Amikor elhoztuk Anyájától, akkor volt óriásriadalom ahogy a járgány beinditásra került -ennek részleteit az első posztok valamelyike tartalmazza is. De mire hazaértünk, már teljesen komfortosan viselkedett az ölemben. Jóóó, főként aludt.
Aztán a nagy utazást is kiválóan viselte. Oké, ott is leginkább szunyált a kosarában, de amikor véletlenül nem, akkor nyugisan bámészkodott a hátsó ülésen. Nem volt hiszti, amikor séta után visszaraktuk a kocsiba, és türelmesen várta, amig kivettük dolgát végezni, ha jelzett.
Megérkezésünket követően egy ideig nem autózott, az tény. Nem nagyon vittük nyilvános helyre, mert hiányoztak a szükséges oltásai, és féltünk hogy összeszed valamit. No meg csóri a tengerpartig is szétparázta az agyát akkoriban, igy szükségtelenül nem tettük ki plusz feszkónak.
Aztán ennek csúnyán meglett a böjtje. Állatorvoshoz például nem nagyon tudunk eljutni kocsitlanul. Pontosabban el tudunk, csak korábban kell elindulni. Úgy 1-2 nappal.
Úgyhogy az első közös kimozduláshoz szépen kimosdattuk magunkat meg a jószágot, és meg sem álltunk a mélyparkolóig. A felvonóból a garázsba kilépve, a kutya lefagyott. Tényleg rémisztő az a sok autó ott egymás hegyén-hátán. Én hasonló riadalmat a plázákban szoktam átélni, mikor fingom sincs, hova parkoltam. Az eb nem emiatt izgult. Sejtette, hogy mi következik.
A családi autót beazonositva hangot adott abbeli óhajának, hogy MOST AZONNAL el akarja hagyni a garázst, és, mint az őrült, ki letépte láncát...izé...pórázát, kezdett rükvercben kaparni a betonon.
Mielőtt a kutya elásta volna magát egy újabb szintjére a mélygarázsnak, nyakon csiptük, és betuszkoltuk a járgányba. Utána magunkra locsoltunk fél üveg jódot/ kop., fertőtlenitve a négylábú ellenállásának nyomait, majd elindultunk. Artur totális rémületben vokálozott a hátsó ülésen, néha átölelve a Vőlegény nyakát/homlokát/szemét, főként a körforgalmakra időzitve.
Éreztük, hogy ez igy több szempontból életveszélyes...
Arturnak azért, mert még egy kiahunyó mozdulat a Vőlegény felé, és megvan az esélye, hogy úgy lesz kivágva az autóból 120-nál, hogy öröm lesz nézni.
Nekünk azért, mert a Sofőrünk látótávolsága drasztikusan lecsökken ha befogják a szemét, ami semmiképp nem tesz jót vezetéstechnikai szempontból, és az egészségünkre is káros lehet.
A problémát feloldandó, egy ideig a hátsó ülésen utaztam, és próbáltam lefogni a fúriaként viselkedő ebet. Mindig rá kellett ébrednem, hogy a sikerhez kevés végtaggal rendelkezem. Valószinűleg hasonlót él át az is, aki a vásárolt polipot hálós szatyorba akarja hazavinni...
No de Artur, lassan-lassan, kezdett visszaszokni a kocsizáshoz, és már nem kellett vele hátul utazni, elegendőnek itélte, ha a kezem megkapja. Hosszabb úton azért ez sem egy leányálom, mert egyrészt hátranyújtott karral könnyű szétzsibbadni, másrészt a zaklatott eb folyamatosan rág, ami egy idő után fájdalmas tud lenni.Ma már ott tartunk, hogy elvan hátul. Már ha eljutunk odáig. Az autó láttán még mindig lezavar egy gyors pánikrohamot, és próbál egyéb alternativát találni a közlekedésre. Olyan kétségbeesett fejet tud vágni amikor kinyitjuk a hátsó ajtót, mint én, amikor megtudtam hogy nincs Mikulás (tavaly mondta meg a Vőlegény...*)
Még mindig tuszkolni kell beszálláskor, saját magától semmi pénzért nem hajlandó fellépni a küszöbre. De legalább azt hagyja, hogy beemeljük, és közben nem tépi le egyikünk hámrétegét sem. Aztán az autóban szinte egész úton riadtan figyel, amit nem is értek, mert a Vőlegény álomian vezet. Valószinűleg Artur ezt akkor fogja értékelni igazán, ha egyszer beül mögém....
De már haladunk. Igaz, hogy zsirégető tartományban utazik, folyamatosan magas pulzussal, és randomszerűen nyüsszög egyet-egyet, amikor szerinte veszélyes a helyzet, már nem kell lefogni. Megbizhatóan elvan hátul, bár ritkán alszik, és lefeküdni sem mindig hajlandó. Ülve leng ki a kanyarokban, tekintete folyamatosan az úton, és persze zaklatottan rágja a saját fülét. Mikor már nem birjuk tovább nézni az önpusztitását, kap egy nasit, amivel 3 másodperc alatt végez, és vissza is tér jelentősen csatakos hallószerve brutalizálásához.
Mivel sosem volt még rosszul az autóban, a múltkori kirándulásnál sikerült minket újfent meglepnie. A hegyekbe mentünk fel, és a korai indulás miatt az ebnek kimaradt a reggeli szundi. Ráadásul jól bekajált, aminek örültünk is, mondván igy simán ellesz ebédig, és legalább alszik a kocsiban.
Egy dolgot hagytunk ki a számitásból.
A szerpentint.A spanyoloknál nagyon jó minőségű utak vannak, és ez a hegyekre is igaz. A kanyargós széles pályát a Vőlegény is nagyon élvezte, és picit talán az ajánlott sebességet is túlléptük...
Egy idő után tűnt fel a szokatlan csönd a hátsó szekció irányából, és hátranézve az alábbi látszott:
Artur filozófikus hangulatban, görnyedt testtartással, mereven nézi az ülésre teritett egyszinű törölköző mintáit, miközben nagyokat nyel...
Épp jelezni akartam a Vőlegénynek, hogy érzésem szerint mindjárt bővül az állatállományunk egy rókával, de a kutya beelőzött. És tényleg.
A visszaút lényegesen szolidabbra sikeredett, mert az ebet nagyon megviselte az állandó hullámvasút, és folyamatosan rajta volt az inger. Úgyhogy a szerpentinesebb kirándulásokból Artur egyenlőre kimarad. A jövő havi állatorvos látogatásnál meg kérünk számára valami gyógyit, ami segit neki áthidalni ezt az apró problémát, és hozzánk hasonlóan élvezheti majd a hajtűkanyargásokat.
Ja és persze reménykedünk, hogy majd egyszer szeretni fogja a közlekedés négykerekű formáját is. De az se baj, ha nem. Max megtanitjuk motorozni...
* ááá, nem :)))
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése