Egyszer kutya, máskor eb

A mai blogbejegyzés tekintetében előre is elnézést kérek a kivételektől, akik tudom vannak, és erősitik a szabályt! Nem utolsósorban a Vőlegény is az eltérő viselkedésűek táborát gyarapitja, többek között ezért is szeretem olyan nagyon, és olyan régen.
No de a kutya...
Ő erősen tendál a TIPIKUS FÉRFI irányába. Igen, abba, ami az összes szakállas-bajszos viccben szerepel..
Az egy dolog, hogy elfelejtkezett a szülinapomról. Hacsak nem számitjuk ajándéknak, hogy hosszú idő után, ideszart a terasz kellős közepére, hétfő reggelre. De azt inkább figyelemfelkeltésnek és bosszúnak szánta, merthogy előző este kimaradt a séta. 
Há' bocsánat. 
Picinyt mertünk ünnepelni...
És az én anyámat, hát persze...
De ettől eltekintve is sokasodnak a JELEK.
Mostmár szemrebbenés nélkül fingik társaságban. Eddig ezt csak két esetben adta elő: 
- ha mélyen aludt, és elengedte azokat az izmait is
- játék hevében, de akkor nagyon szégyellte magát
Ezzel szemben, most mi van?!
Ideül mellém, néz egy ideig, majd szellent egyet. Nem hangosat, kábé  csak, mint az esti szúnyogok, ellenben olyan szaga van, hogy arra rá lehet könyökölni. Még ő sem birja, az illatfelhőt megérezve szemrehányóan RÁM!!! néz, és arréb megy.
Aztán már nem elég neki egyszer szólni. Mikor harmadszor hivom, és látja, hogy már kellően torzak a vonásaim, akkor vértanúi fejjel feltápászkodik, és odavonszolja magát. Előttem méla unalommal megvakargatja a férfiasabb részeit, majd rámnéz, Mármegintmitakarsz tekintettel...
Szervileg is elkezdett férfiasodni, azaz, amiknek le kellett szállnia, azoknak a fele már lent van. 
(aki nem értené eme diplomatikus megfogalmazásomat, annak most nem kezdenék el a virágokról, meg a méhekről eszmét futtatni... az eb golyóira gondoltam)
Na szóval, azzal a féllel is rengeteget foglalkozik, mi lesz, ha a másik is leér?
És, a jelölgetést még el sem kezdte, mint ahogy a lábát sem emeli még fel pisiléskor. De tartok tőle, hogy már nem sokáig lesz igy, hamarosan eljön az a korszak is.
Aztán ott van az étkezés. Némileg az is megváltozott. Konkrétan úgy habzsol, mint egy malac, és a tálja körüli öt méteres körzet tele van kutyakajával. Gondolom, ha lenne atlétája, az pörköltszaftos lenne... mint a mesében..
És a legújabb, a területvédés. Elkezdett ugatni. Ha lát valakit az erkély alatt, vagy a hátsó kertben, akkor hangos vakkantásokkal jelzi, hogy figyel, és takarodó van. Persze, ugyanolyan barátságos az emberekkel, mint eddig, de a saját kis területén már ő a kiskirály. Hozzáteszem nagyon cukin csinálja, ahogy feszes izmokkal lopakodik és mély ugatással jelzi a jelenlétét. Ha nem ismerném, kintről simán azt hinném, hogy valami nagy és veszélyes szólt rám odabentről. Az illuzió addig tökéletes, amig ki nem megy a teraszra, de persze ezt nem birja sokáig, pont az emberszeretete miatt.
Zárásként pedig a ma reggeli legszebb: 
Tegnap óta munkások dolgoznak a társasház hátsó kertjében, ami Arturt borzasztóan izgatja. Emiatt ma délelőtt is berongyolt velem az oda nyiló vendégszobába, hogy segitsen redőnyt felhúzni, és kiszellőztetni. Mivel előtte tömte az arcába a halkonzervvel dúsitott reggelijét, kicsit megfontoltabb volt, és azon filózott, hogy ugasson e vagy sem. Miközben mélázott, kiértünk a teraszra, ahol is kicsi kutyánk egy akkorát büfögött, hogy mindhárom mesterember felkapta a fejét. 
És persze, RÁM néztek meglepődve...
Az érzés?!?!
Megfizethetetlen...

Pompon paradise

Arturnak néha vannak fura dolgai.
Mostanában éppen pom-pon fiú akar lenni. 
A Vőlegény ettől nem túl boldog, és próbálta Arturt rávezetni, hogy a cheerleaderség többnyire női tevékenység, de az ebet nem érdeklik az észérvek. Lenyúlta a kiselejtezett mopszot (neeem, ilyen kutyánk nincs, de ha jól tudom, ez a becsületesebbik neve a felmosópamacsnak..) és azzal gyakorlatozik reggeltől estig. 
Szerencsére, a séták idejére itthon hagyja, mert az már tényleg vérciki lenne, ha oda is hurcibálná magával. 
Bár aztán ki tudja? 
Claussal megalakitanának egy helyi hajrázócsapatot a golfosoknak. 
A golf amúgy is holt unalmas, ideje lenne valamivel feldobni.
Beguiritja?? Nem guritja?? 
Kitépkedem a szemöldököm izgalmamban, ha nézem. 
Valószinűleg ez is az a játék, amihez egy bizonyos kor szükségeltetik. A vaskos bukszáról már nem is beszélve. 
De tényleg! Jelentősen növelné a sport élvezeti értékét, ha közben két aranyretriever rohangálna a pályán, szines mopszokkal a szájukban. Fogadjunk, megfürgülne minden golfütővel andalgó egyed  is, ha az lenne a tét, hogy ki ér gyorsabban a labdához? 
B*szhatná a kiskocsiját...
Mire belekászálódik, Artur hetvennyolcszor legyorsulja, és a labdáját is megeszi. Hehe. Onnantól tényleg sportnak lehetne nevezni a golfot, jelentős kardió felhanggal.
No de a főcsapásra visszatérve: az eb edz a pom-pon-srácságra. 
Bemelegitésként a teraszon rohangál körbe-körbe, a szájában a cuccal. Ilyenkor egy erősen betépett Mikulásra emlékeztet, aki nem nagyon tudja, merre van az arra. Hogy ne legyen oly unalmas és kiszámitható a történet, néha leblokkol, és 30-40 csapást mér a falra a mopsszal, majd rohan tovább cikkcakkban. Amikor ez már nagyon jól megy, elkezdi dobálgatni az álszakállát futás közben. Mivel felfelé néz, ilyenkor gyakran fejeli le a falat, a térdemet -ha épp arra járok- a teraszgarnitúrát..stb. Ha valamely útba eső objektum, és a homloka kiemelkedően nagyot csattan találkozáskor, akkor a megszédülést leplezendő hanyatt vágja magát, és eszeveszett módon igyekszik beletömni az arcába a teljes pamacsot. Ennek a miértjérte még nem sikerült rájönnöm, de az tény, hogy lassan úgy kitágitja vele a pofazacskóit, hogy az aranyhörcsögök sirva fakadnak ha meglátják, mennyi cucc tárolására képes arcilag a kutya.
Mikor ez is megvolt, kicsit pihen, majd kihivóan odaáll a Vőlegény elé (hiányában velem is beéri), és elkezdi csépelni a lábszárát a pom-ponjával. Már egész tanulékonyak vagyunk, igy 5-6 alkalom után levettük a teendőnket. Ilyenkor el kell(ene) venni tőle a cuccot, amit természetesen nem hagy. Azaz, kergetőzünk az asztal körül kifulladásig, vagy mig az eb meg nem unja. Levezetésként még kicsit rongyozunk a mopsszal, majd Artur elvonul vele a kuckójába, ahol szálanként nyalogatja le róla az ujjlenyomatainkat. Aztán eldől, mint egy rongykutya, pom-ponnal a feje alatt.
Gondolom, ilyenkor álmodja meg a jövőbeni koreográfiáját, mert az tény, hogy a jelenlegin van még mit csiszolni.

