is ilyen boldogan jóváhagynád e, ha 40 kilós, csupasár nagykutya lenne?"
Hát, most próbáljuk magunkat ehhez tartani, meglátjuk milyen sikerességi rátával. 
Bevallom, azt hittem nekem már nem nagyon lehet újat mutatni, hiszen tinikoromban felneveltem egy csodálatos németjuhászt, akit pár hetesen kaptam meg. 
(Rendőrkutya szülők negyedik és kislány utódaként halálra lett volna itélve, igy nagyon korán megtörtént az elválasztása)
Két dolgot nem vettem számitásba:
- Lédy nem volt lakásban tartva, óriási kert volt a birodalma, ahol kiélhette a vadabb ösztöneit. Artur ugye főként lakásban és teraszon van -ami nem kicsi, sőt...- illetve naponta kétszer nagyot sétálunk vele, de az mégsem ugyanaz. Jobban kijönnek a stiklijei, és óhatatlanul szerepet vállalunk szinte minden tevékenységében. Mondom szinte, azaz kakapisialvás nincs együtt, de egyébként meglehetősen ragaszkodik hozzá, hogy egymás közelében legyünk, bárki bármit is csinál. Az azért vicces, amikor a porcelánfotelon elmélkedő Vőlegényre ront rá, akibe hirtelen belefagy a sz... is, és dohogva fejezi be a relaxációt, mondván, már megint ki hagyta nyitva azt a ku*va ajtót??? 
(Na vajon ki??? Ki volt belül....?? )
- Aztán Lédy mellett ott volt Szüleim idősebb -de irtó jó tanárnak bizonyuló- koktélkutyája, aki levette a vállamról a nevelés jó részét, mint azt utólag látom. 
Most pedig a Vőlegénnyel néha vak vezet világtalant stilusban nyomjuk, és nevelődünk. Mindhárman. Függetlenül attól, hogy Artur kicsit tényleg el van kényeztetve, azt gondolom, hogy nagyon szeret minket és jó neki velünk. Az érzés természetesen kölcsönös.
A többi meg majdcsak kialakul, hiszen a legfontosabb már jól működik... :)

Zöldövezet

Az eb imádja a növényeket, zöldségeket, gyümölcsöket. 
Tutira virágkötő, dzsungelkutató, agrármérnök és arborétum-tulajdonos volt előző életében. Feltételezem, emiatt van őrült vonzódása a kertész irányába is, spékelve egy kis irigységgel, hisz a gyepkezelő mindig a flórában tolhatja. Na mondjuk a zöldruhás arcát elnézve, ez őt nem mindig  teszi annyira boldoggá, mint azt Artur gondolja.....pláne, amikor a frissen felásott, beültetett, összegereblyézett ágyások közé boldogan nyüszitve berongyol egy huszonpár kilós golden retriever, pórázán lobogó gazdájával, aki valami furcsa nyelven üvöltözik liluló orcával (tök feleslegesen, senki se figyel rá, a célkutya meg pláne nem..).
Ilyenkor a kertész szivesen lenne valami más. 
Elsősorban kiskutya- és kiskutyagazdigyilkos. 
Aztán meg szivesen lenne tűzoltó vagy katona, esetleg vadakat terelő juhász.
De egy kissé túlsúlyos, aranyszinű villanás által hivatásában meggyalázott kertész semmiképp sem lenne, ott, akkor, abban a pillanatban. 
Artur persze semennyire nincs tekintettel a pázsitmester érzéseire, és fülig érő szájjal brutalizálja a veritékes munkával karbantartott vegetációt.
Megvannak a kedvencek, amiket minden egyes séta alkalmával kóstolni kell, illetve megvannak azok is, akik büntetést érdemelnek. Például a gyepet azt izomból kell rendszabályozni, főleg a kilógó, renitens fűkupacokat. Gondolom az agressziv fellépés egyszersmind a kertésznek is szól, hiszen láthatóan slendriánul van kezelve a füves terület, és még jó, hogy mi véletlenül pont arra jártunk. 
