Bújj, bújj, retriever...

A kutyából kezd előbújni a felmenőkre jellemző vizimádat, és a vadászösztön is. 
Ideje, mert kezdtünk kicsit aggódni, hogy jobban hasonlit egy harcos hal, egy munkamániás vakond, és egy plüssnyuszi nászából született szexmániás fingógépre, mint egy retrieverre. De szerencsére, már úgy tűnik, hogy nem lett örökbefogadva, tényleg a labifélék családjából származik.
Például, egyre jobban szereti a vizet.
Pénteken, kalandos volt a tisztálkodási szertartásom, mert botor módon nem zártam be rendesen a fürdőszoba ajtaját. Ja igen, Artur imádja a vizcsobogást, és a csapból/slagból/tusolóból folyó vizből szeret(ne) a legjobban inni. Ha meghallja a zuhanyozás hangját, akkor ajtóstól próbál berontani az érintett helyiségbe és teljesen le tud törni, ha nem jár sikerrel.
Na most, pénteken, kint héderelt a napon, süttetve a csirkehúslevessel teli pocakot, amikor is úgy gondoltam, kihasználom a békét, és megfürdöm.
Mivel a lakás még baromira nem melegedett át a sok esőzés után, olyannyira jólesett a forró zuhany, hogy kijött belőlem a sztár, és teljes átéléssel kezdtem valamit óbégatni a gomolygó vizpárában.
Mikor odaértem, hogy "....lesben áll egy cápa, áldozatra várva...", a homályból kirobbant egy nagy szőrös fej, nekivágódott a tusolórészt levédő plexinek, és piros nyelvét kinyújtva lecsúszott rajta, amolyan lassitott felvételes módon. A hirtelen ért sokkhatástól egyszerre énekeltem ki minden oktávot, azaz gond nélkül tudtam volna eldalolni Zámbó Jimmy összest.
Aztán realizáltam, hogy nem a piros nyelves plexirongáló gyilkos támadott meg a tus alatt, nem is a lesben álló cápa, csak a kutya ébredt rá, hogy hepaj van a fürdőszobában, amire nem kapott meghivást.
És persze hiába kapacitáltam hogy KIFELÉÉÉÉ, sz*rt se ért, nagyon jól tudta, hogy bokáig habosan nem nagyon tudok torolni. Utána meg már minek? Úgysem tudná hogy miért szidom le...
Viszont a tengerparti sétáink egyre nagyobb sikerekkel zárulnak.
Az eb eddig csak bokáig mert a vizben tocsogni, pedig még nem is találkozott medúzával/cápával/velem, mikor úszni próbálok..stb, igy nem teljesen értettük az iszonyát. De eddig még sosem ment beljebb, bárhogy próbálkoztunk. A Vőlegény azzal nyugtatott, hogyha egyszer végre nyár lesz (nyugtasson meg valaki, hogy lesz...) akkor majd ő bemegy úszni, és ezt látva, a kutya is tutira bátor lesz. Szegény Imádottat nem akartam letörni, és felhivni a figyelmét arra, hogy ez a fajta úszásoktatás nálam sem jött be, miből gondolja hát, hogy az ebnél működni fog...?
De nem is volt erre szükség, mert a hétvégén sorsforditó dolog történt, Artur, és a végtelen kék kapcsolatában.
Véletlenül messzebb dobtam a vizbe a kiválasztott fadarabot, amivel már játszottunk egy ideje...és az eb gondolkodás nélkül utánarongyolt. Akkor eszmélt rá a tettére, amikor feltűnt neki, hogy úszik....
Kb 4-5 méterre járhatott a parttól,  de totálisan bepánikolt az új mozgásformától. 
Összegyűrte a homlokát, legörbült a szája, és halkan nyüszitett, valami ilyesmit:
- Úristen mi történik velem??? Mit csinálok??? 
- Biztos beteg vagyok...Meg fogok halni....jajjj jajjajjj...
- Anyúúúúúú!!!!
A tenger még csak az elmebeteg német turisták szerint megfelelő hőmérsékletű, igy nem mentem utána. A partról biztattam a kétségbeesett jószágot, aki mindösszes kilógó részével kapálózva igyekezett kifele. Tényleg. 
Még a farkával is csapkodta a vizet. 
A parton héderelők közül páran közelebb is jöttek, hogy jól lássák ezt az egyedi technikát. A nagy vizcsobogást figyelembe véve, először nem is tudták, hogy mi fog kijönni a vizből - kutyát igy úszni, szerintem még senki se látott...- aztán meg azt hitték, pillangózik a kis drága. Mikor a 4 méter úszást követően kivonszolta megfáradt kis testét, és elterült a homokon, azt hittem soha többet nem vesszük rá, hogy vizbe menjen. De valami ősi ösztön nem hagyta nyugodni, és attól kezdve egyre jobban bemerészkedett. Másnapra már attól sem lett idegsokkos, mikor a buksija és a háta is vizes lett egy nagyobb hullámnak köszönhetően. 
Úgyhogy a vizzel való kapcsolat kialakitásában egész jól haladunk.
A vadászösztön már más tészta. 
A retrievert, visszahozó ebként alkalmazzák, azaz, a zsákmányt kell a gazdihoz cipelnie. Na most, esküszöm, hogy sem a Vőlegény, sem én nem vadászunk a séták alkalmával, ettől függetlenül Artur bizonyos állatokat zsákmányként azonosit. Ebbe a körbe tartoznak a sirályok, a gyikok, a feketerigók, némely macska, a szomszéd kutyája..stb. Ezeket hozná magával, ha az érintett jószág hagyná... De a legtöbbször nyilván semelyik sem akar zsákmány lenni, aztán ebből adódnak konfliktusok. A legszebbek a ciccekkel szoktak kialakulni, akik küzdenek is derekasan. Az itt élő macskák közül, a legtöbben feketeövesek az üvegmosó köpködő kobra stilusban, igy Arturnak még bőven van mit tanulnia.
Mindenesetre megnyugtató, hogy sok egyéb mellett, egyre gyakrabban viselkedik kutyaként. 
Az pedig, hogy alkalmanként más állat bőrébe bújik, még előnyére is válhat. 
Ha egyszer tényleg vadászni akarunk a Vőlegénnyel, akkor Artur gond nélkül fogja elhitetni az ellenféllel, hogy ő voltaképp egy TELJESEN veszélytelen vakond vagy strucc, de semmiképpen sem retriever...