Haldorádó

Artur mindent szeret, ami büdös. 
A kiemelkedően szagos cuccokat muszáj a szájába is vennie, és ha ehetőnek itéli meg, akkor természetesen el is kell fogyasztania.  A séták alkalmával, igy töm magába több kiló -egyéb állat által ottfelejtett- végterméket, macskák által levadászott, félig lebomlott madarat, két hétig napon érlelt -kidobott- marhasztéket, használtcipő-belsőséget...stb. 
De amiért teljesen megőrül, az a hal. 
Pontosabban, a HAL.
Már kicsiként kezdett nyilvánvalóvá válni ez az imádat, amikoris halkonzervbe rejtve adtuk be neki az antibiotikumot, és úgy csont nélkül felhabzsolta. Nem nagyon láttam még olyan babaebet, aki egész nap a gyógyszerosztás idejét várta, de Artur ilyen volt. Mikor lejárt az antibiotikus kezelés, akkor még vagy három napig járult reménykedve elém este 6-kor, hogy hátha...
Csodálom, hogy nem kezdett el szimulálni, de szerencsére ezt akkor még nem rakta össze. Ma már nem lennék benne olyan biztos, hogy nem látja meg az összefüggést. Hiszen ha halról van szó, azért bármit. 
Szerintem engem is eladna.
Jóóó, a Vőlegényt talán nem.
Ha halas ételt főzök, akkor ki sem lehet robbantani a konyhaajtóból. Pedig nem kap belőle. Maximum, abból az olajból szoktunk csepegtetni kicsit a szárazkajájára, amiben a hal sült. Az is igaz, hogy ettől a dryfood valami mennyei mannává változik a kutya szemében, és két pillanat alatt belakmározza a máskor egy teljes nap alatt elfogyasztott adagot. Szerintem ha egy darab szarra kennénk egy kis halpástétomot, azt is örömmel megenné..
Ja, mondjuk, mint ahogy fent is emlitettem, a kakákat amúgy is szivesen elfogyasztja. Bár elég gourmand, mert csak a különösen büdiket eszi meg. Próbáltuk erről leszokatni, de nem lehet, úgyhogy inkább már oda se nézünk, hadd egye.
De visszalépve a halhoz, az imádata tényleg mániákus. Nagyon jól tudja, hogy a szekrényben melyik a halkonzerv, és bár már ki van tiltva a konyhából, az ajtórésen át, pont a konzervekre lát. Simán elnézi fél napig a tonhalas dobozokat, miközben nagyokat nyel, és folyatja a nyálát. Ha meg valaki arra jár, arra olyan szivszakadva néz, hogy szinte lehetetlen neki ellenállni. 
Mondom SZINTE, mert mi a Vőlegénnyel már ismerjük az eb óriástehetségét. Hamarosan azonban bajban leszünk, mert a nyár közeledtével érkeznek a látogatók, akiket a kutya teljesen simán meg fog vezetni. És bizton állithatom, sziklaszilárd jellem kell ahhoz, hogy a tonhalsaláta fogyasztása közben, az ember ellen tudjon állni az Oscar dijas alakitásokat felvonultató rafinált négylábúnak...
Ő az a kutya, aki az aranyhal kifogását követően a három kivánságát további halakra lőné el. 
Szerintem csak ezért tanult meg úszni. 
Igy jobbak az esélyei.
És gyanúm szerint, mostanában valami halbiznisz miatt bandázik a sirályokkal is...
Ja, a legjobb! 
A minap a tengerparti séta közben elrohant, és nagy bőszen cibált vissza hozzám egy k*rva nagy csövet. Néztem is, hogy azzal vajon most mi lesz a terv, mig oda nem ért a kutya.
Aha.
Az általam irtó vastag slagként azonositott objektum egy bazi nagy döglött muréna volt, kábé másfél méter hosszan elnyúlva, homokba hempergetve. Egyrészt majdnem lefostam a bokámat ijedtemben, mikor felismertem azt a dögöt, másrészt igen küzdelmes volt az ebet leválasztani róla úgy, hogy ne érjek hozzá. Ja és persze Artur baromira nem akart lemondani a zsákmányról... Egyetlen szerencsém volt, hogy a vérebhal súlya és hossza meggátolta a kutyát abban, hogy fénysebességgel távolodjon el a közelemből, igy el tudtam marni az irháját. Persze ennek köszönhetően megint úgy jöttünk haza, hogy fél napig utált engem a bolyhos, és este mindent rögtön elpanaszolt a Vőlegénynek. Aki nem itélte meg a helyzetet annyira vészesnek, egészen addig, mig két nappal később a kutya elő nem ásta neki is - a valamelyik okos strandoló által kb 30 centi mélyre eltemetett- dögöt, és ezáltal neki is okozott egy enyhe lefolyású hátsó falit.  
(Megjegyzem, annyira már nem is akarok fürdeni a tengerben. Tudtam én, hogy élnek benne állatok a tengeri csillagokon, meg a bohóchalakon kivül is, csak valahogy kibirtam volna ha nem látok egy ilyen szörnyet testközelből...És oké, ez momentán már nem túl virgonc, na de a vizben élők....!!!)
Szóval azóta nagyon kell figyelni, mert a viz többször hoz partra élőlényeket az utolsó útjukra. Artur meg ilyen tekintetben nagy újrahasznositó, és már nem lehet tőle elszedni, ha valamire ráharapott. Pláne ha az a valami, valamikor hal volt...
Mióta azonban a Vőlegény kollégája elmesélte, hogy az ő -hasonló tipusú- kutyája, egyszer konkrétan belebújt egy partra vetett delfintetembe, már nem is gondolom azt, hogy Artur menthetetlenül defektes...

