A helyi vakondok körében nem is túl népszerű, mert:
a; rendesen alázza őket gyorsaság és technika tekintetében
b; átrendezi a vájatokat a retriever fengshui által meghatározottak szerint
c; őt senki nem akarja kiönteni, szemben vakondokékkal
A legszebb az, hogy Arturnak nem kell föld ahhoz, hogy ásson. Gondol egyet, és nekiáll kaparni a konyha közepén, ha épp ezt javasolják neki a hangok...
Először, mikor ezt tapasztaltuk, kicsit aggódtunk a Vőlegénnyel, de már megszoktuk. A vendégek mondjuk mindig meglepődnek, amikor Artur -félig ülő helyzetben-, elkezdi a csempét ásni, de tapintatosan nem hozzák szóba.
Max. gyorsabban elbúcsúznak.
Még nem tudtuk eldönteni, hogy a lakáson belül mit keres ilyen vehemenciával. Aztán lehet, hogy valami óriáskincs van alattunk, vagy szarvasgombatenyészet, csak mi naivak erre még nem jöttünk rá. Bvallom, vajmi kevés esélyt látok arra, hogy bármikor is felszedjük a padlólapot, de Artur kitartását elnézve, röpke 10-20 év alatt átfúrja magát a márványon, aztán akkor mi is megtudjuk, hogy mi van odalent.
Természetesen a kutya nem teljesen idióta, igy ásás szempontjából a tengerpart a legtutibb, ahol viszonylag kis erőfeszitéssel lehet kincsekre bukkanni. Pláne, ha a figyelmes gazdik egy-egy óvatos pillanatban kutyanasit dobnak a vájatba. Ezt megtalálva és belakmározva, Artur olyannyira felpörög, hogy ha nem figyelnénk rá erősen, felhozná a bányászokat is.
Ha esetleg elfárad az ásában, akkor sem szokta feladni, mindössze az oldalára dől, és kényelmesebb tempóban folytatja tovább, immár fekve. Mi ilyenkor mindig szorosan körbeálljuk a Vőlegénnyel, hogy legalább a gyanútlan sétálók ne lássák ezt a mutatványt. Azért gondoljunk bele:
egy k*rva nagy gödörben fekszik egy pocakos szőrgombóc az oldalán, két lábbal kaparja a földet, miközben a másik kettővel kalimpál az égbe, ömlik a nyála, és néha -mintegy biztatásként saját részre- vakkant egyet-egyet...Hát persze hogy furcsán néznek ránk a népek...Mi is furcsán nézünk magunkra, hogy ezt hagyjuk, de elsőgoldenes gazdikként talán megbocsátható, hogy nem teljesen látjuk az eb rigolyáinak a mögöttes tartalmát.
Az persze fontos hogy ott legyünk mellete, két okból is:
- igényli a nézőközönséget. Ha arrébb megyünk, akkor elkezd iránytúrni, mig ott nem lesz ismét mellettünk, és azt mégsem akarjuk, hogy felássa az egész partot.
- ismerve Artur bármitmegeszekcsakakajámatnem szokását, továbbra is meózzuk, hogy mit töm bele a fejébe. Igy ha valami ehető kincsre (azaz bármire, ami befér a szájába) bukkan, azt igyekszünk előszőr mi magunkévá tenni. Sajnos az eb egyre ügyesebb, és ha kiás valamit, azt irtó gyorsan betömi az arcába, majd szinte kirobban a gödörből. Esélyünk sincs, hogy utólérjük és elvegyük tőle a zsákmányt, igy muszáj cselhez folyamodni. Azaz, elkezdünk rohanni az ellentétes irányba, kihasználva, hogy a kutya rettenetesen kiváncsi. A meglépés sikere felett érzett diadalt gyorsan leváltja esetében a tudásvágy, igy lohol utánunk, hogy kideritse az eseményt.
Mivel óvatlan, ilyenkor vagy elhagyja a szájában tartott terméket, vagy könnyen el tudjuk venni tőle. Persze, ennél a pontnál már felismeri, hogy esmeg át lett csellózva az agya, de eddig még mindig bejött ez a fortély. Szrencsére nem sértődős, igy vigyorog egyet, majd újra fejest ugrik a homokba. Én meg már nem tudom mit kezdjünk a rengeteg peticióval a nappaliban, amit a környékbeli vakondcsaládoktól kaptunk az elmúlt időszakban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése