Social network

Sárkányölőt megszégyenitő bátorsággal rendelkező kiskutyánknak bármennyire is fáj, el kellett kezdenie találkozgatni egyéb ebekkel. Ismerve parázós természetét, sokáig igyekeztünk óvni őt, például átmentünk az út másik oldalára veszély esetén, ölbe vettük a tengerparton, ha egyéb fenevadak közeledtek, és hasonlók...de már qrva nehéz, és a Vőlegény is alig birja el.
Mondjuk ez Arturt kicsit sem zavarja, és ha pánik van, simán megmássza a Kedvest, aki izzadásig próbálja lefeszegetni magáról a rémülten tapadó állatot, persze sikertelenül.
A környéken nagyon sok kutya van, és kiemelkedően magas példányszámban képviseltetik magukat a labifélék, azaz van némi rokonsági kapcsolat, ami kedvezőbb kilátásokra adhat okot barátkozás tekintetében.
Az utcánkban pedig egy felnőtt golden is lakik, akivel már össze is barátkoztunk. A fajtárs a Claus névre hallgat (Santa Claus nyomán lett keresztelve, mint azt a gazdija elmesélte), és nagyon barátságos. 
Érdekes, először nem volt szimpatikus nekünk Claus. 
A Vőlegénnyel meg voltunk róla győződve hogy öreg, és hát...khmm... szóval hogy nem is szép...
Aztán egyre többet találkoztunk, és kiderült, hogy Claus 17 hónapos, és az is, hogy gyönyörű. A mai napig nem tudom mi változott meg, de mind a Kedves, mind én úgy gondoljuk, hogy Claus a második legszebb kutya a világon. Nem utolsósorban Arturral imádják egymást. Ő volt az első kutya, akitől kiskedvencünk nem fossa le a bokáját félelmében, ellenben örömében a mai napig bepisil, ha meglátja.
És a rajongása viszonzott, mert bár Claus nem csurizik be, ugyanúgy örül, ha találkozunk. Olyankor hatalmas goldenpuszik csattannak el a kutyafiúk között, birkózás van és tele szájas vigyorgás. Elválást követően pedig hosszú visszatekintgetés a jellemző, Artur részéről egy kis pityergéssel megspékelve. 
Egyetlen hátránya van a találkáiknak, hogy ebünk ilyenkor teljesen felpörög, és levezetési célzattal úgy rohan végig a village-n, hogy esélyem sincs visszatartani.  Ilyenkor jobb hiján beletörődően lobogok a póráz végén, amin már a helyiek sem akadnak ki. Megszokták, hogy mi ilyen egyedi stilusban sétálgatunk, és nem próbálnak megmenteni.
Mikor először elmeséltem a Vőlegénynek, hogy a kutya hazafelé engem eregetett, jót kacarászott, mondván nem vagyok kondiban, hogy a huszonx kilós puppy lealázott.. 
Én ezt nem tartottam olyan viccesnek, pláne, hogy mindennap tornázok, igy üzenetet hagytam Artur Fogtündérének... 
Már másnapra teljesitette is, amit kértem, és az esti sétán találkoztunk Claussal. A póráz vége a Vőlegény kezében volt, aki cseppecskét meglepődött, mikor a búcsút követően Artur nulláról gyorsult ezerre. Megvolt az elégtételem, elnézve a levegőre felhasaló, hökkent Kedvest... köszönet érte utólag is a Tündérnek. Persze aztán neki sikerült visszafognia az izgatott négylábút, de ez nem a kondi, mindössze a súly és a haskörfogatbeli eltéréseinkből adódik...
A következő ismerős, ugye Kai az akita, akitől tartunk, mert Artur meglátása szerint elmebeteg...Hisz melyik normális kutya teszi azt meg, hogy beleakaszkodik egy fajtárs popsijába, és ott ringispilezik hosszú percekig??? 
Aztán ott vannak a Csokilabik, akik egy marcipánfehér, és egy étcsokibarna labradorpár. Ők lényegesen tartózkodóbbak, még csak szaglálódás-szintű kapcsolatban vagyunk. Nem mondanám, hogy Artur fél tőlük, de biztos ami biztos, inkább egyből lehasal nekik, majd később a selymes kis pocakját is bevillantja. 
Ennek a két gyönyörűségnek a jólneveltségét egy pindurkát irigyeljük a Vőlegénnyel. 
Mondjuk a gazdijuk akkora, mint egy jeti, úgyhogy azzal én se nagyon kötekednék... Ha lehajol Arturhoz hogy megsimogassa, hősünkben is vigyázban áll a sz*r, és érdekesmód, nem kezdi a szokásos felugrálós koreográfiáját.
A mi társasházunkban aztán van egy zsebkutya, akivel ilyen jószomszédi a viszony. Ő már idősebb négylábú, és az első találkozáskor be is rendszabályozta kedvencünket, amit Artur azóta is tiszteletben tart. Egyszer ugyan megpróbált játszani az öregúrral, de az célzatosan hörögve megvillantotta a hátsó fogsorát. Válaszul, a kábé tizszer akkora ebünk, a hátunk mögé rettenve kért elnézést. Azóta, ha összefutnak, akkor óvatosan egymáshoz érintik az orrukat, és megy tovább mindenki a maga útján.  
Viszonylag rendszeresen szoktunk találkozni a parton egy éjfekete kotorékebbel, aki nagyon nagyon barátkozna. Mi nem látunk az állatban semmi veszélyeset -attól eltekintve hogy vagy szteroidozik, vagy simán csak irtóra ki van gyúrva-, de Artur retteg tőle. Amint meglátja, már kezd is felkapaszkodni a Vőlegényre, ha  meg Ő nincs ott, akkor próbálja elásni magát. Szegény másik, mindig örömmel szalad oda és játszana, de állatkánk teljes pánikreakcióval reagálja le a közeledési kisérletet, és látszik rajta, hogy legszivesebben sirva a szoknyám alá bújna, ha lenne... Nem értjük mi a problémája, és tökre sajnáljuk a kotorékjószágot, hisz annyira küzd. Fájdalomdijként szoktunk neki adni egy kis nasit, de ettől persze Artur bedurcázik, és még itthon sem szól hozzánk.
A többi kutyákkal még nagyon felületes kapcsolatban állunk, leginkább távolról figyelgetjük egymást, lassan mélyitjük a kapcsolatot. 
Ami különösen érdekes, hogy Artur sokkal kevésbé borul meg, ha pórázon van, amikor idegen ebekkel kell ismerkednie. Valószinűleg komoly biztonságérzetet nyújt számára, hogy hozzánk van kötve. Ekkor lényegesen bátrabb, és nem kezd rögtön nyüsziteni, igy egyelőre pórázon barátkozunk. 
Reméljük, azért ezt majd kinövi, mert számomra nem annyira élvezetes, mikor mindenféle ebek szaglásszák a fenekemet, és akarnak a hátamra mászni, mondván, ahhoz a helyes kis bolyhoshoz tartozom...
Ja igen, és vannak a macskák, akiket többnyire lesz*runk. Ha megmozdulnak, akkor persze meg kell  kergetni őket, de teljesen ugyanezt a reakciót váltják ki a feketerigók, a sirályok, és a szél fújta falevelek is. Azok után is rohanni kell, igy nem a cicusok hozzák ki belőle az állatot.
Egy macsekkal viszont, majdnem összeismerkedtünk. Ő egy hófehér, ártatlan pofijú kis gyönyörűség, aki mindig dorombolva közeledett hozzánk, ha meglátta Arturt. 
Áldom az eszem, hogy sosem engedtem őket teljesen közel, és mindössze azért, mert a ciccet féltettem... Aztán valamelyik este dumáltam az ottani kertésszel, és azóta hófehérkét elkereszteltem Galádnak. Ugyanis a gyepkezelő elmondta, hogy a macska utazik az ebekre, és jó párat csúffá tett már. Ártatlanul és szeretetreméltóan közeledik, majd karomközelbe érve, ezerrel támad. Az elmese szerint volt olyan szerencsétlen négylábú, akinek a szeme bánta a találkozást. Azóta ha látom Galádot, bár nem rúgom a Holdig -mindössze az egyik legjobb barátnő tényleg tündéri Hógolyójára tekintettel-, nem kivánok neki szépeket. De mivel lánymacska, azért majd hétfőn elmegyünk és meglocsoljuk. Addig megtanitom Arturt hogy felemelt lábbal könnyitsen magán :)



Ha pedig már a locsolkodásnál tartunk, akkor zárásként kivánunk Mindenkinek nagyon Szép Húsvéti Ünnepeket -az időjárástól függetlenül-, és nagyon jó pihenést! :)

Nem az enyém, ez a nap...

Be kell vallanom valamit. Tudom, nem szép dolog, de néha hatalmába kerit a sárga szörny, és irigylem az ebet. Úgy tűnik, neki soha nincs rossz napja, ellentétben velem. 
Oké, nekem is meglehetősen ritkán van, de néha előfordul, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én azt elképzelem. Nálam megesik, hogy morcos vagyok, hogy sz*r a hajam, hogy nem úgy áll rajtam a cucc ahogy, hogy elsózom a kaját, vagy csak szimplán kedvem lenne megverni valakit, mer mér ne? 
Aztán ha ilyen napom van,  az elég korán kiderül. Többnyire ahogy reggel kinyitom a szemem, már tudom is, hogy aznap kár erőlködni. És nem is teszem.
Artur viszont? Minden áldott reggel ugyanolyan boldog. Ahogy megszólal a Vőlegény ébresztőórája, az első traktus után rögtön hallható az erősödő nyüsszögés a nappaliból. Olyan hangok szűrődnek be hozzánk, mintha egy különösen agressziv naposcsibe tanyázna odakint. A Kedves tart is tőle, hogy valamelyik szomszéd felnyom minket a hivatalban, mondván szárnyast nevelgetünk az emeleten. Aztán ismerve a spanyol nemzet nyelvismeretét, elég  nehéz lesz megértetnünk az ellenőrrel, hogy a kutyánk voltaképp szinkrontolmács, aki jól tolja a naposcsibe nyelvet, sőt, most épp macskául tanul. Viszont, csirkénk nincs.
De komolyan, én még sosem láttam azt az eben, hogy morcin kelne reggelente. És a bundája is mindig ugyanolyan kis tüchtig, nem kell órákig b*szkódnia vele a tükör előtt. Felébred, és azonnal szalonképes. Ráadásul teli szájjal vigyorog, ha esik-ha fúj. 
Nohát ezt irigylem. Egy picit.
Nem csak Arturtól, hanem úgy általában az állatoktól. Ezt a jó kis mentalitást.
Korábban voltak tengerimalacaink, és ők sem voltak arról hiresek, hogy óriási hangulatingadozásaik lettek volna. Mondjuk, esetükben előfordult némi idegeskedés kajaidőben, hűtőnyitásra és zacskócsörgésre, de ennyi. Sosem láttam durcás, lebiggyesztett szájú tengerimalacot, aki azért rúgta pofán a másik vizicocát, mert elfeküdte a homlokszőrét.
Jó, ha tré a hajam, azt én se a Vőlegényen vezetem le.....Bár....furamód...AZOKON a reggeleken feleidős a Kedves készülődése, és padlógázzal indit Szikla iránt...Azért ezt majd megkérdezem tőle, hogy érzi-e, ha nekem problémám van a sérómmal??
Na de a négylábasra visszatérve, ő mindennap egy boldog tünemény, aki nagyon ritkán sértődik  meg, és az sem tart sokáig. Nem érdekli, hogy aznap nagynak látszik e a feneke, és hogy elég izmosak e a lábai, továbbá az se nagyon izgatja, hogy mekkora a pocakja. Sőt, evés után előszeretettel héderel az oldalán fekve, és eszébe sem jut, hogy behúzza a hasát, ellentétben velem....
Ráadásul fotogén. Babakutya korától kezdve rengeteg képet készitettünk róla, és elvétve találni egy párat, ahol nem szép. Jó-jó akad, ami nem a legelőnyösebb oldalát domboritja, mint azt a mellékelt ábra mutatja, de nagyon kevés.
Ezt valószinűleg a Vőlegénytől örökölte, mert Ő is baromi jól néz ki MINDEN képen. Tényleg. Róla könnyű jó felvételt késziteni, csak lekapja az ember és ámul. Bezzeg én... a többezer darabos képgyűjteményünkből talán 4-5 olyan van, ami vállalható...
Ja igen. Az eb nem hiú. 
Nem készülődik hosszasan a séták előtt, nem érdekli, hogy jól áll e rajta a nyakörv, és teljes lelki nyugalommal sz*rik nyilvános helyen, akár a  bámulók szemébe nézve is. Oké, na mondjuk ezt speciel nem irigylem... nem hiszem, hogy bármikor is ki akarom próbálni.
Ezen kivül elismerésre méltó, hogy bárhol és bármikor tud, és mer magából bohócot csinálni, ha ahhoz van kedve. És nem arra törekszik ilyenkor, hogy a legelőnyösebb oldalát mutassa, hanem hogy célt érjen a szórakoztatása.
Nem zavarja, ha esik tavasz közepén, hanem végigtrappolja az összes pocsolyát és sárfoltot. Nem érdekli ha hétfő van, és az sem, ha péntek, nincsen ettől kevésbé jó, vagy rossz kedve.
Minden ajándéknak örül, legyen az egy drágább műcsont, vagy egy filléres gumikacat. 
Arturnak nincsenek óriás igényei. Kábé az alábbira vágyik:
- mellettünk lehessen 
- játszunk együtt
- odabújhasson, ha fél
- nagyokat sétáljunk
- kapjon enni
- simogassuk, és dicsérjük meg 
- hagyjuk nyugodtan aludni
- ehessen kakit (és itt most nem a gyümölcsre gondolok...)
A legutolsó kivánalmát bár nem teljesen értem, de kezdem elfogadni, hisz mindenkinek kell valami hobbi. 
Szóval picit irigykedek. 
De még inkább tanulok Tőle, és nem szégyellem. 
Elfogadást. Szeretetet. Bizalmat. Tiszteletet. No és persze, sok minden mást is.
Talán, mégis enyém ez a nap...

Retriever Feng Shui

Rá kellett ébrednem, hogy a lakberendezés terén Arturnak és nekem, nem mindenben egyezik az álláspontunk. Ami nem olyan nagy baj, mert általában a vélemény ütköztetésekből születnek a jó és új dolgok...de....Azt annyira nem karmolom, hogy minden reggelre felül van birálva az én elképzelésem, illetve, hogy az eb napközben is becsempész apróbb változtatásokat a miliőbe.
Technikásan csinálja, mert először csak kismértékű módositásokat hajt végre, például átrendezi a kanapén a párnákat, a vendégszobából elcseni a szőnyeget és elviszi a gardróbba, gyűrött style-t alkot a fürdőszobai kádkilépőnek...szóval ilyesmi. 
Aztán vár. 
Ha nem reagálom le rövid határidőn belül a kreálmányait, akkor vérszemet kap, és elkezd nagyobb léptékben gondolkodni. Az alábbiakat gyakran megugorja: 
- Számára, lényegesen dizájnosabbnak tűnik a szétnyitható ruhaszáritó fektetett állapotban, ezért azt nekifutásból szokta beigazitani. Mivel figyelmes kiskutya, mindig törekszik arra, hogy a szerkezet  frissen mosott, világos szinű ruhákkal legyen tele a művelet közben, mert azok jól mutatnak a terrakotta szinű teraszburkolaton.
- A nappali kanapéját ékitő párnák sokkal jobban néznek ki nyálasan, behordva az étkezőasztal alá. Végülis igaza van, hiszen bármikor arra járhat egy megfáradt eb, akinek milyen jól esik a csulás vánkoshalmon megpihenni...
- A tojáshéj szinű padlóburkolat unalmas, ezért naponta 2-3 alkalommal feldisziti kutyakajával. Jó is a barna-piros-zöld-sárga szinű, ezerirányba szétguruló, kemény kis bogyókat összeszedegetni, és aranyárukat ismerve visszahordani azokat rendeltetési helyükre... a kutyatálkába...  Bár délutánra erős a kisértés, hogy a négylábút perselynek használva egyesével tuszkoljam bele a fejébe a szétdobált csócsát...eddig még nem léptem meg, de ami késik...
- Ha sikerül belógnia a hálószobánkba, akkor gyorsan ott is modernizál, és nekiesik a függönynek. Először a bojtokat igazitja be, majd az ablaktakaró alsó részét próbálja tépettebbre alakitani. Kifelé jövet félig kihúzza a gardróbba a franciaágy takaróját, és hogy úgy maradjon a design, nehezékként ráteszi a sz*rrá rágott tornacipőjét.
-Természetesen nem elégedett a kiegészitők terén tapasztalt kreativitásommal sem. A képek, virágok, könyvek, gyertyák, a kutya szerint kispolgári izlésre vallanak, igy próbál segiteni a fejlődésemben e téren is. A séták során ezért gyűjtöget, és haza is hoz szebbnél szebb darabokat. Van már pár gyönyörű kavicsunk, meg faágunk, meg levelünk, illetve nádunk. Ez utóbbiak gyorsan cserélődnek, mert aminek a szépitő hatásával az eb nem teljes mértékig elégedett, azt bünteti. Azaz, megeszi, de  minimum atomjaira rágja. Mondjuk ezen a ponton kapnak még egy esélyt a feketelistások. Ha darabokban, egyenletesen szétszórva jól mutatnak a nappaliban, akkor maradhatnak. 
- Ja és a szinescsikos.... Az sose nincs ott jó helyen, ahova én teszem, úgyhogy onnan vinni kell, bárhol is van. Ez még nem is lenne olyan gáz, ha nem azon torolná meg a hazahordott disztárgyak nem megfelelőségét.... De gyakran azon teszi, igy a takaróból a vándorlás során hullik a matéria, mint a záporeső...Annyi jó van ebben, hogy mire ehhez a ponthoz ér a lakberendezésben, általában elfárad. Mivel nála van a tentéje, valahol elomlik rajta, igy elég követnem a szinescsikosból kihullott pozdorja ösvényét, és megtalálom a kutyát, bárhol is ájult be a lakásban.
- És persze, mivel körülöttünk forog az összes gondolata, arra is ügyel, hogy ne unatkozzunk tisztálkodási szertartásaink alatt. Emiatt mindig meglep minket valamelyik játékával, amit ötletesen rejt el a fürdőszobában. Alkalmanként beleszaladok Judzsinba a szennyeskosárban, tornacipőbe a kádban, herceges labdába a polc alatt, illetve Artur buksijába a lezáratlanul felejtett wc-csészében...Jaja, ez új dili, nagyon kiváncsi, hogy vajon mit tartalmaz a porcelán bili...Beleinni még nem tud, mert nem elég magas, de spiccen toporogva próbál többet megtudni a titokról. Úgyhogy próbáljuk mindig lecsukva tartani a wc-tetőt, ami amúgy is hasznos, mert ahogy olvastam, ott szokott megszökni a csi. Érezhetően sokkal több a csi a lakásban, mióta zárjuk... a fürdőben van amikor csitúltengés van, aztán Arturt kell beküldeni kihajtani őket.
De a lényeg, hogy a lakás otthonos, szerintünk megfelel az összes feng shuinak, és jól érezzük magunkat benne igy hárman. A kutya meg majdcsak kinövi a dekoratőr korszakát, és elkezd végre csajozni a Vőlegény örömére...

KocsIszony

A kutya nem szeret autózni. Pedig nem igy indult. Illetve legelőször igy, de aztán nem. 
Amikor elhoztuk Anyájától, akkor volt óriásriadalom ahogy a járgány beinditásra került -ennek részleteit az első posztok valamelyike tartalmazza is. De mire hazaértünk, már teljesen komfortosan viselkedett az ölemben. Jóóó, főként aludt. 
Aztán a nagy utazást is kiválóan viselte. Oké, ott is leginkább szunyált a kosarában, de amikor véletlenül nem, akkor nyugisan bámészkodott a hátsó ülésen. Nem volt hiszti, amikor séta után visszaraktuk a kocsiba, és türelmesen várta, amig kivettük dolgát végezni, ha jelzett.
Megérkezésünket követően egy ideig nem autózott, az tény. Nem nagyon vittük nyilvános helyre, mert hiányoztak a szükséges oltásai, és féltünk hogy összeszed valamit. No meg csóri a tengerpartig is szétparázta az agyát akkoriban, igy szükségtelenül nem tettük ki plusz feszkónak.
Aztán ennek csúnyán meglett a böjtje. Állatorvoshoz például nem nagyon tudunk eljutni kocsitlanul. Pontosabban el tudunk, csak korábban kell elindulni. Úgy 1-2 nappal. 
Úgyhogy az első közös kimozduláshoz szépen kimosdattuk magunkat meg a jószágot, és meg sem álltunk a mélyparkolóig. A felvonóból a garázsba kilépve, a kutya lefagyott. Tényleg rémisztő az a sok autó ott egymás hegyén-hátán. Én hasonló riadalmat a plázákban szoktam átélni, mikor fingom sincs, hova parkoltam. Az eb nem emiatt izgult. Sejtette, hogy mi következik.
A családi autót beazonositva hangot adott abbeli óhajának, hogy MOST AZONNAL el akarja hagyni a garázst, és, mint az őrült, ki letépte láncát...izé...pórázát, kezdett rükvercben kaparni a betonon. 
 Mielőtt a kutya elásta volna magát egy újabb szintjére a mélygarázsnak, nyakon csiptük, és betuszkoltuk a járgányba. Utána magunkra locsoltunk fél üveg jódot/ kop., fertőtlenitve a négylábú ellenállásának nyomait, majd elindultunk. Artur totális rémületben vokálozott a hátsó ülésen, néha átölelve a Vőlegény nyakát/homlokát/szemét, főként a körforgalmakra időzitve.
Éreztük, hogy ez igy több szempontból életveszélyes... 
Arturnak azért, mert még egy kiahunyó mozdulat a Vőlegény felé, és megvan az esélye, hogy úgy lesz kivágva az autóból 120-nál, hogy öröm  lesz nézni.
Nekünk azért, mert a Sofőrünk látótávolsága drasztikusan lecsökken ha befogják a szemét, ami semmiképp nem tesz jót vezetéstechnikai szempontból, és az egészségünkre is káros lehet.
A problémát feloldandó, egy ideig a hátsó ülésen utaztam, és próbáltam lefogni a fúriaként viselkedő ebet. Mindig rá kellett ébrednem, hogy a sikerhez kevés végtaggal rendelkezem. Valószinűleg hasonlót él át az is, aki a vásárolt polipot hálós szatyorba akarja hazavinni...
No de Artur, lassan-lassan, kezdett visszaszokni a kocsizáshoz, és már nem kellett vele hátul utazni, elegendőnek itélte, ha a kezem megkapja. Hosszabb úton azért ez sem egy leányálom, mert egyrészt hátranyújtott karral könnyű szétzsibbadni, másrészt a zaklatott eb folyamatosan rág, ami egy idő után fájdalmas tud lenni.
Ma már ott tartunk, hogy elvan hátul. Már ha eljutunk odáig. Az autó láttán még mindig lezavar egy gyors pánikrohamot, és próbál egyéb alternativát találni a közlekedésre. Olyan kétségbeesett fejet tud vágni amikor kinyitjuk a hátsó ajtót, mint én, amikor megtudtam hogy nincs Mikulás (tavaly mondta meg a Vőlegény...*)
Még mindig tuszkolni kell beszálláskor, saját magától semmi pénzért nem hajlandó fellépni a küszöbre. De legalább azt hagyja, hogy beemeljük, és közben nem tépi le egyikünk hámrétegét sem. Aztán az autóban szinte egész úton riadtan figyel, amit nem is értek, mert a Vőlegény álomian vezet. Valószinűleg Artur ezt akkor fogja értékelni igazán, ha egyszer beül mögém....
De már haladunk. Igaz, hogy zsirégető tartományban utazik, folyamatosan magas pulzussal, és randomszerűen nyüsszög egyet-egyet, amikor szerinte veszélyes a helyzet, már nem kell lefogni. Megbizhatóan elvan hátul, bár ritkán alszik, és lefeküdni sem mindig hajlandó. Ülve leng ki a kanyarokban, tekintete folyamatosan az úton, és persze zaklatottan rágja a saját fülét. Mikor már nem birjuk tovább nézni az önpusztitását, kap egy nasit, amivel 3 másodperc alatt végez, és vissza is tér jelentősen csatakos hallószerve brutalizálásához. 
Mivel sosem volt még rosszul az autóban, a múltkori kirándulásnál sikerült minket újfent meglepnie. A hegyekbe mentünk fel, és a korai indulás miatt az ebnek kimaradt a reggeli szundi. Ráadásul jól bekajált, aminek örültünk is, mondván igy simán ellesz ebédig, és legalább alszik a kocsiban. 
Egy dolgot hagytunk ki a számitásból. 
A szerpentint.
A spanyoloknál nagyon jó minőségű utak vannak, és ez a hegyekre is igaz. A kanyargós széles pályát a Vőlegény is nagyon élvezte, és picit talán az ajánlott sebességet is túlléptük...
Egy idő után tűnt fel a szokatlan csönd a hátsó szekció irányából, és hátranézve az alábbi látszott:
Artur filozófikus hangulatban, görnyedt testtartással, mereven nézi az ülésre teritett egyszinű törölköző mintáit, miközben nagyokat nyel...
Épp jelezni akartam a Vőlegénynek, hogy érzésem szerint mindjárt bővül az állatállományunk egy rókával, de a kutya beelőzött. És tényleg.
A visszaút lényegesen szolidabbra sikeredett, mert az ebet nagyon megviselte az állandó hullámvasút, és folyamatosan rajta volt az inger. Úgyhogy a szerpentinesebb kirándulásokból Artur egyenlőre kimarad. A jövő havi állatorvos látogatásnál meg kérünk számára valami gyógyit, ami segit neki áthidalni ezt az apró problémát, és hozzánk hasonlóan élvezheti majd a hajtűkanyargásokat.
Ja és persze reménykedünk, hogy majd egyszer szeretni fogja a közlekedés négykerekű formáját is. De az se baj, ha nem. Max megtanitjuk motorozni...

* ááá, nem :)))
.

Álomország tengerpartján

Magyarország, és az örök szerelem Corfu után, azt hiszem most már nyugodtan kijelenthetem, hogy Spanyolhon is álmaim -egyik- országa. Hogy miért? 
Az okok: fantasztikusan barátságos, életvidám, és segitőkész emberek, irtó finom kaják, jó zene, hatalmas bulik, gyönyörű környezet, és persze nem utolsósorban itt van velem a Kedves, és álmaim kutyája. 
Természetesen az eb a Vőlegény álmaié is, csak ő ezt sokáig (harmincx évig...) nem tudta. 
Mármint tudta, csak nem sejtette....de szerencsére aztán találkoztak, és akkor már mindketten egggészen pontosan tudták, hogy ők egymásnak vannak teremtve.
No de a lényeg, hogy jó itt, és jó, hogy van nekünk egy Arturunk, akinek ez a hely, szintén teljes mértékig Álomország. Plusz bónuszként tengerparttal. 
Az álomországságot ő még eléggé szó szerint veszi, azaz bárhol, bármikor, bármennyit bir aludni, a lehető leghülyébb testhelyzetekben. Láttam már életemben pár kutyát alvás közben, de a sajátunk tud mutatni új formációkat. Arra, hogy rendszeresen szunyál hátonfekvésben, még mindig rá tudok ámulni. 
És álmodik. Sokat. Olyankor beszél is kutyababanyelven, ráncolja a homlokát, összegyűri az orrát, és természetesen fekvevágtázik. Ha annyira begyorsul hogy felébred rá, akkor mérhetetlenül bután néz maga elé, majd a helyzetet kezelni nem tudván, visszaájul.
Néha, amikor alszik, elnézem a kis buci fejét, és nem győzök csodálkozni, hogy milyen nagyot nőtt az együtt töltött közel 3 hónap alatt. Kezdi elvesziteni a puppy-vonásait, megnyúltak a végtagjai, és a gerince mentén már  bekeményedett a babaprém, mint az egy komoly nagyfiúhoz illik. És mostanában már nem bújik hozzám olyan gyakran, főként közönség előtt nem. Viszont, a Vőlegény az Isten! 
Legalábbis Artur meglátása szerint, BIZTOSAN Ő az. 
Ebben azért nem mindig értünk egyet...de ez csak az én tudatlanságomból adódik*
Természetesen a kutya vonzalma tárt kapukat dönget, és a Kedves viszontimádja szeleburdi rajongóját. Jó látni, ahogy kölcsönösen nevelgetik egymást, hogy vannak óriási szeretetkitöréseik, és azt is, amikor összezördülnek. Ez utóbbi nem tudom hogy kinek fáj jobban, hiszen egy IGAZI MACSÓ nem mutatja ki ilyen mértékig az érzelmeit... (Nem a fenéket....) De mindkettő látványosan szenved, és alig várja a kibékülést. Ami villámgyors és férfias. Artur véletlenül hozzásimul a Vőlegényhez, aki szintén teljesen véletlenül megsimogatja. Aztán már peace is. Ugye a pasik nem drámáznak túl sokat...
Órákig el tudom nézni a párosukat, és közben irtó jól szórakozom. A szereteten túl érezhető köztük a bizalom, a figyelem, és a tisztelet is, ami szerintem elengedhetetlen a jó kutyus-gazdi viszonyhoz. 
A retrieverek tulajdonságai közé tartozik, hogy mindenáron örömet akarnak okozni a gazdájuknak. Artur ezt momentán úgy abszolválja, hogy koppintja a Vőlegény bizonyos -neki tetsző- viselkedési formáit. Hisz ha az Imádott úgy csinálja, akkor az csak jó lehet, igy az eb teljes erőbedobással majmol.
Csak hogy pár copyt emlitsek: húsimádat, játékok (vö. elektromos kütyük) széthagyása, vizimádat, horkolás... Igen, a kutya horkol. Pedig ilyen csak egyetlen egyszer fordult elő a Vőlegény részéről, aki akkor nagyon  rettenetesen irtózatosan náthás volt ** 
Szóval ötletünk sincs, hol leshette el az eb a hortyogástudományt, mindenesetre egyre jobban csinálja. Nyártól szerintem már jegyeket is árulhatok a vasárnap délutáni hangversenyekre, addigra tuti összecsiszolódnak. Persze csakis akkor, ha a Vőlegény akkor éppen véletlenül irtózatosan meg lesz fázva, mert egyébként Ő SOSENEM horkol...
Emellett persze a kutyának, akár alvás, akár ébrenlét közben az a nirvána, ha az Imádottja közelében lehet. Ennél már csak egy jobb van, ha egyenesen rajta tartózkodhat valamilyen formában, de minimum hozzáérve.  Sajnos, mind az én, mind Artur nagy-nagy szomorúságára, ezek nem mindig kivitelezhetők, hiszen a Kedves hétközben sokat dolgozik, és nem itthon. Úgyhogy esténként a négylábú megragadja az összes kinálkozó lehetőséget, hogy az Isten közelében tartózkodhasson. Ha tudja hogy hamarosan érkeznie kell, akkor behelyezkedik az ajtó elé, mert ő kell legyen az első, aki az Imádottat üdvözölheti. Ha a Vőlegény késik, akkor az eb jobban aggodalmaskodik, mint JóAnyám a diszkóskorszakomban, pedig azt télleg nehéz überelni. Egy ideig nyüszitve topog az ajtó előtt, majd jobb hiján szalad hozzám panaszra, fél szemmel folyamatosan az ajtót lesve, és kifelé figyelve. Megnyugtatni ilyenkor lehetetlenség, és ha bármi apró zajt hall kintről, akkor már kerázik is vissza a bejárathoz felvenni a poziciót. Aztán ahogy fordul a kulcs a zárban, a kutya fénysebességgel kezdi el kergetni a saját farkát, mintegy feldolgozva az őt ért óriás endorfin fröccsöt, majd rácsavarodik a belépő Vőlegény kilógó részeire.  És innentől kezdve boldogság van.
Már megszoktam, hogy második helyre szorultam az üdvözlésben, és egyáltalán nem bánom. Kárpótol az az őszinte öröm, aminek minden délután -még ha közvetve is-, én is a részese vagyok.
Hozzáteszem, ez a procedúra nekem is jár, ha hazajövök valahonnan. És ha csak 3 percre megyünk el, Artur akkor is mindig ugyanilyen intenzitással örül, ha visszajöttünk. Mindkettőnknek. 
Ezért, ha túlteng bennem az önsajnálat, akkor rútul kihasználom az eb odaadását, és leviszem a szemetet akár szükségtelenül is. Visszatértemkor megkapom ezt a hatalmas szeretetcsomagot, és máris sokkal szebben süt a nap...


* a mondat második felét a Vőlegény diktálta...
** jaja, ez a mondat is tollbamondással született, többszörösen újragondolva...

Palackmánia

Bevallom, először ennek a bejegyzésnek az ÜVEGEZÉS cimet szántam. 
De aztán eszembe jutottak bizonyos úttörőtáborok, meg szülinapi zsúrok, amikor is e cimszó alatt ismerkedett egymással jobban a két nem, irtó nagy zavarok és pirulások közepette. Számomra is egy ilyen játék közben csattant el az első csók, ami nem is az volt, mert csak összeérintettük az ajkunkat...mégis, napokig lázban tartott, pedig a fiú nem is tetszett. 
Szóval az eredeti cim alapján akár még mást is várhatnának a Tisztelt Olvasók, igy jobbnak láttam egyéb, kevésbé félreérthető elnevezést kiötölni.
Aki egyébként nem ismerné az üvegezés lényegét, jó barátunk (született Gugli), meglehetősen részletes tájékoztatást, és szabályokat tartalmaz. Beleolvastam, jókat röhigcséltem, üres időben érdemes átfutni a Gyakori kérdések témába vágó szösszeneteit. Tanulságos.
No de ez a bejegyzés most nem erről fog szólni. Mindazonáltal jó volt nosztalgiázni kicsit... :)
Ebben a posztban legszőrösebb családtagunk egy újabb fétise fog bemutatásra kerülni, konkrétan a pillepalackimádat.
Az eb rá van gerjedve a műanyag flakonokra. Természetesen minél nagyobb, annál jobb. 
Ebben IS talpig férfi...
A 2-2,5 literes üditősüveget végig élénk figyelemmel kiséri, és a tekintetében folyamatosan ott van a mikorfogymárki??? Azt már megtanultuk, hogy a kutyatársadalom elleni szörnyű vétket követünk el, ha az üres butykosokat összenyomkodjuk. Az első alkalommal, amikor ezt megléptem egy kiürült olivaolajos palackkal, a négylábú végigzokogta a flakon halálát, és úgy nézett rám, mint az anyagyilkosokra szokás.
Én korlátolt, akkor még nem kötöttem össze botor tettemet a kutya által abszolvált siratóénekkel. 
Másnap egy ásványvizes flakont itéltem fentikhez hasonló kinhalálra, ám a felhangzó recsegésre ezerrel vágtázott be a kint napfürdőző eb, és azonnal elkezdte a beskálázást. Itt már kezdtem gyanitani az összefüggést, de azt hittem hogy csak a hangok ingerlik, amit nem mellesleg én is utálok. 
Ám hiába hagytam abba a hajtogatást, Artur tovább nyomta a siratóasszony style-t, igy odaadtam neki a félholt palackot. Be is rohant vele a nappaliba, ahol is halkan nyüsszögve megpróbálta újraéleszteni, legalábbis a folyamatos nyalogatás, óvatos pofozgatás, finom bökdösés láttán csak erre tudok következtetni.
10 perces izzasztó reanimálást követően úgy itélte meg, hogy a flakon már egész jól van, igy rehabilitáció gyanánt  kivitte a teraszra és elásta kicsit a homokozójában. 
Igen, az eb a természetes módszerek hive, tőlem tanulta.
Délutánra lejárt a kezelés hatóideje, és kezdődhetett a játék, ami az alábbi rendezés szerint zajlik:
I. felvonás
Szin: Nappali
Szereplők: Artur a Kutya, Feltámadt Pillepalack
Cselekmény: Feltámadt Pillepalack cipelése körbe-körbe a nappaliban Artur a Kutya által, látszólagos cél nélkül. Az étkezőasztal körül megtett tizenhetedik elipszist követően Feltámadt Palack dobálgatása, és pofozása, törekvés a minél nagyobb zajhatás elérésre. Ennek érdekében Artur a Kutya, a Feltámadt Palackot randomszerűen b*ssza hozzá minden útba eső tárgyhoz. Izomból. 
II. felvonás
Szin: Nappali, Konyha
Szereplők: Artur a Kutya, Feltámadt Pillepalack, Vőlegény/Én
Cselekmény: A két főszereplő kezd egyre bensőségesebb kapcsolatot kialakitani  egymással, melyet jól szemléltet, hogy Feltámadt Palack kezd félig eltűnni Artur a Kutya szájában, aki ezt hangos hörgéssel és morgással helyesli. A  nyilt szini gyomortükrözés közben a Felek kibirkózzák magukat a Konyha területére, és az ott tartózkodó humán egyed (ld.: Vőlegény vagy Én) alsó végtagjaira csavarodva folytatják a küzdelmet. A mellék-közreműködő egy ideig némán tűri a rá kiosztott gyertyatartó szerepet, majd fellázad. 
III. felvonás
Szin: Konyha, Nappali, Terasz, Mosókonyha
Szereplők: Vőlegény/Én, Artur a Kutya, Feltámadt Pillepalack
Cselekmény: A mellékszereplőből főszereplővé előlépett humán organizmus ráutaló magatartással és hanghordozással biztositja Arturt a Kutyát, hogyha egy percen belül nem fejezi be a műsort, akkor úgy lesz kivágva a zordon teraszra, mint macskát sz*rni. A teljesen felpörgött Artur a Kutya természetesen semennyire nem veszi komolyan az elhangzottakat, igy arra eszmél, hogy Feltámadt Palack karanténba kerül a Mosókonyhában, ő pedig hirtelen a fülénél fogva találja magát a teraszon.
Cselekmény vége.

Ismerve tehát Artur flakonfétisét, már nem öljük meg a kiürült butykosokat, egyszerűen csak jól rácsavarjuk a kupakot, és leállitjuk a kuka mellé. Igy az eb ha arra jár, megörül az új játéknak, és viszi is magával a fenti koreográfia szerint. Amit megun, azt általában begyűri a kanapé alá, ahonnan alkalmas pillanatban ki tudom varázsolni, és végre ki is tudom szanálni.
Igazából nem értjük, hogy miért is van szükség egyéb játékra, mikor órákig elvan egy üres palackkal, vagy egy műanyag dobozzal, nem beszélve a vállfákról... Dehát kell, Arturban túlteng a birtoklási vágy, és számontartja az összes kis bisz-baszát. A palackokat is, igy az üres kanapéalj láttán mindig van számonkérő hüppögés, de gyorsan megbékithető egy újabb üres flakonnal. 
Pláne, ha a figyelmes gazdi egy kavicsot is elrejt benne, a szélesebb spektrumú zajszennyezés kialakitása érdekében....

A takaritósegéd

Végre-végre pénteken csodás napra ébredtünk, picit hűvös, de szélcsendes, napsütéses volt a reggel. Olyan tiszta volt a levegő, hogy élesen látszottak az afrikai parton álló házak a teraszról. 

Miután a Vőlegény -persze késve-elstartolt a dolgozóba, úgy döntöttem nagytakaritok, ha már megsétáltatott az eb. Jó szokásához, és jelentősen növekvő súlyához mérten Artur tehát végigcibált a village-en, egészen a tengerpartig, ahol is kis időre felmentést kaptam. Mig ő elment romlott tengericsillagvadászatra, addig én üldözhettem szavatosságon belüli kutyakeksszel, hiába. Természetesen megtalálta a korábban általam eltulajdonitott és -sajnos nem elég mélyre- elásott vizisztárt, és be is tömte az arcába. Az egyik csápját/lábát/karját (tényleg, mije van a tengericsillagnak??) sikerült elcsipnem, de a többit lenyelte az eb, és egész hazaúton, halpiacot megszégyenitő szagokat eregetett vissza a szájából. Nagyon jó volt. 