Új libling

Ma reggeli zsiroldó megmozdulásom során, találtam egy vadiúj teniszlabdát.  Ez most nagyon jól jött, mert pont venni akartunk egyet a Vőlegénnyel. Ugyanis, itt retriever körökben ez a gizda játék, mint az kiderült. Amelyik eb nem rendelkezik saját bejáratú teniszlabdával, az szánalomra méltó a többiek szerint. 
Viszont, akinek kettő is van, na az aztán igazi HVCS!!!*
Mi meg persze nem akarjuk, hogy kiskedvencünk emiatt hátránnyal induljon a beilleszkedésben, igy természetes volt, hogy beinvesztálunk egyre. A Vőlegény javasolta, hogy szerezzünk egy olyat, amit valami népszerű teniszező aláirt, mondjuk Agassi, vagy Steffi Graf, de aztán megdumáltuk, hogy ez már erős túlzás lenne. 
Olyan újgazdagos. 
Ennyire menő kutyát azért nem akarunk, mert a végén még minket is le fog nézni, aztán ba**hatjuk.
De most, mivel az ölembe pottyant egy megfelelőnek tűnő darab, a probléma is megoldódott. 
Hozzáteszem, lehet hogy magamnak is veszek egyet, mert jó szolgálatot tett hegymenetben. 
Ugye, mikor az ember, gyorsgyalogol fel a hegyre 70 fokban (ami valójában csak 23), szembeszélben, szakad róla a viz, és a mellette elhúzó golfkocsikból vidáman ráintegetnek és viccesnek szánva leutánozzák a karmozdulatait, na akkor az embernek kedve lenne golfkocsis tömeggyilkosságot elkövetni. 
Persze csak képletesen. 
De ilyenkor jól jön a marokba simuló teniszlabda, amin ki lehet élni ezeket a szoritó vágyakat, mellyel nem mellesleg az alkar és a jellem is erősödik.
Szóval igen, KELL nekem egy ilyen!
A könnyen jöttet természetesen bebuktam, mert ahogy beestem a bejárati ajtón, Artur egyből felfedezte a nekivalót a kezemben, és széthajtott állapotomra tekintet nélkül, gyorsan el is csaklizta. 
Azóta meg nem lehet tőle elszedni.  
Mintha tudná hogy én is pályázom egy ilyenre. Mindenhova viszi magával, és közben kihivóan bámul rám, úgysem lesz a tied, bebebeeeeee!!! arccal.
Mondjuk mostmár nem is kéne. Azért elképzelhető szerencsétlen golyóbis állapota, igy, hogy pár órája egy erős nyáltúltengésben szenvedő junior négylábú nem ereszti ki a szájából. 
Csóri labda.... 
Gondolom a gyártósoron még Wimbledonról álmodozott. 
Ehelyett...
Bár aztán a fene tudja. 
A Vőlegény leselejtezett tornacipője szerintem direkt élvezte, hogy nem a kukában landolt, hanem megörökölte egy szőrmepamacs. Huhh, tényleg, akkor még majdnem egyforma méretűek voltak. Mármint az eb, és az edzőtopán. Hozzáteszem, a tornacipő még mindig megvan, de aki nem tudja az előzményeket, tuti nem ismerné fel, hogy mi az a cucc, amit a kutya éppen agyrázkódásig cibál, és falhoz csapdos.
Ezzel szemben a teniszlabdát jelenleg is úgy hurcolja, mint a himes tojást, és ha elejti, sirva fakad. Tényleg. Nézi ahogy gurul, zokog felette egy sort, majd óvatosan a szájába veszi újra, és rohan tovább.
Nagyon úgy tűnik, hogy egy ideig, most ez a találtmány lesz az új libling....

*HVCS= Helyi Vagány Csávó/Csaj

A boldog bulldog

Emlitettem, hogy a múltkori homályos hétvégén betámadott minket egy félig ismerős bulldog, akiről aztán kiderült, hogy voltaképpen teljesen ismerjük. Nos akkor azt hittük mindannyian, hogy az eb Artur illatát követte le, és azért rohant utánunk, a fényt is leelőzve.

Azóta ismét találkoztunk, és egyre gyanúsabb, hogy a jószág bizony nem a mi kis szőrmókunkra van rákattanva, hanem belém szerelmes. Amint meglát, egyrészt fülig ér a szája, másrészt csapot-papot-gazdit elhagyva rohan hozzám, és mindent megtesz annak érdekében, hogy lesmároljon.
Tényleg.
Konkrétan ha ott vagyok, a kutya többet van a levegőben, mint a földön, egyfolytában ugrál, és repked körülöttem. A gazdája sem érti ezeket a megmozdulásokat, mert elmondása szerint nem szokott igy viselkedni az eb.
Igy utólag  összerakva a képet, persze sokkal okosabbak vagyunk, ugyanis, már a legeslegelső találkozásunk alkalmával kiderült az állat vonzalma irányomban. Akkor még csak leült elém, és rajongva nézett. Picit zavarba ejtő volt a hosszú perceken keresztüli bámulása, igy oldva a feszültséget, adtam neki egy nasit. Na ezzel aztán valószinűleg végleg elfoglaltam a kicsi szivét, olyannyira, hogy ültéből ugrott fel, és adott puszit az orromra, majd kitetkózta a combom.
Bizony.
Megjelölt.
Mióta tudom a nevét, olvashatóbbá vált a karmolás, ami az alábbira utal:
Lokié.
Mondjuk bulldog udvarlóm még sose volt, aztán egyszer mindent ki kell próbálni. Szegény gazdája nem győzte akkor az elnézéseket kérni sérülésem miatt, a szerelmes eb meg csak boldogan sunyitott. A következő találkozásaink alkalmával már egész nyiltan vállalta fel érzelmeit az állat, és mindent megtett, hogy a közelemben maradhasson. Igyekezett rám is mászni, de ezen próbálkozásait, figyelmes gazdija, mindig csirájában elfojtotta. Ekkor tudtam meg a nevét, és elkövettem azt a hibát, hogy ki is mondtam. A szerelmes négylábú a LOKI-t hallva tőlem,  konkrétan felhasalt a levegőre, és teli szájas vigyorral mászott a nyakamba, miközben le is tapizott....
Mielőtt a Vőlegény nagyon durván féltékeny lett volna - nem szokása, dehát mi a Jóistent kezd az ember egy négylábú vetélytárssal???- rászabaditottuk a hősszerelmesre Arturt, mondván foglalja le a vendéget.
Na ő aztán tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy észrevetesse magát. Először is boldogan nyüszitve, ezerrel rohangált a bulldog körül, miközben néha beszórta homokkal.
Csak úgy viccből.
Az Epekedő, közben  erősen befeszitett végtagokkal mászkált a kétméteres körzetemben, fél szemmel a gazdit lesve, hogy esetleges figyelemlankadtán kihasználhassa csábos helyzetemet. Artur felismerve, hogy a partner nem ismeri ezt a zseniálisan jó játékot, próbálta elásni, illetve támadásokat imitált a gőgös vendég irányába. Mivel ez sem jött be, megpróbálta vizbe fojtani... hátha....
Kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Artur kábé annyira érdekli, mint kutyát a rendőrlámpa.
Mielőtt saját ebünk, kifogyva az ötletekből, végleg feladta volna a szórakoztatást, a bulldog felismerte, hogy ez a közepesen túlsúlyos, bosszantóan hiperaktiv, aranyszinű szőrkupac hozzám tartozik. Igy hát  elengedte magát, és a vizben leereszkedett ebünkhöz egy botrángatás erejéig. Majd persze büszkén hordozta a megszerzett zsákmányt, lesajnálóan pillantgatva a Vőlegény és Artur felé.
Kiskedvencünk rettentően figyelmesen viselkedve hagyta a vendégkutyát érvényesülni, és borzasztó hálás volt, hogy akadt egy játszótársa.
Még akkor is, ha az éppen a gazdijára van rákattanva.
A búcsú perceiben aztán, az ügyeskedő bulldog, csak lopott tőlem egy csókot, majd ha jól láttam, két méterrel a föld fölött lebegve távozott a gazdijával.
Azóta nem találkoztunk, és meglepő, de hiányzik.
Néha azért jó, ha az ember lányáért ennyire rajonganak...Pláne ha többen is :)

