Arturtalanság

Négy hónap kintlét után végre eljött a nap, hogy hazalátogassunk Magyarországra, és találkozzunk a családunkkal, barátainkkal, illetve elintézzük a különböző dolgainkat. Sajnos jelenleg nem egyszerű a hazajutás innen, csak átszállásos történettel működik a dolog, igy a hat napból kettő, massziv utazással telt. 
Jó esetben szeretek utazni, amennyiben az nem jár repüléssel. És itt gyorsan meg is dönteném a "nézz szembe a félelmeiddel, és jó lesz neked" dumát. 
Kacsa.
Humbug.
Bullshit.
Ennél jobban csak akkor tudnék szembenézni a repüléstől való rettegésemmel, ha pilóta lennék. Erre azért vajmi kevés esélyt látok, bevallom. Az elmúlt pár évben annyit repültem, mint teljes családok egy élet alatt se. Aztán továbbra is parázok. Pedig kipróbáltam már mindent. Komolyan. Agykontrollt, meditációt, nyugtatóhegyeket, és..izé...már be is italoztam....
Minden hatásos volt. 
Amint leszálltunk. 
Akkor úgy kiütnek a dolgok, hogy csóri Vőlegényt egyszer valami durvább országban letartóztatják emberrablásért, ahogy a félájult engem próbál begyömöszölni egy taxiba.
De a levegőben nem hatnak rám a dolgok. És ami a méreg, hogy ahogy elkezd gurulni a gép, a Kedves már alszik is. Illetve aludna, ha nem tépném le a fél karját izgalmamban. Jaaa, és nála ez nem védekezés, megnéztem már a pulzusát, épphogy eléri a negyvenet. Irigylésre méltó. Egyetlen dolog izgatja fel ilyenkor, hogy nem tud nyugiban alfázni, olyan hangosan vacog a fogam...
Na de nem ezt akartam igazából most kifejteni, hanem az Artur-kérdést,  aki nem tartott velünk a hazába, igy komoly volt az indulás előtti dilemma, hogy mi legyen vele. Ráadásul -mintha érezte volna az árulást-, utazás előtt pár nappal összeszedett valami fosóshányós nyalánkságot, melynek eredményével naponta többször is megörvendeztetett minket. 
A Vőlegény egyik kedves kollégája és annak párja, már korábban bevállalta a bébi(hahaha, mérete alapján már inkább boci)szitterséget, de az áldatlan kutyaegészségügyi állapotok miatt azért készültünk B-tervvel is. Mondjuk, kettőnk böbetűs terve nem teljesen egyezett, mint kiderült. A Vőlegény elsőkutyás gazdiként itthon akart maradni, és saját kezűleg főzni a diétás rizst a gyengélkedőnek. Én, másodkutyásként erősen vétóztam a javaslatot, és az ebet az állatorvos által ajánlott panzióba óhajtottam elszállásolni, amennyiben nem jön helyre az indulásig.
Mivel az aupair-ek korábban rendelkeztek egy hasonló tipusú kutyával, a széria nem volt teljesen ismeretlen számukra, ezért nem kellett teljes használati utasitást késziteni állatkánkhoz. Viszont itt derült ki, egy vicces momentum, amire korábban baromira nem gondoltunk. 
Artur csak magyarul ért.  
Na most megőrzésre itt bárhol is otthagyni picit bajosabb, hisz jó esetben is csak angolul tudják őt terelgetni. Szerencsére az izgatott gyámok annyira jófejek voltak, hogy betanulták magyarul a szükséges vezényszavakat, és buzgón gyakorolták azt egy héten keresztül, hogy ne legyen semmi fennakadás. 
Mivel a kutyapocak is helyrejött az utazásunkra, igy nem volt akadálya, hogy Artur ingóságait összecsomagoljuk szerda este, és átsétáljunk vele az egyutcányi távolságra levő ideiglenes otthonhoz. Az eb nagyon szeret vendégségbe menni, igy most is vidáman galoppozott mellettünk, ráadásul ott kert is volt, ahol azonnal nekiállt kirágni a teljes növényzetet. 
A legfontosabb instrukciók kiadását követően, gyorsan eljött a búcsú pillanata. Szétsimogattuk a kutyát, és elmondtuk neki ezerszer hogy legyen jó fiú, ne hozzon ránk szégyent, meg mondtunk egyéb szamárságokat is, amik nem nyilvánosak...
Az ajtó felé indulva aztán Artur is körbeszaladt még egyszer a hajlékban, majd szorosan mellénk állt, érezve, hogy eljövés van. Azonban ekkor a házigazda átölelte és nem engedte át velünk a küszöbön, amitől nagyon zavarba jött.... Egyetlen másodperc alatt futott át a pofiján minden érzelem: meglepetés, értetlenség, ijedtség, csalódás....
Nem volt jó érzés. 
Feltűnő csendben baktattunk haza, és senki nem rohant elénk a lakásban, igy mi is szó nélkül tettük a dolgunkat a hajnali indulásig.
Másnap persze jött az sms, hogy jól van, bár sokat sirt az éjjel. (Mi Én is...)
Visszaérkezésünkkor nagyon izgultunk a Vőlegénnyel. 
Felesleges volt. 
Artur a Kedvest nem is vette figyelembe, engem jól megharapdált, és utána nem nézett ránk. Tudtuk hogy örül, és azt is, hogy megbántottuk, amit igyekeztünk jóvá tenni. De a bünti még másnap is tartott, az eb erősen és kitartóan sztrájkolt. 
Ráadásul, a bociszitterek 5 nap alatt úgy elkényeztették a kis drágát, hogy öröm volt nézni- lássuk csak: 
- A kutya előbb volt Sevillában, mint mi. Szerintem azóta is ezen röhög...
- Az ágyukban aludt
- Külön főztek neki húszfélét is akár, ha az első 19 nem volt szimpi
- Bármit megrághatott
- Bárkit megrághatott
- Bárhova felmászhatott
- Bármit és bárkit meghághatott...
- Voltaképp bármit csinálhatott
- Sokatmondó, hogy egy angol kifejezést tanult meg: Good boy....
No de -némi vér-veriték árán- kezdünk visszatérni az eredeti kerékvágásba, és  újra tudjuk alkalmazni a jól ismert szabályokat. 
Az pedig külön jó, hogy a betervezett Sevillai utazásunkkor már lesz egy szépséges idegenvezetőnk is, aki amúgy mindkettőnknek rettenetesen hiányzott a külön töltött pár nap alatt...