Csontparádé

Artur rágószervének lefárasztása céljából a múltkorában vettünk egy csontformájú préselményt az állateledelesnél. A cucc irtó keménynek tűnt, nem mellesleg figyelemfelkeltően bűzlött, igy kellőképp felcsigázta az ebet. Ki is vonult a szerzeménnyel a teraszra, mi pedig a Vőlegénnyel nyugodtan dőltünk hátra a kanapén, hogy végignézzük az "Enyém leszel, vagy zokogni fogok, mielőtt meghalok" cimű lélekemelő spanyol-brazil kooprodukciós sorozat 14.673-ik részét.
A négylábú becsülettel küzdött az ajándékkal, bár, a beszűrődő hangokból itélve, jelentősen emelkedett a vérnyomása játék közben. Mignem, cirka 45 perc után, dühösen sirva rohant be, és tette a Vőlegény elé a vadiújnak tűnő kutyarágcsát. Az elkeseredés oka abban leledzett, hogy nem birta semmilyen formában kikezdeni a csontimitációt, és ez olyan szinten hergelte fel, hogy inkább lemondott a szuvenirről.
Délután persze újra felvette vele a harcot, de a cucc jó pár napig ellenállt. Kicsi kutyánk egészen közel került a kényszerzubbony jogos viseléséhez, mig végre sikerült kiharapnia a rágókából egy egérkörömnyi darabot. Ettől egyből endorfin-túltermelés következett be a szervezetében, ami ki is tartott szerencsére a következő napokra, mig egy újabb darabka adta meg magát a dühödt támadások következtében.
 A Vőlegénnyel mindennap gratuláltunk egymásnak a jó befektetéshez, mert látván a kutya sikerességét, megelőlegeztük, hogy az elkövetkezendő 32 évben Artur számára nem szükséges újabb rágcsát vásárolnunk. 
De....
És mindig van egy nyavalyás de....
A kutya rájött (hogy véletlen volt e, vagy hosszú kisérletek eredménye??), hogy ha a cucc nedves lesz, akkor jelentősen csökken az ellenállóképessége...
Ennek megfelelően, egy éjszakára bedunsztolta azt a homokozójába, majd kárörvendve tért nyugovóra.
A homokozónak egyébként az eredeti célja az egy VIP ebtoalett lett volna, a szobatisztaságra szoktatás idején. Vásároltunk anno egy jó nagy -hajjajj, akkor még tényleg nagy...- műanyag dobozt, melybe a beach-ről cibáltunk fel zsáknyi homokot (nem, ez nem lopás, a tengerpart mindenkié!), és elkezdtük belerakosgatni a négylábút, mikor úgy itéltük meg, hogy dolga van. Az elképzelésünk nem teljesen egyezett, mert ő meg mindent megtett annak érdekében hogy bárhova, csak a dobozba nem. A szorgalmas homokozóba pakolgatással azt elértük, hogy az eb a beach-et is a dobozzal azonositotta a homoktartalom miatt, ezért egy idő után, ott sem végezte el a különböző volumenű dolgait. Mielőtt tovább durvult volna a helyzet, feladtuk a kisérletet. 
A homokos doboz viszont a teraszon ragadt, és Artur egy idő után, saját elképzelése szerint, használatba is vette. Általában ásott benne, meg elrejtett ezt-azt, kidobálta belőle a tartalmat miután feltakaritottam a teraszt...., szóval csupa kiskutyás dolgot.
A szelesebb időjárás miatt, a homokot igyekeztünk mindig nedvesen tartani, igy a KIKEZDHETETLEN érlelésére pont megfelelő állapotok uralkodtak a dobozban, amit az eb is felismert. Az éjszakai pihentetést követően, reggel fülig érő szájjal hozta elő a jelentősen elpuhult rágcsát, és lazán betolta a felét előételként. Mikor a napon felejtve visszakeményedett a csontutánzat, már rutinszerűen került elásásra, és óránként állagellenőrzésre, igy még 3 napig volt életben, aztán teljesen elfogyott. 
A hétvégi mosogatógép szerelésben segédkező, felpörgött ebet szemlélve, a Vőlegény jelezte, hogy ismét kéne venni Arturnak egy ilyen rágcsát -lezárva a homokozót, hátha tovább tart a cucc-. El is zarándokoltunk a kereskedésbe, ahol is a Kedves szeme megakadt egy bazi nagy sonkacsonton. Jeleztem neki, hogy értem én, ma vegaebéd volt (mozarellával rétegezett padlizsán), de az ott kutyakaja, és ne nézze már ily meghatódva, mert az eladó már kezd minket szánakozva méregetni. Ő azzal védekezett, hogy a kutya szemszögéből stiröli ama kivánatos darabot - én erről még most sem vagyok meggyőződve egyébként...-, amit végül meg is kellett vásárolnunk. Itthon a Vőlegény kicsit zaklatottan tépte le a termék csomagolását, és erősen érdeklődött nálam, hogy szerintem igazi e az anyag, vagy mű... Bevallom, fingom sem volt róla, de látva a Kedves tekintetének eszelős lobogását, rávágtam, hogy tuti műanyag, adja oda gyorsan az ebnek, aki az illatot megérezve, egyre erőteljesebben tépte lefelé Életem Párjáról a nadrágot.