A Rajongó

Munkanapokon mindig együtt indulunk otthonról a Vőlegénnyel. Ő igyekszik a dolgozójába, én meg próbálom lefárasztani hiperaktiv családtagunkat több-kevesebb sikerrel. Mostanában már sok kilométeresek a reggeli sétáink, és tartalmaznak úszást, futást, labdakergetést..stb. Igen, a kutya megtanult úszni. Magától.
Na mondjuk tőlem nehezen tanult volna meg, merthogy nekem nem megy ez a műfaj, de megnyugtató, hogy Artur teljesen magabiztosan mozog a vizben. És nem utolsósorban élvezi. Ha hűvösebb van, akkor is beúszik, amint leveszem róla a pórázt a parton. Majd addig hempereg a homokban, mig úgy nem néz ki, mint egy zombi, aki előrehaladott leprában is szenved.
Általában ezen a ponton szoktunk összefutni olyan kékvérű kutyásokkal, akik a jól nevelt pedigrés négylábújukat sétáltatják spiccen (há' nehogymá' homokos legyen az állat, ahhoz drága volt...!!) Elnézve a magára homokot /sódert/kagylót dobáló jószágunkat, mindig meg is kérdezik szánakozó mosollyal, hogy "milyen fajta??"
Mire is büszkén kivágom, hogy golden retriever, és figyelem a reakciókat.
Van, aki hitetelenkedve bámulja tovább a LÉNYT, és meg van győződve róla, hogy hazudok. 
(Ugye-ugye, az emberekben azért él egy KÉP erről a kutyatipusról, és az nem egyenlő azzal, amit Artur  jelen esetben abszolvál ...)
Van, aki letérdel, mert ezt jobban meg kell néznie.
Van, aki kistányérnyi szemeket mereszt, majd együttérzően rámmosolyog, és megkérdi, hogy 
"Puppy?"
Aranyos az elgondolása, hogy szertelen állatkánk, majd biztos megtanul normális kutya módra viselkedni, ha felnő... 
Mi is ezt hittük egy ideig, de igazság szerint, mostmár leszarjuk. Igy szeretjük a kutyát ahogy van -de igy aztán nagyon-, akkor is, ha magával ássa fel a tengerpartot csuromvizesen.
Miután a parton kiőrültködtük magunkat, átvágunk a golfpályán, hogy a korareggeli adrenalinszintünket is felturbózzuk. A pályán átmenni nem veszélytelen, mégha van is kialakitva gyalogosoknak átjáró, ami részlegesen fedett. Ugyanis a fedetlen rész irtó nagy táblával kezdődik, DANGER felirattal, és jobbról érkező golflabdákra hivja fel a figyelmet.
Köszi.
Bár, végülis senki nem kötelez, hogy arra menjünk....
Mi viszont arra szoktunk, mert nagyon szép, és nyugodt, plusz, jó eséllyel reménykedünk abban, hogy nem egy eltévedt golflabda adja fel számunkra az utolsó kenetet... Az az igazság, hogy erre a helyre nem nagyon járnak kezdő golfosok, mert elég előkelő helyet foglal el az andaluciai pályák értékelésében. Igy joggal bizhatunk a túlélésben -a játékosok profizmusát tekintve-, ennyi veszély meg kell a mindennapokhoz.
A sikerrel vett akadály után, útba ejtjük a tavat, ahol meghallgatjuk a békák reggeli hangversenyét, és üldözzük kicsit a pillangókat.
Nem a királyi többes beszél ám belőlem, de itt az eb már pórázon van, azaz tényleg mindent együtt csinálunk. Szóval lepkét kergetek reggel 8 magasságában, ha akarom, ha nem...
Végül jön a kutyafuttató, ahol minden mozdithatót eldobálok, és ezt egészen addig teszem, amig nem dől el mellettem az eb, teljesen kifulladva. Na ekkor hazasétálunk, ahol is 5 perc után Artur beszundit, én meg haladhatok a dolgaimmal.
A tegnapi reggel is e szerint a koreográfia szerint zajlott, egészen a kutyafuttatóig. Ott, a bokrokból kibukkanva konstatáltuk, hogy aerobic-cuccos betolakodók vannak a réten, és épp bemelegitenek. Még jó, hogy kivételesen nem engedtem el korábban az ebet, mert lett volna ott olyan kardióedzés, ha berobbanhat a lányok közé, hogy ihaj... 
Próbáltam oldalágon elsunnyogni a kutyával, és megcéloztam az ellenkező oldali kijáratot. Bár nagyon érdekelték a tornadresszes figurák, egy ideig szépen jött mellettem. Majd a padra kitett magnóhoz érve jelezte, hogy eddig tartott az együttműködése, ő mostan mozizni akar, és lehasalt. 
Próbáltam halkan a lelkére beszélni, és erőszakkal elvonszolni a helyzetből, nulla sikerrel. Közben persze felfigyelt ránk a pink-kisgatyóban feszitő óraadó, és jó néhány tanitványa is, igy csak egy csöppet voltam kinban... 
Mivel hamarosan már mindenki röhögött a földre lapult, vigyorgó és kacsintgató kutyán, továbbá az én küszködésemen, az óra félbeszakadt, és a lányok megrohamozták az ebet. Volt ám boldogság, meg hempergés, meg bepisilés az örömtől, mikor egyszerre huszan próbáltak hozzáférni őuraságához.
Nagy nehezen sikerült csak elvonszolni az édeni helyzetből,  de akkor is olyan rajongó pillantásokat dobált maga mögé, hogy a tornászlányok egymás karjaiba olvadoztak, és az órára senki nem figyelt. 
A leánder bokrok mögül még hallottam, amint a rózsaszin szupermenbugyis edző megpróbált rendet teremteni, de a csapatot meglehetősen megbabonázta a Rajongó felbukkanása.
Mindenesetre nem akarván kivivni a szétizmolt, selypegve beszélő aerobic-császár haragját (két dudás egy csárdában életérzés, ahol ráadásul a tinédzsereb a jobb pasi?!?!?!), igy ma inkább nem arra sétáltunk.

Csúf igazság (avagy a szépségért meg kell...)

Talán már beszéltem róla, hogy Artur mennyire gyűlöli a fésülést. Olyan igazi macsópasi módon meg is tesz mindent annak érdekében, hogy ellenállását kifejezze, illetve hogy visszaállitsa az eredeti állapotot, amint elkészültünk. Továbbá azon kifésült szőrpamacsokat, amiket nem bir visszahemperegni magára, azokat megeszi.
Komolyan.
Ahogy fújja a szél a kis szőrmetegeket, Artur ráizgul, levadássza, és betömi az arcába. Úgyhogy emiatt is baromi gyorsnak kell lenni, és a kikefélt fölösleget villámmódban eltüntetni a szeme elől.
Az egy dolog, hogy kétnaponta elhullajt egy fél -és kifésülünk belőle egy egész- csivaványit. De valamilyen rejtélyes okból ragaszkodik is az elvesztett testprémjéhez, és ha módja van rá, a kukából is kiguberálja.
Majd megeszi.
Próbáltuk neki elmagyarázni, hogy attól hogy elfogyasztja, ugyanaz nem fog rajta kinőni megint...de nem hisz nekünk. Szerintem attól tart, hogy ilyen vedlésütemmel nyárra kopasz lesz, aztán inkább előrelátóan beviszi a tartalékokat szájon át. Ő is tudja, hogy nem szeretjük a tar kutyákat, igy az igyekezete mindenképpen dicséretes...
Na de ez a fésülködős procedúra...ez eléggé rémálmos. Mármint az eb hozzáállását tekintve. 
Szerintem előbb tudnék kimanikűrözni egy rozsomákot, minthogy nyugiban kifésüljem a kutyát.
Valamilyen beazonosithatatlan okból kifolyólag egy hangyányit jobban viseli, ha ezt a fájdalmas műveletet a Vőlegény végzi. Neki nem indit egyből gerinccsavarással, és a karját sem tépi le könyékből. Ellenben pár percig egész fegyelmezetten viseli a törődést. Utána persze megunja, és kezdi bemutatni a legdurvább ászanákat, mig végül már nem tudjuk eldönteni, hogy melyik lába honnan nő ki, és mi az, amit már kikeféltünk rajta. Ekkor rafináltan köt magára még egy-két csomót, átcsavarja a gerincét háromszor, és máris úgy tűnik, hogy a seggéből nő ki a feje. Zavarunkat észlelvén, nyom egy teliszájas vigyort, és fogheggyel elcsipi a popsijáról tovavitorlázó, macskabagoly nagyságú, likvidált szőrpamacsot.
Jaaa, és azt senki ne higyje, hogy a szépitészeti beavatkozás csöndben zajlik...
Ááá dehogy:
- mivel szerencsére nincs magyar a környéken, én káromkodok, mint egy rosszabbfajta kocsis
- a Vőlegény duruzsol az ebnek, mert bosszantóan k*rva sok türelme van (...lehet ez a titka...???)
- Artur olyan hangokat ad ki, mint akit egyszerre élveboncolnak, tetoválnak, és ölnek. Azaz, hörög, morog, ugat, visit, vinnyog, és vonyit is.
Ezért kezdünk rászokni, hogy nem itthon frizurászkodunk vele. Mégiscsak kisgyerek van a szomszédban, ráér akkor nagyon megijedni, ha majd először nézi meg a Rémálom az Elm utcában cimű örökbecsűt...(Uh, tinikorom legijesztőbb filmje, napokig nem mertem elaludni, miután láttam...)
Szerencsénkre van egy nagyon jó kis kutyafuttató hely a parttól nem messze, körbevéve óriásdzsindzsával, és viszonylag kevesen veszik igénybe. Na ott nyitott meg az Arturborbélyság, ahol a Vőlegény lett Gedeon bácsi, a kutya-prém rendbentartója (..és a nők bálványa ofkorsz...). Itt egész jól lehet haladni a bunda regulázásával, és nem mellesleg otthon sem járunk térdig az ördögszekérként tovaröppenő szőrpamacsokban.  Fontos szempont továbbá, hogy egy füst alatt megvan az eb lefárasztása, és a mi kondicionáló edzésünk is, azaz tiszta haszon. Ugyanis ahogy gyarapszik állatkánk, egyre inkább kétemberes a fodrászkodási feladat.
 Bár a legutolsó mérlegelés szerint 30 kiló körül mozog nyugalmi állapotban, ha izgatott, és prémveszélyt szimatol, simán megtriplázza a súlyát. 
Egyrészt olyan nehéz lesz, mint egy sózsák, másrészt rettenetes erőkifejtéssel bir. Nem utolsósorban, rugalmasabb, mint egy gumipók, igy bárhonnan tud harapni, ami elvileg fizikai képtelenség...de Artur megoldja.
Persze, a borbélykodás ezen csúfosabbik része hármunk közt marad, és a bokrok közül előbújva, már mindannyian büszkén lépegetünk egy aranyszinben ragyogó, selyem bundás kutyafiúval az élen.

