Social network

Sárkányölőt megszégyenitő bátorsággal rendelkező kiskutyánknak bármennyire is fáj, el kellett kezdenie találkozgatni egyéb ebekkel. Ismerve parázós természetét, sokáig igyekeztünk óvni őt, például átmentünk az út másik oldalára veszély esetén, ölbe vettük a tengerparton, ha egyéb fenevadak közeledtek, és hasonlók...de már qrva nehéz, és a Vőlegény is alig birja el.
Mondjuk ez Arturt kicsit sem zavarja, és ha pánik van, simán megmássza a Kedvest, aki izzadásig próbálja lefeszegetni magáról a rémülten tapadó állatot, persze sikertelenül.
A környéken nagyon sok kutya van, és kiemelkedően magas példányszámban képviseltetik magukat a labifélék, azaz van némi rokonsági kapcsolat, ami kedvezőbb kilátásokra adhat okot barátkozás tekintetében.
Az utcánkban pedig egy felnőtt golden is lakik, akivel már össze is barátkoztunk. A fajtárs a Claus névre hallgat (Santa Claus nyomán lett keresztelve, mint azt a gazdija elmesélte), és nagyon barátságos. 
Érdekes, először nem volt szimpatikus nekünk Claus. 
A Vőlegénnyel meg voltunk róla győződve hogy öreg, és hát...khmm... szóval hogy nem is szép...
Aztán egyre többet találkoztunk, és kiderült, hogy Claus 17 hónapos, és az is, hogy gyönyörű. A mai napig nem tudom mi változott meg, de mind a Kedves, mind én úgy gondoljuk, hogy Claus a második legszebb kutya a világon. Nem utolsósorban Arturral imádják egymást. Ő volt az első kutya, akitől kiskedvencünk nem fossa le a bokáját félelmében, ellenben örömében a mai napig bepisil, ha meglátja.
És a rajongása viszonzott, mert bár Claus nem csurizik be, ugyanúgy örül, ha találkozunk. Olyankor hatalmas goldenpuszik csattannak el a kutyafiúk között, birkózás van és tele szájas vigyorgás. Elválást követően pedig hosszú visszatekintgetés a jellemző, Artur részéről egy kis pityergéssel megspékelve. 
Egyetlen hátránya van a találkáiknak, hogy ebünk ilyenkor teljesen felpörög, és levezetési célzattal úgy rohan végig a village-n, hogy esélyem sincs visszatartani.  Ilyenkor jobb hiján beletörődően lobogok a póráz végén, amin már a helyiek sem akadnak ki. Megszokták, hogy mi ilyen egyedi stilusban sétálgatunk, és nem próbálnak megmenteni.
Mikor először elmeséltem a Vőlegénynek, hogy a kutya hazafelé engem eregetett, jót kacarászott, mondván nem vagyok kondiban, hogy a huszonx kilós puppy lealázott.. 
Én ezt nem tartottam olyan viccesnek, pláne, hogy mindennap tornázok, igy üzenetet hagytam Artur Fogtündérének... 
Már másnapra teljesitette is, amit kértem, és az esti sétán találkoztunk Claussal. A póráz vége a Vőlegény kezében volt, aki cseppecskét meglepődött, mikor a búcsút követően Artur nulláról gyorsult ezerre. Megvolt az elégtételem, elnézve a levegőre felhasaló, hökkent Kedvest... köszönet érte utólag is a Tündérnek. Persze aztán neki sikerült visszafognia az izgatott négylábút, de ez nem a kondi, mindössze a súly és a haskörfogatbeli eltéréseinkből adódik...
A következő ismerős, ugye Kai az akita, akitől tartunk, mert Artur meglátása szerint elmebeteg...Hisz melyik normális kutya teszi azt meg, hogy beleakaszkodik egy fajtárs popsijába, és ott ringispilezik hosszú percekig??? 
Aztán ott vannak a Csokilabik, akik egy marcipánfehér, és egy étcsokibarna labradorpár. Ők lényegesen tartózkodóbbak, még csak szaglálódás-szintű kapcsolatban vagyunk. Nem mondanám, hogy Artur fél tőlük, de biztos ami biztos, inkább egyből lehasal nekik, majd később a selymes kis pocakját is bevillantja. 
Ennek a két gyönyörűségnek a jólneveltségét egy pindurkát irigyeljük a Vőlegénnyel. 
