Álomország tengerpartján

Magyarország, és az örök szerelem Corfu után, azt hiszem most már nyugodtan kijelenthetem, hogy Spanyolhon is álmaim -egyik- országa. Hogy miért? 
Az okok: fantasztikusan barátságos, életvidám, és segitőkész emberek, irtó finom kaják, jó zene, hatalmas bulik, gyönyörű környezet, és persze nem utolsósorban itt van velem a Kedves, és álmaim kutyája. 
Természetesen az eb a Vőlegény álmaié is, csak ő ezt sokáig (harmincx évig...) nem tudta. 
Mármint tudta, csak nem sejtette....de szerencsére aztán találkoztak, és akkor már mindketten egggészen pontosan tudták, hogy ők egymásnak vannak teremtve.
No de a lényeg, hogy jó itt, és jó, hogy van nekünk egy Arturunk, akinek ez a hely, szintén teljes mértékig Álomország. Plusz bónuszként tengerparttal. 
Az álomországságot ő még eléggé szó szerint veszi, azaz bárhol, bármikor, bármennyit bir aludni, a lehető leghülyébb testhelyzetekben. Láttam már életemben pár kutyát alvás közben, de a sajátunk tud mutatni új formációkat. Arra, hogy rendszeresen szunyál hátonfekvésben, még mindig rá tudok ámulni. 
És álmodik. Sokat. Olyankor beszél is kutyababanyelven, ráncolja a homlokát, összegyűri az orrát, és természetesen fekvevágtázik. Ha annyira begyorsul hogy felébred rá, akkor mérhetetlenül bután néz maga elé, majd a helyzetet kezelni nem tudván, visszaájul.
Néha, amikor alszik, elnézem a kis buci fejét, és nem győzök csodálkozni, hogy milyen nagyot nőtt az együtt töltött közel 3 hónap alatt. Kezdi elvesziteni a puppy-vonásait, megnyúltak a végtagjai, és a gerince mentén már  bekeményedett a babaprém, mint az egy komoly nagyfiúhoz illik. És mostanában már nem bújik hozzám olyan gyakran, főként közönség előtt nem. Viszont, a Vőlegény az Isten! 
Legalábbis Artur meglátása szerint, BIZTOSAN Ő az. 
Ebben azért nem mindig értünk egyet...de ez csak az én tudatlanságomból adódik*
Természetesen a kutya vonzalma tárt kapukat dönget, és a Kedves viszontimádja szeleburdi rajongóját. Jó látni, ahogy kölcsönösen nevelgetik egymást, hogy vannak óriási szeretetkitöréseik, és azt is, amikor összezördülnek. Ez utóbbi nem tudom hogy kinek fáj jobban, hiszen egy IGAZI MACSÓ nem mutatja ki ilyen mértékig az érzelmeit... (Nem a fenéket....) De mindkettő látványosan szenved, és alig várja a kibékülést. Ami villámgyors és férfias. Artur véletlenül hozzásimul a Vőlegényhez, aki szintén teljesen véletlenül megsimogatja. Aztán már peace is. Ugye a pasik nem drámáznak túl sokat...
Órákig el tudom nézni a párosukat, és közben irtó jól szórakozom. A szereteten túl érezhető köztük a bizalom, a figyelem, és a tisztelet is, ami szerintem elengedhetetlen a jó kutyus-gazdi viszonyhoz. 
A retrieverek tulajdonságai közé tartozik, hogy mindenáron örömet akarnak okozni a gazdájuknak. Artur ezt momentán úgy abszolválja, hogy koppintja a Vőlegény bizonyos -neki tetsző- viselkedési formáit. Hisz ha az Imádott úgy csinálja, akkor az csak jó lehet, igy az eb teljes erőbedobással majmol.
Csak hogy pár copyt emlitsek: húsimádat, játékok (vö. elektromos kütyük) széthagyása, vizimádat, horkolás... Igen, a kutya horkol. Pedig ilyen csak egyetlen egyszer fordult elő a Vőlegény részéről, aki akkor nagyon  rettenetesen irtózatosan náthás volt ** 
Szóval ötletünk sincs, hol leshette el az eb a hortyogástudományt, mindenesetre egyre jobban csinálja. Nyártól szerintem már jegyeket is árulhatok a vasárnap délutáni hangversenyekre, addigra tuti összecsiszolódnak. Persze csakis akkor, ha a Vőlegény akkor éppen véletlenül irtózatosan meg lesz fázva, mert egyébként Ő SOSENEM horkol...
Emellett persze a kutyának, akár alvás, akár ébrenlét közben az a nirvána, ha az Imádottja közelében lehet. Ennél már csak egy jobb van, ha egyenesen rajta tartózkodhat valamilyen formában, de minimum hozzáérve.  Sajnos, mind az én, mind Artur nagy-nagy szomorúságára, ezek nem mindig kivitelezhetők, hiszen a Kedves hétközben sokat dolgozik, és nem itthon. Úgyhogy esténként a négylábú megragadja az összes kinálkozó lehetőséget, hogy az Isten közelében tartózkodhasson. Ha tudja hogy hamarosan érkeznie kell, akkor behelyezkedik az ajtó elé, mert ő kell legyen az első, aki az Imádottat üdvözölheti. Ha a Vőlegény késik, akkor az eb jobban aggodalmaskodik, mint JóAnyám a diszkóskorszakomban, pedig azt télleg nehéz überelni. Egy ideig nyüszitve topog az ajtó előtt, majd jobb hiján szalad hozzám panaszra, fél szemmel folyamatosan az ajtót lesve, és kifelé figyelve. Megnyugtatni ilyenkor lehetetlenség, és ha bármi apró zajt hall kintről, akkor már kerázik is vissza a bejárathoz felvenni a poziciót. Aztán ahogy fordul a kulcs a zárban, a kutya fénysebességgel kezdi el kergetni a saját farkát, mintegy feldolgozva az őt ért óriás endorfin fröccsöt, majd rácsavarodik a belépő Vőlegény kilógó részeire.  És innentől kezdve boldogság van.
Már megszoktam, hogy második helyre szorultam az üdvözlésben, és egyáltalán nem bánom. Kárpótol az az őszinte öröm, aminek minden délután -még ha közvetve is-, én is a részese vagyok.
Hozzáteszem, ez a procedúra nekem is jár, ha hazajövök valahonnan. És ha csak 3 percre megyünk el, Artur akkor is mindig ugyanilyen intenzitással örül, ha visszajöttünk. Mindkettőnknek. 
Ezért, ha túlteng bennem az önsajnálat, akkor rútul kihasználom az eb odaadását, és leviszem a szemetet akár szükségtelenül is. Visszatértemkor megkapom ezt a hatalmas szeretetcsomagot, és máris sokkal szebben süt a nap...


* a mondat második felét a Vőlegény diktálta...
** jaja, ez a mondat is tollbamondással született, többszörösen újragondolva...