Homályos weekend

Főként Gibraltáron lehet találkozni ezzel a levanter nevű kórsággal. Leegyszerűsitve, ez egy k*rva nagy felhő, ami beboritja a sziklát, aztán jó sokáig ott figyel rajta. 

A britek meg, szerintem élvezik. 

Tuti, ha nincs levanter, akkor csinálnak maguknak valahogy. A Vőlegény egyik kedves kolléganője jegyezte meg találóan, hogy annó idejöttek az angolok, körbenéztek a Costa del Sol-on: pálmák, tenger, napsütéshegyek, és sirva fakadtak e földi pokol láttán. De mielőtt véglegesen elkeseredhettek volna emiatt, észrevették Gibraltárt, ami egy böhöm nagy szikla, többnyire szar az idő, gyakran esik, ha meg véletlenül nem, akkor legalább szél van és köd, a levanternek köszönhetően. Ez olyannyira megtetszett nekik -home, sweet home-, hogy rögtön el is foglalták.
Na ennyit a ''történelmi'' áttekintésről.

Amiért elmesélem mindezt, az a hétvége története, ugyanis a levanter -tőle szokatlan módon-, beboritotta Spanyolhon azon részét is, ami főként a mi mozgásterünket alkotja. A reggeli kávézáskor meglepődve láttuk, hogy nem látunk. Nem tudtuk eldönteni teljes bizonyossággal, hogy füst, köd, vagy pára alkotja e a homályt, esetleg itt az armageddon?  Artur különösebben nem idegeskedett a jelenség láttán, ellenben figyelemfelkeltően nézegett a fogason lógó pórázai felé, miközben bereggelizte az egyik szőnyeget.

Vettük az adást, igy levaklásztunk vele a partra, ahol a hullámok hangját követve próbáltuk behatárolni, hogy hol kezdődik a viz. Egész jól elsétálgattunk, néha igyekeztük beazonositani a mellettünk elsuhanó árnyakat, kevés sikerrel. Majd arra figyeltünk fel, hogy visszhangzik a kutya futás közben. Meglepődni sem volt időnk, fény derült a turpisságra, hogy nem a tihanyi csodát vizionáltuk be, hanem egy másik eb rohant Artur ütemében, másodpercnyi fáziskéséssel. A semmiből - a szó szerinti SEMMIBŐL- bukkant fel egy jól megtermett bulldog, és elkezdett rám felugrálni. Egyrészt majdnem lefostam a bokámat ijedtemben, másrészt nagyon kellett röhögnöm, látva, hogy a mit sem sejtő Artur megrettentében hatalmasat ugrott a vendég láttán.

Egyébként összebarátkoztunk korábban egy ilyen tipusú ebbel és gazdájával, igy reménykedtünk, hogy ő AZ a kutya, csak ugye, ahogy mondani szokták, "sötétben minden tehén fekete" (vö.: levanter alatt minden bulldog gyanakvásra adhat okot, pláne ha kendőt visel a nyakában). Ráadásul az általunk ismert négylábú nagyon jólnevelt, most viszont gazdát nem láttunk vele (jóóó, ez azért a jelen helyzetben nem volt annyira mérvadó, lévén kb. 30 centiben merült ki a látótávolság...), igy még inkább kételkedtünk az ismertségben. Röpke 10 perc elteltével a homályból kezdett kibontakozni a halálra vált gazdi sziluettje,  akinek ötlete sem volt, hova nyargalt el fénysebességgel -egyébként rettentően szófogadó- kutyája. Valószinűleg Artur, és a mi illatunkat megérezve kapott gellert az eb, a várható játék örömében. Hát, nem lett megdicsérve a gazdája által, igy a későbbiekben biztosan átgondolja a hasonló kirohanásait. 

Mi hazabaktattunk, és reménykedtünk a másnapi szép időben, mert majomles volt betervezve a Szikla csúcsán.

Mivel megmászni Gibraltárt jó kis túra, és mi ezt gyalog óhajtottuk kivitelezni, a Vőlegény előrelátóan beállitotta az ébresztő funkciót a mobilján, másnap kora reggelre. Majd ugyanazzal az előrelátással kint is hagyta az étkezőasztalon, hogy két plusz csukott ajtón keresztül még véletlenül se halljuk meg azt a hálószobában. 

Nem is hallottuk meg.
Szemben az ebbel. 

Akinek a folyosón héderelve megtetszett a korai muzsika, és elkezdte azt leutánozni. Félálomban észleltem, hogy Artur földöntúlian énekel, ugyanazt a dallamot ismételgetve, apró szüneteket beiktatva. Kb. a harmadik ismétlésénél pattant ki a szemem, és ugrottam ki az ágyból, rohanva az előszobába, mert azt hittem, valami komoly baja van. Az ajtót feltépve már hallatszott a telefon ébresztése, ahol a srófák közti szüneteket használta ki a kutya arra, hogy előadja a saját szerzeményét. Egészen addig tolta a dalocskáját, a vackán heverészve, amig ki nem kapcsoltam az ébresztőt. 

Mit ne mondjak, szürreális élmény volt, de jót nevettünk a Vőlegénnyel ezen az egyedi ébresztésen. Mivel az eb észlelte a sikerét, azóta reggelente kisérletezik a skálázással és igyekszik megtalálni a leghülyébb hangokat. Egész jó úton jár, bár remélem, a barna-hangot (ld.: South Park) nem sikerül abszolválnia...