Mikor lehajoltam megsimogatni, amiért kivételesen nem tépi le a karom, hanem nyugisan és szépen igazodva baktat mellettem, egy olyat böfögött az arcomba, hogy azóta allergiás vagyok a seefoodra, pedig épp  kezdtem megkedvelni a múltkorában elfogyasztott isteni paellának köszönhetően.

Noshát, ilyen kora reggeli élmények után kicsit csökkent a takaritási kedvem, de nem adtam fel, és hazaérve belevágtam a mosás-vasalás-ablakpucolás és társai vállalkozásba. 

Artur minden reggeli sétát követően úgy omlik össze miután leitta magát, mintha legalábbis a Mount Everestet másztuk volna meg békaügetésben. De ilyenkor legalább van egy órám, amikor úgy tudok haladni a dolgommal, hogy,

1. járás közben senki nem csimpaszkodik a bokám köré (jut eszembe, bolyhos, 18,5 kilós alig használt lábsúly eladó..), 

2. ha spanyol nyelvleckét hallgatok, akkor senki nem kezdi el csépelni a falat egy sz*rrá rágott tornacipővel, csak hogy megfelelőbb legyen a zajszint,

3. ha almát eszem, akkor nem ül le elém, néz rám szivszaggatóan, és folyatja a nyálát, mig nem adok belőle,

4. nyugodtan elmehetek wc-re....

Ez utóbbi új dili. Ha ébren van, és közben engem hiv a kötelesség, akkor a zárt ajtón kivül üvölt. Ha -tartva a szomszédok bosszújától- beengedem, akkor leül elém és mereven néz. Na ember legyen a talpán, akinek igy sikerül.... én általában feladom.

Mivel ezen a szép napon minden a terv szerint haladt, és Artur is hanyatt vágta magát, gyorsan beraktam a mosást, lehúztam az ágyneműt, és nekiestem a fürdőszobának. A zajokra persze megjelent a segitség, bambán nézve ki a fejéből, némi megrovással a tekintetében. Bootolást követően ráébredt hogy buli van, takaritunk! és kihasználva létrán tartózkodásomat, gyorsan el is kezdte lenyalni a felkent CIF-et a csempéről. Már elég rezignáltan tűröm a takaritószer fogyasztási mániáját, igy nem zavart a dolog annyira, no meg a citromos súrolókrém illata még mindig magasan veri a két hete döglött tengericsillagét. Gyomorból is.

 A csempe duplikált súrolását követően, a kutya átavanzsált lábsúllyá, és igy fittnesz fokozatban takaritottuk le a falat beboritó tükröt. Biztam benne, hogy a plafonhoz közeli részek létraigénye miatt félúton majd elhagyom, de nem!!! Megoldotta, hogy a magaslaton is formáljam a vádlimat, és jött velem a bokámba csimpaszkodva. 

Végezetül még gyorsan lenyúlta a Vőlegény samponját, majd belefáradva a nagy munkába, összetekeredett a mosásra kitett fürdőszobaszőnyegen, és elkezdte megálmodni a további teendőimet.

A nappali takaritásakor már ismét fitt volt, és különböző hangeffektekkel kisérte végig a teraszajtó külsejének lesúrolását. Anyukám emlitette a hétvégén, hogy sokat csuklott ebben az időpontban, gyanitom, volt hozzá némi köze a belülre bezárt ebnek...

Amint azonban előkerült a rettegett ősellenségporszivó, olllyan gyorsan szivódott fel, hogy még a kondenzcsikot sem láttam utána. De, mint utólag kiderült, a hoppanálására magával vitte az egyik miniszőnyeget is, természetesen tisztán takaritási célzattal. Mikor rájuk találtam, éppen azon munkálkodott, hogy a koszosnak és elrongyolódottnak itélt szálakat kitépkedje a padlótakaróból, nem fárasztva engem holmi szőnyegtisztitási procedúrával.

A felmosási tudományom nem teljesen nyerte el a tetszését, de tett róla, hogy korrigálhassak. Amint végezve a teljes lakás felnyalásával, leültem a teraszon, a kutya felpattant és a RÉSNYIRE nyitott balkonajtón bepréselve magát, térdig homokos tappancsokkal szánkázott végig a nappalitól a konyháig. Első dühömben berongyoltam utána, majd a nedves márványon felgyorsulva, némi helybenfutást követően érkeztem bele a polcba, homlokkal tompitva a becsapódást. A mérgem az ütközés pillanatában elszállt,  majd követte az egyensúlyom, és amolyan rajzfilmesen lefolyva a polcról, a vizes padlón pihengettem kicsit. Lehet hogy sirdogáltam is, az emlékeim erről a pár percről hangyafa**nyit ködösek. 

Az eb közben visszalábujjhegyezett az erkélyre, és mint aki jól végezte dolgát, vigyorogva nézte végig a megviselt térelválasztóba kapaszkodó, rozzant felemelkedésemet. A mosoly akkor hervadt le az orcájáról, mikor elactivityztem neki, hogy a következő alkalommal vele fogom duplán felmosni a kérót, felmutatva a takaritópamacshoz tartozó rudat, és annak rendeltetésszerűtől eltérő alkalmazási lehetőségeit is.

Ekkor kicsit magába szállt, és a popsiját erősen a földre szoritva jött bocsánatot kérni. 

Este a Vőlegény nem teljesen értette a kutya megváltozott közlekedési módját, és a három centi széles lenyomatot sem a homlokomon....Én meg nem avattam be minden apró részletbe, legyen ez a mi titkunk Arturral....

HÁTha jóga

Az akitatalálka másnapján az eb meglehetősen kezelhetetlen hangulatban leledzett. Reggelre, az összes fellelhető papirost apró darabokra tépdeste a nappaliban, és büszkén ült a halom tetején, mikor reggel mentem kávét késziteni. Konkrétan bokáig jártunk a kutyanyálas papirfecnikben, ahogy próbáltuk megközeliteni a teraszt, ami nem dobott fel minket, pláne hogy ismét egy esős napra virradtunk. Körbenézve látszott, hogy az összes jegyzet és újság meggyalázva és atomjaira szedve hever a padlón, a könyvek pedig csak azért maradtak épségben, mert a polc azon részét még nem éri fel. 
Mivel ilyen jelentős sajtócenzúra korábban sosem fordult elő részéről, nem nagyon tudtuk mire vélni a dolgot, mindenesetre büntetésként nem volt reggeli simogatás, helyette ejnyebejnyéztünk egy sort. Mint utólag kiderült, ez olaj volt a tűzre.... A beazonosithatatlan okból kifolyólag talpig besértődött állatka tovább fokozta a nyomást, és kezdte magát nemes egyszerűséggel hülyének és/vagy töksüketnek tettetni. 

Bármely kérés/parancs/utasitás elhangzását követően bámult bele a vakvilágba, és vakargatta a nemesebb szerveit. Közben fél szemmel minket stirölt, reakciónkat lemérendő. De nem, és nem lehetett rávenni, hogy leüljön, lefeküdjön, kimenjen...stb, ellenben harapott és morgott. Még a felkinált nasit sem fogadta el! Meglehetősen tanácstalanul szemléltük a kutyában bekövetkezett drasztikus változást, és próbáltunk magyarázatot találni a viselkedésére. 
Én azt gondoltam, hogy éjszaka leesett a kanapéról -lebukott egyik reggel, és már tudjuk hogy éjjel a szófán héderel- , és beverte a fejét, ami magatartásbeli zavarokat okozott nála.
A Vőlegény hormonális okokra gyanakodott, és javasolta, hogy etessünk brómot az ebbel. Felhivtam a figyelmét, hogy a négylábú momentán senkit nem akar megdugni, és nem is tűnik úgy, mint aki túl van fűtve szexuálisan, igy a brómmal való etetésnek elég minimális lenne a hozzátett értéke.
Elkezdtük hát tüzetesebben vizsgálgatni kedvencünk reakcióit, hátha meglátjuk a  fényt... és lőn. A kritikus vizslatásnak kitett jószágon tisztán látszott, hogy első blikkre minden parancsnak eleget akar tenni. Vagyis nem hülyült el az éjjel, bármennyire is igyekszik ezt elhitetni velünk. A kiadott utasitásra megrándult a lába, elindult lefele a popsija, azaz, a teste igyekezett volna eleget tenni a kérésnek. De a makacs eb megemberelte magát (oké-oké, ez nem teljesen pontos, de az meg annyira hülyén hangzik, hogy megkutyálta magát...), szóval mindent megtett az ellenállás érdekében, sikerrel. Már csak azt kellett kideritenünk, hogy mi a franc baja van, hiszen arról meggyőződtünk, hogy komédiázik.

 Legvalószinűbbnek a hormonális okok tűntek, mert a helyzet délutánra sem változott. A kutya úgy viselkedett, mint egy makrancos kata, himnemű kiadásban. Azaz, naggyon durván hisztizett, oda-oda kapdosott a kezünkhöz, és nagy ivben sz*rt a fejünkre, bármilyen utasitást kapott is. Aztán lassan összeraktuk... Őkelme meg volt sértődve, és félig-meddig jogosan. Artur nagyon érzékeny kiskutya, és mi előző nap megtapostuk a kis lelkét. Ugyanis nem védtük be a szamurájkutyával való találkozás során, csak buzditottuk őket a játékra. Sőt, bevallom, ki is nevettük, dehát olyan vicces volt, ahogy lógott rajta az akita, mintha egy plüss kulcstartót ragasztottak volna a seggére. Visszagondolva, egy idő után, ugye nem is hozzánk menekült, hanem a másik nagy mumus, a tenger felé vette az irányt. Azaz, magára maradt, és éjszaka a kanapén kiötölte, hogy büntetni fog.
Be kell vallanom, kitartó jószág, mert csak estére sikerült nagyjából megbékiteni. Akkor katapultált teljesen, amikor a Kedves lement az ő szintjére és hagyta, hogy rajta hédereljen. A padlólamour aztán sajátságos jógagyakorlatba torkollott Artur részéről, súlya miatt viszont csóri Vőlegénynek egy erőnléti edzéssel ért fel. De a kutya nagyon élvezte a talpmasszást, a nyújtásokat, és a gerinccsavarást, hátonfekvés közben. Bevallom, miközben néztem, irigykedtem kicsit a hajlékonysága miatt.  Két éve jógázom, több-kevesebb sikerrel. Magát a műfajt imádom, de hogy mikor kerülök olyan szintre, mint az eb? Valószinűleg sosem, és az önbizalmamnak nem tesz kifejezetten jót, hogy a 4 hónapos, túlsúlyos családtagunk lealáz e téren. Mondjuk én ritkán bújok be a szekrény alá, és fésülködéskor sem kell legalább hármat tekerni a gerincoszlopomon, ellenállás végett, igy meglehet, hogy ennyire gumitestre nincs is szükségem. Mindenesetre az ebet hajtogatjuk, mert szereti és megnyugtatja, de csak akkor, ha a hátán heverészik közben. Igy délelőttönként a nappalinkban kutyaHÁTha jógát tartok, és utána van egy endorfinban úszó izmos kis szőrgombócunk, aki viszonylag nyugodtan nézi végig, mig én is teljesitem az egy órás strechinget, öngyötrés céljából.

Akitarágóka

Hétfőn GIB-on munkaszüneti nap volt, igy egy csodás hosszú hétvégén lennénk túl, ha az időjárás nem lett volna egyenlő egy mély kalap f*ssal... De természetesen ömlött az eső, igy, egy-egy rövid ebsétától eltekintve, be voltunk zárva a lakásba. Kinunkban, kiművelődtük magunkat tinédzservámpir fronton, és megnéztük a Twilight összest. Nem is volt annyira sz*r...
A kutya mindazonáltal baromi jól elvolt, mert főként aludt, amikor meg véletlenül nem, akkor váltva szadizott minket a Vőlegénnyel. Hogy ne csak minket rágjon, és hogy le is fárasszuk, labdázni akartunk vele a nappaliban, de, mint kiderült, nem igazán volt mivel. A korábban vásárolt eredeti bőr (made in china) röpijét kábé atomjaira rágta, ha meg Judzsint vetettük be e célra, akkor óriásnyüszitéssel tiltakozott, hiszen a barátját csak ő bánthatja. Maximum. És ha Judzsint eldobjuk, az szegénynek biztos rohadtul fáj....ugye.... Mondjuk, amikor a Vőlegény megküldi a baglyot egy izmosabb alárúgással, az elég látványos, de gumiszörnyről lévén szó, szerintünk, talán nem minősül állatkinzásnak. Artur szerint, de.
Na de lényeg a labdahiány, igy végre, megvolt az ürügy, hogy a szuper meteorológiai körülményeket feldobandó, elmehessünk vásárolni!!! 
Tekintettel arra, hogy négylábúnk milyen mostohán bánik a rábizott labdákkal, erősen gondolkoztunk egy vas, majd egy betongolyó megvételén, de aztán megtaláltuk a tökéletest. Ez egy goldenpofiba méretezett, tömör gumiból készült golyó, kosárlabdaszinekben. Persze, ezt is szét fogja majd rágni idővel, de addig még egész jó szolgálatot tehet a családban, igy megvettük. Volt is nagy öröm, mikor előkerült a zacsiból az új játék, ééés, mint az a labdaparti közben kiderült, végre az első olyan, ami nem fér be a kanapé alá.... 
Igen, mindig minden ott végzi. Artur addig ügyeskedik, hogy valahogy az összes tulajdonát betuszkolja a szófa alá, majd -saját meglátása szerint-, tök jogosan jön panaszkodni, hogy unatkozik. Ráadásul, úgy gondolja, hogy ilyenkor megérdemelten brutalizál minket, hiszen ő az a szegény, elhanyagolt, ágrólszakadt kiskutya, akinek nincs egyetlen játéka sem.
Ja. A kanapénak meg már nem ér le a lába a sok alágyömöszölt sz*r miatt és a közepe fel van púposodva.....
No de az új szerzemény nagy siker lett, szeretjük, mert pattog, befér az eb arcába- igy hordozható, nem tud eltűnni- mert megfelelő mérettel rendelkezik, és eléggé ellenáll a -jelenleg igen hiányos- tejfogaknak. 
A labda mellé beújitottunk még egy barbiegereblyére hasonlitó eszközt is, melynek célja Artur szőrméjének rendbetétele. Ezt is kipróbáltuk, jelentősen kevesebb sikerrel. 
A kutya gyűlöli a fésülést, és mivel mindent megtesz annak érdekében, hogy szabaduljon, igy mi is gyűlöljük a fésülést. Ráadásul, lassan két emberes lesz a bunda megzabolázása, mert egyedül már képtelenség őt lefogni. Rúg, harap, karmol, és olyan szinten tekeredik ki, hogy néha az az érzésem, gumiból van. Persze, az aktus közben hangot is ad, mert igy a szomszéd is átérezheti a jót, a vokalizációs repertoár pedig elég széles:
- Visit, mint az a bizonyos fürdős ku*va, vagy, mint akit ölnek.
- Hörög, mint egy utolsó stádiumban levő asztmás láncdohányos.
- Ugat és morog felváltva, néha egyszerre. Ez utóbbival az a baj, hogy levegővételre már nem marad energia, igy meggyőző fuldoklásba és/vagy öklendezésbe torkollik.
- Csuklik. Hangosan. Ééés közben morog.
- Nyüszit. De szigorúan csak akkor, ha nem sikerül senkit megharapnia.
- Fingik. Komolyan. Ez már a végjáték, utolsó próbálkozásként szokta bevetni a vegyifegyvert. Hozzáteszem, többnyire sikerrel...széljárástól függően.
Mivel a fodrászkodás mindig  a teraszon történik, ahol most orkán tombolt, igy éppen csak kettőt fésültünk az eben demó jelleggel, de ezen is besértődött. Gyorsan be is tuszkolta magát a Vőlegény éjjeliszekrénye és a fal  közé, hogy ne férhessünk hozzá. Az elgondolás nem volt rossz, és egy hónapja még működött is volna. Egyetlen pici momentumot hagyott figyelmen kivül a kis drága, hogy már qrvára nem fér be oda... Mindazonáltal durcásan gyömöszölte magát befelé a résbe, és a fáradtságos munka közben be is aludt. 
Csak halkan röhögtük ki.
A fenti élmények következtében, hétfőre mindketten lemerültünk a Vőlegénnyel, és kitaláltuk, hogy ne csak nekünk legyen sz*r, szivjon a kutya is. Elvittük hát állatorvoshoz, veszettség elleni oltásra, aminek már amúgy is bőven itt volt az ideje. A Doktornéni nagyon örült, mikor meglátta kedvenc páciensét, és rögtön el is kezdte dobálni a kutyakekszet bele az ebbe, mint a parkolóórába szokás, aki emiatt rá se rántott az injekcióra. A vizsgálat szerint teljesen egészséges, jól fejlett kiskutya, ezt mondjuk alátámasztotta az ipari méretű nasi elfogyasztása is. Kérésünkre mérlegelés is volt, mert az itthoni személymérlegről már lefolyik, igy mostanában nem tudjuk hogy pontosan mennyi az annyi, kivéve, hogy sok. Hárman néztük kerek szemekkel az emelkedő számsort, ami végül 18,35 kilóban állt meg.... A Vőlegény picit besápadt a 4 hónapos eb súlyát elnézve, de én sem  vagyok teljesen nyugodt. A szaklapok szerint a kutya 14-18 hónapos koráig van növésben...azaz már most látszik, hogy nem lesz kicsi. 
Bár jó lenne, ha ő is tisztában lenne a méreteivel, de ott még nem tartunk. Vasárnap a parton összefutottunk egy párral, akik a 4 hónapos akitájukat sétáltatták. A japán eb, Kai, méretileg, körülbelül a fele volt kiskedvencünknek, ellenben egy ördögfióka, aki a fajtájára jellemző harcmodort már most magas szinten űzte. Azaz, ráharapott Artur hátsó felére, és nem eresztette a zsákmányt. Kutyánk teljes pánikban, nyüszitve rohangált a parton, a hátsóján lobogó kunkorifarkúval. Mivel sehogy sem tudott megszabadulni, végső elkeseredésében a tenger felé vette az irányt, feltételezem vizbeölési szándékkal, és ott végre sikerült elhagynia a popsidiszt. Megnyugodni azonban nem nagyon volt lehetősége, mert az akita nem adta fel ilyen könnyen,és ahogy Artur elhagyta a vizet, már rá is harapott valamilyére. 
Röpke 10 perc alatt kiderült, hogy ők ketten nem lesznek barátok, az esetnek azonban vannak pozitiv hozadékai is:

Kai ráébredt, hogy a legjobb rágóka az enyhén túlsúlyos golden retriever, csak nem szabad a vizbe engedni. 

Artur felsimerte, hogy a későbbiekben az összes akitát széles ivben elkerüli, illetve hogy a tenger nem is olyan szörnyű dolog, tekintve, hogy az mentette meg a seggét.

 A Vőlegény kezd rájönni, hogy imádott kutyája a büdös életben nem lesz harci eb, viszont csodaszép, és bármely egyéb állat láttán parádésan hanyatt tudja vágni magát.

Én megfogadtam, hogy a következő esős hétvégén a közelébe sem megyek a tengerpartnak, ellenben fogok egy csomag illatos gyertyát, egy pohár pezsgőt, és bezárom MAGAM MÖGÖTT a fürdőszoba ajtaját...