Mondjuk a gazdijuk akkora, mint egy jeti, úgyhogy azzal én se nagyon kötekednék... Ha lehajol Arturhoz hogy megsimogassa, hősünkben is vigyázban áll a sz*r, és érdekesmód, nem kezdi a szokásos felugrálós koreográfiáját.
A mi társasházunkban aztán van egy zsebkutya, akivel ilyen jószomszédi a viszony. Ő már idősebb négylábú, és az első találkozáskor be is rendszabályozta kedvencünket, amit Artur azóta is tiszteletben tart. Egyszer ugyan megpróbált játszani az öregúrral, de az célzatosan hörögve megvillantotta a hátsó fogsorát. Válaszul, a kábé tizszer akkora ebünk, a hátunk mögé rettenve kért elnézést. Azóta, ha összefutnak, akkor óvatosan egymáshoz érintik az orrukat, és megy tovább mindenki a maga útján.  
Viszonylag rendszeresen szoktunk találkozni a parton egy éjfekete kotorékebbel, aki nagyon nagyon barátkozna. Mi nem látunk az állatban semmi veszélyeset -attól eltekintve hogy vagy szteroidozik, vagy simán csak irtóra ki van gyúrva-, de Artur retteg tőle. Amint meglátja, már kezd is felkapaszkodni a Vőlegényre, ha  meg Ő nincs ott, akkor próbálja elásni magát. Szegény másik, mindig örömmel szalad oda és játszana, de állatkánk teljes pánikreakcióval reagálja le a közeledési kisérletet, és látszik rajta, hogy legszivesebben sirva a szoknyám alá bújna, ha lenne... Nem értjük mi a problémája, és tökre sajnáljuk a kotorékjószágot, hisz annyira küzd. Fájdalomdijként szoktunk neki adni egy kis nasit, de ettől persze Artur bedurcázik, és még itthon sem szól hozzánk.
A többi kutyákkal még nagyon felületes kapcsolatban állunk, leginkább távolról figyelgetjük egymást, lassan mélyitjük a kapcsolatot. 
Ami különösen érdekes, hogy Artur sokkal kevésbé borul meg, ha pórázon van, amikor idegen ebekkel kell ismerkednie. Valószinűleg komoly biztonságérzetet nyújt számára, hogy hozzánk van kötve. Ekkor lényegesen bátrabb, és nem kezd rögtön nyüsziteni, igy egyelőre pórázon barátkozunk. 
Reméljük, azért ezt majd kinövi, mert számomra nem annyira élvezetes, mikor mindenféle ebek szaglásszák a fenekemet, és akarnak a hátamra mászni, mondván, ahhoz a helyes kis bolyhoshoz tartozom...
Ja igen, és vannak a macskák, akiket többnyire lesz*runk. Ha megmozdulnak, akkor persze meg kell  kergetni őket, de teljesen ugyanezt a reakciót váltják ki a feketerigók, a sirályok, és a szél fújta falevelek is. Azok után is rohanni kell, igy nem a cicusok hozzák ki belőle az állatot.
Egy macsekkal viszont, majdnem összeismerkedtünk. Ő egy hófehér, ártatlan pofijú kis gyönyörűség, aki mindig dorombolva közeledett hozzánk, ha meglátta Arturt. 
Áldom az eszem, hogy sosem engedtem őket teljesen közel, és mindössze azért, mert a ciccet féltettem... Aztán valamelyik este dumáltam az ottani kertésszel, és azóta hófehérkét elkereszteltem Galádnak. Ugyanis a gyepkezelő elmondta, hogy a macska utazik az ebekre, és jó párat csúffá tett már. Ártatlanul és szeretetreméltóan közeledik, majd karomközelbe érve, ezerrel támad. Az elmese szerint volt olyan szerencsétlen négylábú, akinek a szeme bánta a találkozást. Azóta ha látom Galádot, bár nem rúgom a Holdig -mindössze az egyik legjobb barátnő tényleg tündéri Hógolyójára tekintettel-, nem kivánok neki szépeket. De mivel lánymacska, azért majd hétfőn elmegyünk és meglocsoljuk. Addig megtanitom Arturt hogy felemelt lábbal könnyitsen magán :)



Ha pedig már a locsolkodásnál tartunk, akkor zárásként kivánunk Mindenkinek nagyon Szép Húsvéti Ünnepeket -az időjárástól függetlenül-, és nagyon jó pihenést! :)