Ja, a majomlátogatásból aztán semmi se lett, lévén a britek kedvence felhőcske, vasárnap estig maradt a térségben. Persze, a hétfői MUNKAnap reggelén teljes ragyogással kelt fel a nap, és még egy körömhegynyi felhőfoszlány sem volt az égen....:S

A homályos hétvégében azért kárpótolt minket az, hogy kutyánkban -sok egyéb kiemelkedő tulajdonsága mellett-, az X is benne van, mint megtudtuk...

Darth(ur) Vader

Arturral képtelenség normál üzemmódban közlekedni. Gyárilag kimaradt belőle a séta funkció, vagy nem tudom.... 
Három lehetőségünk van, ha együtt indulunk valahova: 
- rohanunk, mintha minimum zombik üldöznének
- lassan megyünk, de akkor lefekszik, és húzni kell magunk után, ami kivülről sem néz ki jól...
- sétálunk, ekkor azonban húz, mint egy őrült, és belefeszül a pórázba, közben földöntúli hangon zihál.
Ez utóbbi performanszot ha látta volna anno a Csillagok háborújának rendezője, tuti az ebet kéri fel a Sötétebbik főszereplő szinkronizálására. (bár lehet, hogy akkor horrorba hajlott volna az alkotás, ilyen hangeffektek mellett..)
Az a baj, hogy igy sétálni, képtelenség. 
Egyrészt furán néznek ránk az emberek - teljesen jogosan-, másrészt, ahogy gyarapszik a kutya, egyre inkább gondot jelent -még a Vőlegénynek is-, hogy megtartsuk, ha beindul. Engem a múlt héten már gond nélkül berántott a dzsindzsába, melynek láttán az ott sertepertélő két kertész, egymás hasát fogta a röhögéstől. Szerintem nem volt annyira vicces a dolog, igy nem gondoltam róluk szépeket. Arturról se, de neki el is mondtam, hogy mi a véleményem a kamikaze-stilusról. Hozzáteszem le se szarta, és ahogy nagyjából kiszedtem magamból a bogáncsokat, máris repülőstarttal inditottunk, mert valami k*rva fontos dolgot kellett megszagolni az 5 méterre árválkodó villanyoszlopnál.
Mivel ez sétadolog nem működik egy ideje, vettünk egy fojtónyakörves pórázt, amit alapjában mindketten ellenzünk, de hátha... Az mindenképpen előnye az új szerzeménynek, hogy nagyon könnyen ráadható az ebre, mert csak át kell bújtatni rajta a buksiját. De amint a kutya úgy istenigazából beindul, ez TÉNYLEG fojtja. Ami meglepő, hogy Arturt a jelek szerint baromira nem zavarja, hogy nem kap levegőt....
Többször átnéztük a kutyát, nincsen kopoltyúja, és ekkora szőrrengetegben a bőrlégzés is képtelenség, azaz normál módon kéne hogy oxigénhez jusson.
Nos, nem jut. 
Ezzel a fojtópórázzal biztos nem. 
Mégis gond nélkül vonszol minket maga után, miközben horrorisztikusan zihál, és olyan lila a nyelve, mintha egész délután szedret zabált volna.
Mi szoktuk előbb feladni. 
Sem nézni, sem hallgatni nem birjuk amit leművel, igy pár perc elteltével leállitjuk, amin még ő van felháborodva....!!! Merthogy miért nem haladunk??? És amint egy lépést teszünk menetirányba, máris befekszik a pórázba, felgyorsul, mintha be akarná hozni a késlekedést... 
Arra még nem sikerült rájönnünk, hogy ilyenkor hova a francba rohanunk.
Próbáltunk más útvonalat találni, hogy hátha az segit. Áh, semmi változás. Artur szerint MINDENHOVA sietni kell, mert MINDENHONNAN késésben vagyunk, MINDEN időpontban. Éééés, ha nem érünk oda, még esetleg arréb vándorol az a félig kiszáradt kutyaszar, amit feltétlenül meg kell enni, hisz anélkül nem élet a kutyasors...
Utánaolvastunk, hogy mi lehet a teendő a változás érdekében, azon kivül, hogy eladjuk Alaszkába szánhúzónak. A szakemberek szerint, amint feszül a póráz, meg kell állni, és várni kicsit. A kutya felismeri majd, hogy ha rángat, nincs haladás, ellenben ha normál módon közlekedik, úgy a várt hatás nem marad el. 
Na most, ezt két hete próbáljuk.
Annyit elértünk, hogy mindkettőnknek erősen izomlázas a bal karja, illetve mostmár tényleg teljesen hülyének néznek minket az itt lakók, a sétáltatási szokásaink miatt. Hisz nem elég, hogy tizlépésenként orálisan inzultáljuk az állatunkat, és próbáljuk kiszedni a szájából a nem odavaló dolgokat. Nem elég, hogy az a goldenretrievernek álcázott lila nyelvű, darthvéderesen lélegző LÉNY mindenkire a frászt hozza a normális kutyasétáltatók körében ha pórázon van.... Most még háromlépésenként meg is állunk egy-egy percre, szobrozunk a jószággal, és nézzük az eget...jobb hiján. 
Artur nagyon okos kutya, de ebben az újfajta sétában valahogy nem óhajtja felfedezni a különbséget. Neki igy is jó. Amint megállunk, hasra vágja magát, és lelkiismeretesen felnyalja a galambkaki-maradványokat a járdáról.  De ahogy elindulunk, minden folytatódik ugyanúgy. Azaz, valami más módszert kell keresnünk, igy bármilyen javaslatot szivesen fogadunk.
A méreg az egészben az, hogyha nincsen pórázon, akkor szinte mintaszerűen jön mellettünk, és egészen normális kutyának tűnik. De ez a póráztalanság egyelőre kockázatos, mert még nem 100 %-osan szófogadó, és az embeszeretete, meg a rigó és macskakergetési mániája esetenként felülirja a parancsunkat. Azaz, csak olyan helyen tudjuk nyugodtan elengedni, ahol nem szaladhat autó alá, illetve nem ugrálhat rá gyanútlan humanoidokra. Küzdünk hát erősen, egyelőre csekély eredményekkel. 
Ráadásul, tegnap konstatáltuk a Vőlegénnyel, hogy az eb kezd olyan dackorszakosan viselkedni, igy előre tartunk attól, hogy milyen meglepetései lesznek még számunkra...