Pacsifüles

Hűen a saját zsenialitásomhoz, sikerült meglehetősen lebetegednem tavasz "közepén". Mivel se a gyógyszertári készitmények, se a házi kuruzslás nem volt igazán hatásos, a helyi Biri nénit meg nem találtuk meg, úgy döntöttem pár napot ágyban maradok, hátha.. Közben az idő is elromlott, több, mint egy hete orkánszerű szél, és óriásesőzések szépitik a napjainkat. Röhej, hogy januárban sokkal jobb idő volt, mint március elején, de ez itt nem meglepő, a tavaszi esőzés szükséges a nyári csapadékszűk hónapok átvészelésére. 
Amit természetesen értek én, csak lesz*rok...napsütést akarok!!! 
MOST.
 A folyamatos vizzuhatag miatt a sétákkal is gondban voltunk, mert maximum 5-10 perces időszakok fordultak elő, amikor nem szakadt, csak csöpörgött az égi áldás. És Artur, jó retrieverhez méltón, szereti a pacsát, pocsolyát, sárdagasztást -szóval csupa olyan dolgot, amivel maximálisan összeb***hatja a lakást-, ezért arra törekedtünk, hogy legalább felülről ne kapjon annyi vizet. De igy a sétaidők meglehetősen lerövidültek, ami a mi kis túlmozgásos állatkánkat nyilván nem elégitette ki. Az én ágyhozkötöttségem miatt a játéktér is leszűkült, igy az összes fantáziámra szükség volt ahhoz, hogy valahogy le tudjam kötni az ebet. Azt hozzá kell tennem, hogy Artur nagyon hálás betegtárs, mert bár az égvilágon semmi baja nincs - a hiperaktivitás, és a falánkság nem betegség a szó szoros értelmében-, szolidál velem, és sokat alszik napközben. Emiatt persze szegény Vőlegényre hárul, hogy este a teljesen kipihent és felpörgött kutyát szórakoztassa, aki arra már nincs tekintettel, hogy a Kedves rommá ázva, és fáradtan érkezett haza a munkából. Az ebempátiának is van határa, amit én napközben erősen feszegetek..

Mindazonáltal jól elvagyunk, csak kicsit több nasi fogyott ezekben a napokban, mint egyébként szokott. Ugye ágyból viszonylag nehezen kivitelezhető a fogócska, ezért tanulunk. Most már álmából felriasztva is tökéletesen megy az "ül", és a "fekszik", viszont ezzel párhuzamosan a "nem"-et kezdi meglehetősen lazán kezelni. Úgymond ajánlásként...
Emiatt többször kilátásba helyeztem, hogy nem leszünk jóban, de különösebben nem izgatja. Hála csavaros észjárásának, teljesen tisztában van azzal, hogy ágyban fekve, bebugyolálva, teásbögrékkel, áztatott oregánóval, sós vizzel és narancshéjjal körülvéve nem vagyok annyira mozgékony, hogy toroljam a szófogadatlanságát. 
Ja igen, a fent felsoroltak nem valami durva woodoo szertartás részei, csak a Gugli javaslatai immunerősités, köptetőkészités, torokgyulladás kezelés kivitelezésére házilag.
Na de az ebre visszatérve. Bár a "nem"-et csak esetenként óhajtja ténylegesen értelmezni, tanult helyette két újat, ami -egyelőre- abszolút hatásosan működik. Mivel mindkettő az utolsó  utáni pillanatban kerül alkalmazásra, gyanitom, hogy a hangsúly és a kisérő gesztikuláció meglehetősen meggyőző ahhoz, hogy kellőképpen komolyan vegye. Az egyik joker a "MICSINÁÁÁÁÁLSZ???", a másik pedig a "KIFELÉ!!!"  Általában ebben a sorrendben is követik egymást, igy az utóbbira már egyre kevésbé van szükség. Ha elhangzik az éppen folytatott tevékenységét firtató kérdés, akkor többnyire gyorsan vigyázülésbe vágja magát, mert tudja, hogy mi következne. 
A jólneveltségtől nyilván még nagyon messze van, de a kiküldéssel megtaláltuk az egyik gyenge pontját. Ha elhangzik a "kifelé", olyan vértanúi fejjel, lógó fülekkel, és fájdalmas léptekkel vonul el vissza-visszanézve, mintha legalábbis az Északi-sarkra küldenénk, nem a nappaliba. És a kis mocsok eléri a célját, mert utána még mi érezzük magunkat sz*rul, pláne, ha a száműzetését még halk vinnyogásokkal is tarkitja. Mostanában már erősebbek vagyunk, és nem rohanunk utána, bocsánatért esedezve (khmm.. régebben előfordult..), és legalább van egy olyan büntimód az eszköztárunkban, ami tényleg hatásos, ha rosszat csinált. 
Ezen kivül, megtanult egy teljesen haszontalan, de annál aranyosabb dolgot, amihez ő maga adta az ötletet. Tegnapelőtt kezdte el, hogy váltva emelgette a tappancsait ülés közben. Először azt hittem, hogy unalmában kán-kánozni akar vagy tanul közlekedési rendőrnek, de annyira édesen csinálta, hogy gonosz terv fogant a fejemben. Kivágtáztam egy marék nasiért, majd, már az ágyból fekve elkezdtem vezényelni a pacsiadást. És irtó büszke gazdi vagyok, mert az eb kb. 20 perc alatt érzett rá hogy mit szeretnék tőle, és hajtotta végre a feladatot mintaszerűen. Azt hittem, megzabálom, olyan cuki fejjel emelgette a tappancsát amikor kértem, és alig vártam, hogy hazajöjjön a Kedves, hogy láthassa a legújabb attrakciót.
Biztam benne, hogy Artur estig nem unja meg / felejti el az új készséget, igy bizonyos időközönként pacsiztattam. Szegényke azért estére kicsit besokkalt, és már a "fekszik"-et is pacsiadással hajtotta végre, melynek eredményeképp felborult, de ez nem törte le a lelkesedésünket.
Este hazaérkezett a szétázott és ennek apropóján felettébb morcos Vőlegény, aki nem lett feldobottabb a Gyeremutatokvalamit!! sikitásomtól sem. Kicsit enyhült a görcs az arcán, mikor kezébe nyomtam egy bögre forró teát, de igazán akkor omlottak szét a vonásai, amikor bemutattuk az új produkciót. Amint pedig a felszólitásra ő is megkapta a pacsit, teljesen kisimult, és hozzám hasonlóan akarta megzabálni az ebet. Úgyhogy tegnap este Artur kábé 100x pacsizott. Látszott rajta, hogy nem teljesen érti az örömünket a lábemelgetése kapcsán, és néha beszédesen nézett az ég felé, de töretlenül végezte a feladatot, mig a Vőlegény homlokán kisimult az utolsó apró ráncocska is. 
Most már teljesen biztosan tudom, amit eddig is sejtettem, Artur egy óriásbűvész. 
Legalábbis minket teljesen elvarázsolt....

Csontparádé

Artur rágószervének lefárasztása céljából a múltkorában vettünk egy csontformájú préselményt az állateledelesnél. A cucc irtó keménynek tűnt, nem mellesleg figyelemfelkeltően bűzlött, igy kellőképp felcsigázta az ebet. Ki is vonult a szerzeménnyel a teraszra, mi pedig a Vőlegénnyel nyugodtan dőltünk hátra a kanapén, hogy végignézzük az "Enyém leszel, vagy zokogni fogok, mielőtt meghalok" cimű lélekemelő spanyol-brazil kooprodukciós sorozat 14.673-ik részét.
A négylábú becsülettel küzdött az ajándékkal, bár, a beszűrődő hangokból itélve, jelentősen emelkedett a vérnyomása játék közben. Mignem, cirka 45 perc után, dühösen sirva rohant be, és tette a Vőlegény elé a vadiújnak tűnő kutyarágcsát. Az elkeseredés oka abban leledzett, hogy nem birta semmilyen formában kikezdeni a csontimitációt, és ez olyan szinten hergelte fel, hogy inkább lemondott a szuvenirről.
Délután persze újra felvette vele a harcot, de a cucc jó pár napig ellenállt. Kicsi kutyánk egészen közel került a kényszerzubbony jogos viseléséhez, mig végre sikerült kiharapnia a rágókából egy egérkörömnyi darabot. Ettől egyből endorfin-túltermelés következett be a szervezetében, ami ki is tartott szerencsére a következő napokra, mig egy újabb darabka adta meg magát a dühödt támadások következtében.
 A Vőlegénnyel mindennap gratuláltunk egymásnak a jó befektetéshez, mert látván a kutya sikerességét, megelőlegeztük, hogy az elkövetkezendő 32 évben Artur számára nem szükséges újabb rágcsát vásárolnunk. 
De....
És mindig van egy nyavalyás de....
A kutya rájött (hogy véletlen volt e, vagy hosszú kisérletek eredménye??), hogy ha a cucc nedves lesz, akkor jelentősen csökken az ellenállóképessége...
Ennek megfelelően, egy éjszakára bedunsztolta azt a homokozójába, majd kárörvendve tért nyugovóra.
A homokozónak egyébként az eredeti célja az egy VIP ebtoalett lett volna, a szobatisztaságra szoktatás idején. Vásároltunk anno egy jó nagy -hajjajj, akkor még tényleg nagy...- műanyag dobozt, melybe a beach-ről cibáltunk fel zsáknyi homokot (nem, ez nem lopás, a tengerpart mindenkié!), és elkezdtük belerakosgatni a négylábút, mikor úgy itéltük meg, hogy dolga van. Az elképzelésünk nem teljesen egyezett, mert ő meg mindent megtett annak érdekében hogy bárhova, csak a dobozba nem. A szorgalmas homokozóba pakolgatással azt elértük, hogy az eb a beach-et is a dobozzal azonositotta a homoktartalom miatt, ezért egy idő után, ott sem végezte el a különböző volumenű dolgait. Mielőtt tovább durvult volna a helyzet, feladtuk a kisérletet. 
A homokos doboz viszont a teraszon ragadt, és Artur egy idő után, saját elképzelése szerint, használatba is vette. Általában ásott benne, meg elrejtett ezt-azt, kidobálta belőle a tartalmat miután feltakaritottam a teraszt...., szóval csupa kiskutyás dolgot.
A szelesebb időjárás miatt, a homokot igyekeztünk mindig nedvesen tartani, igy a KIKEZDHETETLEN érlelésére pont megfelelő állapotok uralkodtak a dobozban, amit az eb is felismert. Az éjszakai pihentetést követően, reggel fülig érő szájjal hozta elő a jelentősen elpuhult rágcsát, és lazán betolta a felét előételként. Mikor a napon felejtve visszakeményedett a csontutánzat, már rutinszerűen került elásásra, és óránként állagellenőrzésre, igy még 3 napig volt életben, aztán teljesen elfogyott. 
A hétvégi mosogatógép szerelésben segédkező, felpörgött ebet szemlélve, a Vőlegény jelezte, hogy ismét kéne venni Arturnak egy ilyen rágcsát -lezárva a homokozót, hátha tovább tart a cucc-. El is zarándokoltunk a kereskedésbe, ahol is a Kedves szeme megakadt egy bazi nagy sonkacsonton. Jeleztem neki, hogy értem én, ma vegaebéd volt (mozarellával rétegezett padlizsán), de az ott kutyakaja, és ne nézze már ily meghatódva, mert az eladó már kezd minket szánakozva méregetni. Ő azzal védekezett, hogy a kutya szemszögéből stiröli ama kivánatos darabot - én erről még most sem vagyok meggyőződve egyébként...-, amit végül meg is kellett vásárolnunk. Itthon a Vőlegény kicsit zaklatottan tépte le a termék csomagolását, és erősen érdeklődött nálam, hogy szerintem igazi e az anyag, vagy mű... Bevallom, fingom sem volt róla, de látva a Kedves tekintetének eszelős lobogását, rávágtam, hogy tuti műanyag, adja oda gyorsan az ebnek, aki az illatot megérezve, egyre erőteljesebben tépte lefelé Életem Párjáról a nadrágot.