Miután Artur hozzájutott, kicsit hökkenten szemlélte az ajándékot, de igen gyorsan ráébredt a teendőjére. Onnantól kezdve 4 órán keresztül(!!!) csak halk csámcsogást hallottunk a szinescsikos irányából, amit néha megszakitott egy-egy morgás. Késő délutánra valószinűleg teljesen beállt az állkapcsa, és ment panaszkodni a szundikáló Vőlegényhez, gyanitjuk azért, hogy vegye már el tőle a cuccot, mert nem birja abbahagyni, és hát pisilnie kellene, meg ilyesmi... Mivel nem voltunk teljesen biztosak az eb metakommunikációjában, és csak néztünk rá tanácstalanul, lemondóan sóhajtott egyet, és lehorgasztott füllel ment vissza eleget tenni a kötelességének. 
Estére már kezdtünk aggódni, hogy nem kel fel a csontja mellől, igy a Kedves elvette tőle, melyet a kutya látható megkönnyebbüléssel fogadott. Először elrohant inni cirka 30 percre, majd közel ennyit pisilt is a teraszon. Mikor visszajött, és az első lépésénél pofára esett a nappali márványpadlóján, azt hittük, hogy teljesen elzsibbadt. De nem.
Ahogy közeledett, egyrészt megelőzte a szaga, az a nagggyon durva, állott sonkaszag, némi tartósitószerrel, és bőséges illat-iz fokozókkal fűszerezve. 

Másrészt kezdett feltűnni, hogy a kutya csillog. Oké hogy golden, de ennyire??? Na de nem mind arany, ami fénylik, hát ez is sonkazsir volt, ami egyenletesen boritotta be az ebet a homlokától a talpáig... 
Miután kellőképpen kiröhögtük magunkat a különböző spárgákban közlekedő jószágon, próbáltuk megtisztitani a talpacskákat, hogy legalább haladni tudjon a szerencsétlen, de a matéria nagyon ragaszkodónak bizonyult, igy csak részleges sikerrel jártunk. Mindenesetre a kutya annyira már nincs szétcsúszva, ellenben olyan sonkaillat lengi körül, hogy az összes környékbeli eb nyálcsorgatva követi a séták alkalmával, gazdáik pedig a Húsvéti menüről kezdenek fantáziálni.
A sonkacsont hat lakat alatt, nyolc nejlonzacskóba bugyolálva pihen a mosókonyhában, és nem tudom, hogy valaha lesz e még használatba véve. Ha rajtam múlik, akkor nem. Arturnak nem hiányzik, néha a feeling kedvéért végignyalja magát és ennyi. 
Azt hiszem, a következő próbálkozásunk valami szagtalan cucc, például egy fából készült vaskarika lesz...