A kutya fája

Az eb egy bónuszajándékkal is megörvendeztetett minket hazatérésünk alkalmából, ugyanis a homloka közepére begyűjtött egy kullancsot. 
Legalábbis feltételezhetően az volt, ugyanis a vizsgálódás során kiderült, hogy se a Vőlegény, sem pedig én nem futottunk össze még testközelileg ezzel a minivámpirral. Úgyhogy Guglira fel, és kéz a kézben kullancsfotókat nézegettünk a neten, vacsi után. 
Romantikus, nemde??
Na most persze, szinte mindenhol mást javasolnak a további teendőkre vonatkozóan, nekünk aztán az volt a legszimpibb, hogy szedjük ki, és tartsuk megfigyelés alatt a szenvedő felet. 
Fél óra fight után átgondoltuk ezt a döntést, és erősen hajlottunk arra, hogy benne hagyjuk, amolyan élő testékszer gyanánt. 
Ugyanis egyrészt, az a dög baromira ragaszkodott a kutyához (én naiv azt hittem, hogy szemöldökcsipesszel lazán kicuppantjuk), másrészt Artur sem segitett a műtéti eljárás alatt.
Főként mindenféle kicsavart pozitúrába tekerte a kis testét, aztán harapott, majd elkezdte magát ütemesen a földhöz verni, és mindeközben olyan hangokat adott ki, hogy aggódni kezdtünk, valamelyik kotnyelesebb szomszéd felnyom minket állatkinzásért. 
Ráadásul ugye, mi két állatot is gyötörtünk éppen, igy túl sok jóindulatra nem számithattunk.
A kutyát képtelenség volt megregulázni, és valahol persze meg is értem, a Vőlegény is hasonlóan reagálja le, ha szemöldökcsipesszel közelitek az arcához (nem, Ő nem harap..)..Na nem azért, mintha szüksége lenne szépitésre, hisz minden szál kis pihéje a helyén van, de ez bennem olyan genetikai deffekt. Ugyanúgy, mint amikor pattanást látok, akkor egyből hiv a kötelesség. 
Ezt a másik szokásomat, a Kedves még a csipeszezésnél is jobban utálja...
Na de végül a kullancs megadta magát a túlerőnek, és a nagyját sikerült eltávolitanunk. Azért mondom hogy a nagyját, mert mire végeztünk a beavatkozással, már baromira nem hasonlitott kullancsra. Igazából semmi olyanra nem hasonlitott, amit eddig láttam. Valami elkenődött, széttrancsirozott  biszbasz lett belőle. 
Azt is irták a nagykönyvben, hogy az esetlegesen beragadt rész, majd pár napon belül kilökődik, no para. 
Úgyhogy most az eb vizslatás alatt van, és a bibije naponta kétszer ellenőrzésre kerül, ami szépen gyógyul. A kullancstámadás óta nem viselkedik másképp a szokásosnál (vagyis ugyanolyan kis majom, mint mindig), és hát oltáshegyei is vannak, igy valószinűleg nem kell aggódnunk. 
Utólag rekonstruálva az eseményeket rájöttünk, hogy a problémát az okozta, hogy elmenetelünk előtt levettük róla a kullancsbolhastb-távoltartó nyakörvet, és elmulasztottuk rá visszakapcsolni. Azaz, az eb szabad préda volt 6-7 napig, amit ezek a nyavalyások ki is használtak. 
Ugye, a kutya homlokán rövidebb a szőr, igy meg lehetett találni a betolakodót - hozzáteszem, itt sem volt könnyű- na de az eb többi része???? Egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy nincs benne máshol is parazita.
Az meg mission impossible, hogy egy ennyire szőrmók kutyát átnézzünk. 
Szerintem még Chewbaccával is előbb végeznénk. Ráadásul ő jólneveltebb, mint Artur, igy valszeg hagyná is a dolgot.
Szóba került a gyantázás, mint egy lehetőség, de aztán ezt elvetettük. Nem nagyon csipjük a kopasz kutyákat.  
Próbáltuk átnézni az ebet, de ahhoz, hogy sikerrel járjunk, szedálni kellene, hogy hagyja magát. 
Úgyhogy végül megbeszéltük, hogy állatorvos, aztán majd ő ad tanácsot. 
A két nap múlva esedékes doktorlátogatás előtt azonban a nyakörv elintézte a dolgot, és a kutyán találtunk 3 darab félholt kullancsot. Valószinűleg próbáltak menekülni, de igy elkaptuk a kis rohadékokat. Azóta az is kiderült, hogy honnan gyűjtötte be az eb a kellemetlen lakótársakat. Van a ház előtt egy fa, amit minden séta alkalmával meg kell támadni, és cibálni kell a kérgét orrvérzésig. Na a kéreg alatt laknak ezek a dögök, és onnan kerültek rá Artur bundájára. Azóta is hullott rá kullancs, de egyrészt sokkal jobban figyelünk mi is erre most már, másrészt a nyakörv tényleg megérte az árát,mert úgy látszik, hatásos. (Igy egy bónuszpont az otthoni F betűs állati áruháznak, ahol ezt a terméket javasolták, ez az egy bejött) 
A kutya fáját pedig azóta elkerüljük, és inkább a tengerparti tiszta, homokos helyeket választjuk sétacélként. Ott az eb maximum tengericsillagot tud begyűjteni, de az lényegesen könyebben észrevehető, és még jól is néz ki rajta...

Szexuális zaklatás

Tegnap megtörtént ez is. Akasztották a hóhért...
Hogyha egggészen pontos és történethű akarnék lenni, akkor most azt kellene mondanom, hogy beakasztottak neki, no de inkább nem leszek ennnyire vulgáris...
Korábban már emlitettem, hogy bolyhos házikedvencünk kicsit túlfűtött szexuális téren, és borzasztó mód rá van kattanva a Vőlegény térdeire. Nos, a helyzet azóta annyiban változott, hogy most már az én lábamat is oly erotikusnak találja, hogy bármikor képes eme testrészemmel fajtalankodni.
Minden szégyenérzet nélkül.
És még csak bele se pirul.
Sőt, tegnapelőtt egy izmosat fingott is az aktus végén, majd elégedett vigyorral ment megkeresni Judzsint, egy kis rendszabályozás végett. Én meg csak álltam a teraszon, mint Lót felesége, a Vőlegény pedig a nappaliban szaggatta magán az inget a röhögéstől, látva a performanszot. 
Hja kérem, nem ilyen bánásmódhoz vagyok szokva...
No de tegnap megtörtént, amire nem számitottunk. Artur meg még nálunk is kevésbé sejtette, hogy ilyen előfordulhat...VELE...!!!
A szokásos esti tengerparti séta során, a távolból kiszúrtunk egy másik goldent. Mivel az a tapasztalatunk, hogy a fajtársakkal sokkal jobban kijön ebünk, és azok is módfelett toleránsak vele, megörültünk, hogy újfent barátkozás lesz. Össze is futottunk annak rendje módja szerint, a kutyák között pedig elkezdődött a kötelező szaglálódás.
Ötletem sincs, hogy kutyaorr szerint Artur milyen illatokat ereget magából, de az idegen retriever egyszer csak, egyetlen hang nélkül, derékon ragadta, földre szoritotta, majd vitézül meghágta meglepett jószágunkat.
Bevallom, először nagyon röhögtünk.
Nesze neked, gangnam style...
Aztán, látva ebünk sikertelen szabadulási kisérleteit, próbáltunk a segitségére lenni. Ezt azonban a kanos fajtárs nem nézte jó szemmel, és Arturt felnyalábolva próbált kikerülni a hatósugarunkból. Érdekes látványt nyújthattunk mindenesetre....
A Vőlegénnyel, könnyeinket nyeldesve üldöztünk egy jól megtermett retrievert, aki átölelve cibált magával egy kisebbet, figyelve arra, hogy amint akad egy szabad pillanata, azt sebesen ki is használja.
Ha jól számoltam, gyors egymásutánban 17 alkalommal  tette meg Arturnak a szépet, a vonszolásos fogócska közben.  Simán ráfoghattuk volna, hogy itt bezony szűzlányrablás esete forog fenn, ha a közjáték történetesen nem két fiatalember között zajlott volna. 
Mondjuk abból az egyik biztosan szűz... volt... 
De a fentiek ismeretében elég meglepő volt a látvány, pláne, hogy a felnőttebbik állat tuti valami üregi-nyúl pornóból leste el a mozdulatokat és a szükséges sebességet.
Szerintem legyorsulta a fényt is... csipőmozgásilag...
Mivel nem birtuk visszaszerezni a saját kutyánkat, akin kezdtek kiütközni a kétségbeesés jelei, csöppet berágtunk, hogy a szexista eb gazdája, mindössze a távolból figyeli a tényállást, jovális mosollyal. Aztán amint erősebben próbáltuk eltávolitani a kullancsként tapadó, és folyamatosan lambadamozdulatokat  végző állatot Artur hátáról, végre közelebb jött, és körözni kezdtett a két kutyából, Vőlegényből, belőlem, és milliárdnyi kagylóból álló Laokoón-csoport körül. 
Először frankón azt hittük, hogy néma, azért nem szól rá a kangörcsösre. 
Aztán kiderült, hogy mindössze az átlagnál kevesebb működő sejttel rendelkezik agyi téren. 
Szóval, eléggé negativos volt az IQ-ja a gazdinak.
Szerencsére aztán valahogy elcibálta állatkáját azt a dögöt, a nyakörvénél fogva, és jó hogy végre megtette, mert  gyanitom, hogy lassan mi kerültünk volna sorra a Vőlegénnyel a párzási rituáléban. A ZsebEinstein még búcsúzóul elnyökögte, hogy az enyhe pedofil beütéssel biró négylábú, egyéves múlt, és elég magas a szexuális érettséget befolyásoló hormonszintje. Igazából ezt mi is észrevettük, igy halkan javasoltam emberünknek, hogy akkor etess vele brómot bazzeg...
Mindenesetre Artur meglehetősen megfontoltnak tűnt az incidens(ek)et követően, és sűrűbben tekintgetett a háta mögé.
Mi pedig itthon gondolkoztunk el azon, hogy a saját féléves kutyánk jó ideje zaklat minket szexuálisan, azaz könnyen lehet, hogy ránk is ez vár, mire egyéves lesz. 
Jobbnak látjuk hát, ha mielőbb beszerzünk valami antiviagrát, nehogy akkor kelljen kapkodnunk, amikor Artur mindent meggangnamstyle-ol ami él, és nem fut gyorsabban nála....

