A Rajongó

Munkanapokon mindig együtt indulunk otthonról a Vőlegénnyel. Ő igyekszik a dolgozójába, én meg próbálom lefárasztani hiperaktiv családtagunkat több-kevesebb sikerrel. Mostanában már sok kilométeresek a reggeli sétáink, és tartalmaznak úszást, futást, labdakergetést..stb. Igen, a kutya megtanult úszni. Magától.
Na mondjuk tőlem nehezen tanult volna meg, merthogy nekem nem megy ez a műfaj, de megnyugtató, hogy Artur teljesen magabiztosan mozog a vizben. És nem utolsósorban élvezi. Ha hűvösebb van, akkor is beúszik, amint leveszem róla a pórázt a parton. Majd addig hempereg a homokban, mig úgy nem néz ki, mint egy zombi, aki előrehaladott leprában is szenved.
Általában ezen a ponton szoktunk összefutni olyan kékvérű kutyásokkal, akik a jól nevelt pedigrés négylábújukat sétáltatják spiccen (há' nehogymá' homokos legyen az állat, ahhoz drága volt...!!) Elnézve a magára homokot /sódert/kagylót dobáló jószágunkat, mindig meg is kérdezik szánakozó mosollyal, hogy "milyen fajta??"
Mire is büszkén kivágom, hogy golden retriever, és figyelem a reakciókat.
Van, aki hitetelenkedve bámulja tovább a LÉNYT, és meg van győződve róla, hogy hazudok. 
(Ugye-ugye, az emberekben azért él egy KÉP erről a kutyatipusról, és az nem egyenlő azzal, amit Artur  jelen esetben abszolvál ...)
Van, aki letérdel, mert ezt jobban meg kell néznie.
Van, aki kistányérnyi szemeket mereszt, majd együttérzően rámmosolyog, és megkérdi, hogy 
"Puppy?"
Aranyos az elgondolása, hogy szertelen állatkánk, majd biztos megtanul normális kutya módra viselkedni, ha felnő... 
Mi is ezt hittük egy ideig, de igazság szerint, mostmár leszarjuk. Igy szeretjük a kutyát ahogy van -de igy aztán nagyon-, akkor is, ha magával ássa fel a tengerpartot csuromvizesen.
Miután a parton kiőrültködtük magunkat, átvágunk a golfpályán, hogy a korareggeli adrenalinszintünket is felturbózzuk. A pályán átmenni nem veszélytelen, mégha van is kialakitva gyalogosoknak átjáró, ami részlegesen fedett. Ugyanis a fedetlen rész irtó nagy táblával kezdődik, DANGER felirattal, és jobbról érkező golflabdákra hivja fel a figyelmet.
Köszi.
Bár, végülis senki nem kötelez, hogy arra menjünk....
Mi viszont arra szoktunk, mert nagyon szép, és nyugodt, plusz, jó eséllyel reménykedünk abban, hogy nem egy eltévedt golflabda adja fel számunkra az utolsó kenetet... Az az igazság, hogy erre a helyre nem nagyon járnak kezdő golfosok, mert elég előkelő helyet foglal el az andaluciai pályák értékelésében. Igy joggal bizhatunk a túlélésben -a játékosok profizmusát tekintve-, ennyi veszély meg kell a mindennapokhoz.
A sikerrel vett akadály után, útba ejtjük a tavat, ahol meghallgatjuk a békák reggeli hangversenyét, és üldözzük kicsit a pillangókat.
Nem a királyi többes beszél ám belőlem, de itt az eb már pórázon van, azaz tényleg mindent együtt csinálunk. Szóval lepkét kergetek reggel 8 magasságában, ha akarom, ha nem...
Végül jön a kutyafuttató, ahol minden mozdithatót eldobálok, és ezt egészen addig teszem, amig nem dől el mellettem az eb, teljesen kifulladva. Na ekkor hazasétálunk, ahol is 5 perc után Artur beszundit, én meg haladhatok a dolgaimmal.
A tegnapi reggel is e szerint a koreográfia szerint zajlott, egészen a kutyafuttatóig. Ott, a bokrokból kibukkanva konstatáltuk, hogy aerobic-cuccos betolakodók vannak a réten, és épp bemelegitenek. Még jó, hogy kivételesen nem engedtem el korábban az ebet, mert lett volna ott olyan kardióedzés, ha berobbanhat a lányok közé, hogy ihaj... 
Próbáltam oldalágon elsunnyogni a kutyával, és megcéloztam az ellenkező oldali kijáratot. Bár nagyon érdekelték a tornadresszes figurák, egy ideig szépen jött mellettem. Majd a padra kitett magnóhoz érve jelezte, hogy eddig tartott az együttműködése, ő mostan mozizni akar, és lehasalt. 
Próbáltam halkan a lelkére beszélni, és erőszakkal elvonszolni a helyzetből, nulla sikerrel. Közben persze felfigyelt ránk a pink-kisgatyóban feszitő óraadó, és jó néhány tanitványa is, igy csak egy csöppet voltam kinban... 
Mivel hamarosan már mindenki röhögött a földre lapult, vigyorgó és kacsintgató kutyán, továbbá az én küszködésemen, az óra félbeszakadt, és a lányok megrohamozták az ebet. Volt ám boldogság, meg hempergés, meg bepisilés az örömtől, mikor egyszerre huszan próbáltak hozzáférni őuraságához.
Nagy nehezen sikerült csak elvonszolni az édeni helyzetből,  de akkor is olyan rajongó pillantásokat dobált maga mögé, hogy a tornászlányok egymás karjaiba olvadoztak, és az órára senki nem figyelt. 
A leánder bokrok mögül még hallottam, amint a rózsaszin szupermenbugyis edző megpróbált rendet teremteni, de a csapatot meglehetősen megbabonázta a Rajongó felbukkanása.
Mindenesetre nem akarván kivivni a szétizmolt, selypegve beszélő aerobic-császár haragját (két dudás egy csárdában életérzés, ahol ráadásul a tinédzsereb a jobb pasi?!?!?!), igy ma inkább nem arra sétáltunk.