Aztán ott vannak a pálmák. Hát azok is elég szedett-vedetten néznek ki a törzsükről lelógó kéregdarabokkal...Az eb nem is érti, hogy ilyen megjelenéssel hogyan diszithetik a village egyik legforgalmasabb utcáját?? De szerencsére a sétáink arra is vezetnek, igy az -erősen hiányos- Arturfogazatot nem kimélve, próbálja rendbe szedni a pálmaruházatot. Mondjuk ez elég komoly kihivás, mert a kéreglevelek fenemód ragaszkodnak a törzshöz, igy az első meglepetésen túljutva erősen neki kell feküdni a műveletnek...A kutyát persze ez sem gátolja, ha rajta múlna, valószinűleg három napig állna a slampos disznövény alatt, és tépné a kérget, amig el nem éri a neki tetsző állapotot. Szerencsére nem rajta múlik, de figyelmes gazdiként beiktattunk minden sétába egy 10-15 perces pálmacsinositást is.
Vannak a diszfűkupacok, melyeknek főként a kiszáradt részét kell karbantartani, és mintavétellel meózni. Persze, befér a pocakba a harsányzöld levél is, ha arról van szó, de a földközeli darabok valószinűleg sokkal-sokkal finomabbak, mert abból minden egyes alkalommal harapni kell. Nem egyet. 
Tiszta ciki, belegondoltam, hogy ha valaki az ablakból néz minket, miket gondolhat??
- nem adnak enni a szerencsétlen állatnak, és az kinjában zabálja a füvet 
- hülye paraszt turisták, akik nem tisztelik a növényeket
- nem adnak enni a szerencsétlen állatnak, helyette felzabáltatják vele a disznövényeket, ééés, nem mellesleg hülye paraszt turisták
- bónuszként, ha bárhol kutyasz*rt talál bármelyik leskelődő, meg lesz győződve róla, hogy mi voltunk. Mármint Artur. Pedig mi mindig zacsival járunk mindenhova, és nem félünk használni... ellentétben pár finnyás kutyatulajjal.
Na de a növényekre visszatérve, a következő kedvenc hely a tengerparton  található, ami egy sárga virágokkal boritott, zöld terület. Itt érdekes módon úgy közlekedik, mintha himes tojásokon lépdelne, és inkább csak szagolgatja a virágokat, ritkán eszi meg. Mindazonáltal szeret itt lenni, és nehéz kiparancsolni ebből a mini-édenből. Ezt valahol meg is értem, tényleg csodaszép, nekem is kedvem lenne belefetrengeni. Persze csak ha kutya lennék...Öööö... az igazság az, hogy most is nagy kedvem lenne, de szerintem a Vőlegény kiborulna picit, ha a fülébe jutna.
Artur viszont megteheti, mint ahogy meg is felel az ilyen jellegű elvárásoknak, és mindenbe belefetreng, ha  kell, ha nem. Ezen kivül meózza az összes útba eső ismert és ismeretlen, növénynek látszó egyedet, amibe néha becsúszik egy-egy pechesebb földigiliszta, és csiga is. A giliszta mindig marad, a csigának viszont távoznia kell. Ez egyébként érdekes, mert a parton kétpofára tömné magába a kagylókat, a csigákat viszont nagy ivben kerüli, és nem hagyja hogy lejussanak a szervezetébe. Ez van, nincsenek francia gyökerei a négylábúnak, tisztán látszik.
Vegetáció szempontjából itthon kissé sivárabb a helyzet, mert az egyetlen növényem MARADÉKÁT kimentettem a vendégszoba erkélyére, igy nem tud hozzáférni. Ha a heti takaritáskor be is jut a szobába, próbálok ügyelni rá, hogy csak az ablakon keresztül szemezhessen csóri cserepessel. Persze, ez nem mindig egyszerű, mert bár az eb mérete lassan eléri egy növendék borjúét, ha arról van szó, akkor hihetetlenül kis helyen is át birja gyúrni magát...
Úgyhogy a mostoha körülményeket áthidalandó, csak a gyümölcsöskosárra, illetve a tengerparton szedett virágcsokorra tud ráizgulni. A gyümölcsöskosár egyébként a Vőlegény (vö.:Isten) után eggyel helyezkedik el a ranglétrán. Bármit is tartalmazzon, abból Arturnak kell. Ha csak a kosár felé nyúlunk, már attól beindul a nyálképződése, és úgy tud nézni, hogy az embernek nincs szive nélküle elfogyasztani a kiválasztott darabot. Vicces, hogy a sonka-kolbász-szalonna mesterhármas jelentősen hidegebben hagyja, mint egy szines gyümölcssaláta. vagy egy cserép virág. 
Ö egy ilyen kis zöldimádó kutyus, nincs mit tenni. 
Mindenesetre a közelgő féléves szülinapjára, azt hiszem narancsos répatorta lesz a menü, ajándékként egy cserép tápláló disznövénnyel..