Arturtalanság

Négy hónap kintlét után végre eljött a nap, hogy hazalátogassunk Magyarországra, és találkozzunk a családunkkal, barátainkkal, illetve elintézzük a különböző dolgainkat. Sajnos jelenleg nem egyszerű a hazajutás innen, csak átszállásos történettel működik a dolog, igy a hat napból kettő, massziv utazással telt. 
Jó esetben szeretek utazni, amennyiben az nem jár repüléssel. És itt gyorsan meg is dönteném a "nézz szembe a félelmeiddel, és jó lesz neked" dumát. 
Kacsa.
Humbug.
Bullshit.
Ennél jobban csak akkor tudnék szembenézni a repüléstől való rettegésemmel, ha pilóta lennék. Erre azért vajmi kevés esélyt látok, bevallom. Az elmúlt pár évben annyit repültem, mint teljes családok egy élet alatt se. Aztán továbbra is parázok. Pedig kipróbáltam már mindent. Komolyan. Agykontrollt, meditációt, nyugtatóhegyeket, és..izé...már be is italoztam....
Minden hatásos volt. 
Amint leszálltunk. 
Akkor úgy kiütnek a dolgok, hogy csóri Vőlegényt egyszer valami durvább országban letartóztatják emberrablásért, ahogy a félájult engem próbál begyömöszölni egy taxiba.
De a levegőben nem hatnak rám a dolgok. És ami a méreg, hogy ahogy elkezd gurulni a gép, a Kedves már alszik is. Illetve aludna, ha nem tépném le a fél karját izgalmamban. Jaaa, és nála ez nem védekezés, megnéztem már a pulzusát, épphogy eléri a negyvenet. Irigylésre méltó. Egyetlen dolog izgatja fel ilyenkor, hogy nem tud nyugiban alfázni, olyan hangosan vacog a fogam...
Na de nem ezt akartam igazából most kifejteni, hanem az Artur-kérdést,  aki nem tartott velünk a hazába, igy komoly volt az indulás előtti dilemma, hogy mi legyen vele. Ráadásul -mintha érezte volna az árulást-, utazás előtt pár nappal összeszedett valami fosóshányós nyalánkságot, melynek eredményével naponta többször is megörvendeztetett minket. 
A Vőlegény egyik kedves kollégája és annak párja, már korábban bevállalta a bébi(hahaha, mérete alapján már inkább boci)szitterséget, de az áldatlan kutyaegészségügyi állapotok miatt azért készültünk B-tervvel is. Mondjuk, kettőnk böbetűs terve nem teljesen egyezett, mint kiderült. A Vőlegény elsőkutyás gazdiként itthon akart maradni, és saját kezűleg főzni a diétás rizst a gyengélkedőnek. Én, másodkutyásként erősen vétóztam a javaslatot, és az ebet az állatorvos által ajánlott panzióba óhajtottam elszállásolni, amennyiben nem jön helyre az indulásig.
Mivel az aupair-ek korábban rendelkeztek egy hasonló tipusú kutyával, a széria nem volt teljesen ismeretlen számukra, ezért nem kellett teljes használati utasitást késziteni állatkánkhoz. Viszont itt derült ki, egy vicces momentum, amire korábban baromira nem gondoltunk. 
Artur csak magyarul ért.  
Na most megőrzésre itt bárhol is otthagyni picit bajosabb, hisz jó esetben is csak angolul tudják őt terelgetni. Szerencsére az izgatott gyámok annyira jófejek voltak, hogy betanulták magyarul a szükséges vezényszavakat, és buzgón gyakorolták azt egy héten keresztül, hogy ne legyen semmi fennakadás. 
Mivel a kutyapocak is helyrejött az utazásunkra, igy nem volt akadálya, hogy Artur ingóságait összecsomagoljuk szerda este, és átsétáljunk vele az egyutcányi távolságra levő ideiglenes otthonhoz. Az eb nagyon szeret vendégségbe menni, igy most is vidáman galoppozott mellettünk, ráadásul ott kert is volt, ahol azonnal nekiállt kirágni a teljes növényzetet. 
A legfontosabb instrukciók kiadását követően, gyorsan eljött a búcsú pillanata. Szétsimogattuk a kutyát, és elmondtuk neki ezerszer hogy legyen jó fiú, ne hozzon ránk szégyent, meg mondtunk egyéb szamárságokat is, amik nem nyilvánosak...
Az ajtó felé indulva aztán Artur is körbeszaladt még egyszer a hajlékban, majd szorosan mellénk állt, érezve, hogy eljövés van. Azonban ekkor a házigazda átölelte és nem engedte át velünk a küszöbön, amitől nagyon zavarba jött.... Egyetlen másodperc alatt futott át a pofiján minden érzelem: meglepetés, értetlenség, ijedtség, csalódás....
Nem volt jó érzés. 
Feltűnő csendben baktattunk haza, és senki nem rohant elénk a lakásban, igy mi is szó nélkül tettük a dolgunkat a hajnali indulásig.
Másnap persze jött az sms, hogy jól van, bár sokat sirt az éjjel. (Mi Én is...)
Visszaérkezésünkkor nagyon izgultunk a Vőlegénnyel. 
Felesleges volt. 
Artur a Kedvest nem is vette figyelembe, engem jól megharapdált, és utána nem nézett ránk. Tudtuk hogy örül, és azt is, hogy megbántottuk, amit igyekeztünk jóvá tenni. De a bünti még másnap is tartott, az eb erősen és kitartóan sztrájkolt. 
Ráadásul, a bociszitterek 5 nap alatt úgy elkényeztették a kis drágát, hogy öröm volt nézni- lássuk csak: 
- A kutya előbb volt Sevillában, mint mi. Szerintem azóta is ezen röhög...
- Az ágyukban aludt
- Külön főztek neki húszfélét is akár, ha az első 19 nem volt szimpi
- Bármit megrághatott
- Bárkit megrághatott
- Bárhova felmászhatott
- Bármit és bárkit meghághatott...
- Voltaképp bármit csinálhatott
- Sokatmondó, hogy egy angol kifejezést tanult meg: Good boy....
No de -némi vér-veriték árán- kezdünk visszatérni az eredeti kerékvágásba, és  újra tudjuk alkalmazni a jól ismert szabályokat. 
Az pedig külön jó, hogy a betervezett Sevillai utazásunkkor már lesz egy szépséges idegenvezetőnk is, aki amúgy mindkettőnknek rettenetesen hiányzott a külön töltött pár nap alatt...