Miután Artur hozzájutott, kicsit hökkenten szemlélte az ajándékot, de igen gyorsan ráébredt a teendőjére. Onnantól kezdve 4 órán keresztül(!!!) csak halk csámcsogást hallottunk a szinescsikos irányából, amit néha megszakitott egy-egy morgás. Késő délutánra valószinűleg teljesen beállt az állkapcsa, és ment panaszkodni a szundikáló Vőlegényhez, gyanitjuk azért, hogy vegye már el tőle a cuccot, mert nem birja abbahagyni, és hát pisilnie kellene, meg ilyesmi... Mivel nem voltunk teljesen biztosak az eb metakommunikációjában, és csak néztünk rá tanácstalanul, lemondóan sóhajtott egyet, és lehorgasztott füllel ment vissza eleget tenni a kötelességének. 
Estére már kezdtünk aggódni, hogy nem kel fel a csontja mellől, igy a Kedves elvette tőle, melyet a kutya látható megkönnyebbüléssel fogadott. Először elrohant inni cirka 30 percre, majd közel ennyit pisilt is a teraszon. Mikor visszajött, és az első lépésénél pofára esett a nappali márványpadlóján, azt hittük, hogy teljesen elzsibbadt. De nem.
Ahogy közeledett, egyrészt megelőzte a szaga, az a nagggyon durva, állott sonkaszag, némi tartósitószerrel, és bőséges illat-iz fokozókkal fűszerezve. 

Másrészt kezdett feltűnni, hogy a kutya csillog. Oké hogy golden, de ennyire??? Na de nem mind arany, ami fénylik, hát ez is sonkazsir volt, ami egyenletesen boritotta be az ebet a homlokától a talpáig... 
Miután kellőképpen kiröhögtük magunkat a különböző spárgákban közlekedő jószágon, próbáltuk megtisztitani a talpacskákat, hogy legalább haladni tudjon a szerencsétlen, de a matéria nagyon ragaszkodónak bizonyult, igy csak részleges sikerrel jártunk. Mindenesetre a kutya annyira már nincs szétcsúszva, ellenben olyan sonkaillat lengi körül, hogy az összes környékbeli eb nyálcsorgatva követi a séták alkalmával, gazdáik pedig a Húsvéti menüről kezdenek fantáziálni.
A sonkacsont hat lakat alatt, nyolc nejlonzacskóba bugyolálva pihen a mosókonyhában, és nem tudom, hogy valaha lesz e még használatba véve. Ha rajtam múlik, akkor nem. Arturnak nem hiányzik, néha a feeling kedvéért végignyalja magát és ennyi. 
Azt hiszem, a következő próbálkozásunk valami szagtalan cucc, például egy fából készült vaskarika lesz...

A szerelés magasiskolája

Egy pár napja bedöglött a mosogatógép, nem ereszti le a vizet. Különösebben nem zavar a dolog, mert meglehetősen ritkán használom. Tényleg. Lehet rám követ, téglát, veknit vetni, de én szeretek mosogatni. Kikapcsol, jól tudok közben gondolkozni, és megnyugtat. 
Egyébként ez szinte bármely "fizikai munkára" igaz, kivéve a varrást és csatolmányait. Azokkal simán ki lehet kergetni a világból. Meg a kötés-horgolás-himezés mesterhármastól tudok még qrva gyorsan fára mászni... Bármekkora fára. 
Emlékszem, Anyukám -aki nagyon szépen tudott kötni-, próbált megtanitani sálat kötni tinédzserkoromban, mert szerinte az egyszerű. Asszem, kábé három percig tartott az oktatás, és majdnem soha többet nem álltunk szóba egymással. 
Szerencsére a Vőlegény tökéletesen tisztában van eme erősségemmel, igy baromira vigyáz a gombjaira, új zoknit meg szinte bárhol tud venni, ha a használatban levők megfáradtak kicsit anyagoldalról.
Na de azért -bármennyire nincs gondom az edények manuális tisztántartásával-, ha már van, akkor legyen működőképes a konyhai masina, igy a hétvégén a Kedves talpig gumikesztyűbe pattintotta magát, mondván, majd ő megmutatja a gépteknőnek. Először is fel lett mérve a terep, ami persze az ebet is felizgatta, és tornacipőt, papucsot félredobva, rohant segiteni. Részéről mindenáron mintavétellel akart megbizonyosodni a hiba okáról, igy a Vőlegény nem győzte kiszedni a lefetyelni próbáló buksit a gépezet alján úszkáló trutymákból. Miután mindketten konstatálták -amit elmondtam kb 10x-, hogy a szerkezet valóban nem ereszti le a vizet, előkerült a korábban vásárolt, vadiúj klotyópumpa. Ebben a lélektani pillanatban Artur felnyüszitett, és hanyatt-homlok rongyolt ki a konyhából, a teraszról visszapillantgatva. 
A Vőlegény szerint a pumpától ijedt meg, amilyen kis besz*ri. 
Szerintem meg tapintatos, és röhögni ment ki.
Elnézve a mindig makulátlan Kedvest, aki most könyékig gumikesztyűben, szerelőspólóban, piros nyelű wc-pumpával hadonászva, kócosan és tanácstalanul összegyűrt homlokkal áll a konyha közepén...maximálisan megértettem az eb reakcióját. Én is mentem volna vele, de akkor a Májsztró megsértődik, és a kutyát is lebuktatom. Igy maradtam, a műtéti hangokra pedig a négylábú is visszabátorkodott, igaz, erősen összeszoritott szájjal. 
Miután a pumpálás nem hozott látható eredményt, kiszedtük a mozditható elemeket. Ebből mindössze három akadt, igy nagy áttörés továbbra sem következett be. 
Egy ideig hárman figyeltünk befelé a gépbe, hogy hátha a szemmelverés működik, és megjavul a makacs masina. Lehet hogy az volt a baj, hogy ebünk megszakitotta a kört, és addig ügyeskedett hogy mégiscsak belekortyolt az enyőkébe. Persze a matériával aztán teleköpte a konyhát, fokozva a helyiségben tapintható feszültséget. Az összecsulázott csempe állapotát felmérve, erősen elgondolkoztam a csőgörény forradalmasitásán a háztartásunkban, a csőkutya, vagy legalábbis csőartur bevezetésével. 
Végül, sok nagy levegő vétel után - hallgatva a szaklapokra- nem kötöttem csomót az ebre, helyette megérdeklődtem a wc-pumpát fojtogató Kedvestől a következő lépést. Mint kiderült, ő a kalapács-kisbalta-ásó-kapa-nagyharang alkalmazásában kezdte látni a megoldáshoz vezető utat. 
Részemről ekkor előkaptam a felespoharakat, amin a Vőlegény nem kicsit ütközött meg...ugye mégiscsak szombat kora délelőtt van, nem ünneplünk semmit, és még disznóvágás sincs??!! De első döbbenete elmúltával azonban -nem lévén semmi jónak elrontója- már csillogó szemmel várta a célzóvizet. Csak picit lett szomorú, mikor felvilágositottam a poharazgatásunk céljáról: tökéletesen kimerhető vele a mosogatógép alsó szekciójában burjánzó folyadékgyülem, ami lehet hogy segitene a látási viszonyok javitásában. Igy kéz a kézben kifeleseztük a felesleges nedvet, éééés, továbbra sem lettünk okosabbak. 
Persze állatkánk is aktivan részt vett az akcióban, és hol a Kedves, hol az én hátamra mászott rá, hogy szakértő szemmel is felmérhesse a gép belsejében történő, nemlétező változásokat. 
Az ily módon megtapasztalt 16,5 kilós túlsúly, mindkettőnket erősen motivált az eb részére történő, diétás koszt bevezetésére (Aztaqrvadenehézvagy!!! Holnaptólnemkapszenni!!! Vizetse!!!), továbbá Őkutyasága széles ivű kiröptetésére a főzőhelyiségből. De mire sikerült teljesen kitakaritanunk a szerkezetet, és beválthattuk volna igéreteinket (Eladlak virslinek, ha nem szállsz le a hátamról!!! Fejezd be, vagy befonlak!!!) , Artur jó érzékkel bealudt, a lábunkra csavarodva. Igy, figyelmes gazdához mérten, óvatosan kiszedegettük hátsó végtagjainkat a teljes átéléssel hortyogó négylábú öleléséből, belopakodtunk a nappaliba, ahol is a netre kattanva elkezdtünk jó referenciával rendelkező mesterember után nyomozni...
Jelige: Mosogatógépszerelőt keresünk, ugyanitt csőkutya bérbeadó!