Csúf igazság (avagy a szépségért meg kell...)

Talán már beszéltem róla, hogy Artur mennyire gyűlöli a fésülést. Olyan igazi macsópasi módon meg is tesz mindent annak érdekében, hogy ellenállását kifejezze, illetve hogy visszaállitsa az eredeti állapotot, amint elkészültünk. Továbbá azon kifésült szőrpamacsokat, amiket nem bir visszahemperegni magára, azokat megeszi.
Komolyan.
Ahogy fújja a szél a kis szőrmetegeket, Artur ráizgul, levadássza, és betömi az arcába. Úgyhogy emiatt is baromi gyorsnak kell lenni, és a kikefélt fölösleget villámmódban eltüntetni a szeme elől.
Az egy dolog, hogy kétnaponta elhullajt egy fél -és kifésülünk belőle egy egész- csivaványit. De valamilyen rejtélyes okból ragaszkodik is az elvesztett testprémjéhez, és ha módja van rá, a kukából is kiguberálja.
Majd megeszi.
Próbáltuk neki elmagyarázni, hogy attól hogy elfogyasztja, ugyanaz nem fog rajta kinőni megint...de nem hisz nekünk. Szerintem attól tart, hogy ilyen vedlésütemmel nyárra kopasz lesz, aztán inkább előrelátóan beviszi a tartalékokat szájon át. Ő is tudja, hogy nem szeretjük a tar kutyákat, igy az igyekezete mindenképpen dicséretes...
Na de ez a fésülködős procedúra...ez eléggé rémálmos. Mármint az eb hozzáállását tekintve. 
Szerintem előbb tudnék kimanikűrözni egy rozsomákot, minthogy nyugiban kifésüljem a kutyát.
Valamilyen beazonosithatatlan okból kifolyólag egy hangyányit jobban viseli, ha ezt a fájdalmas műveletet a Vőlegény végzi. Neki nem indit egyből gerinccsavarással, és a karját sem tépi le könyékből. Ellenben pár percig egész fegyelmezetten viseli a törődést. Utána persze megunja, és kezdi bemutatni a legdurvább ászanákat, mig végül már nem tudjuk eldönteni, hogy melyik lába honnan nő ki, és mi az, amit már kikeféltünk rajta. Ekkor rafináltan köt magára még egy-két csomót, átcsavarja a gerincét háromszor, és máris úgy tűnik, hogy a seggéből nő ki a feje. Zavarunkat észlelvén, nyom egy teliszájas vigyort, és fogheggyel elcsipi a popsijáról tovavitorlázó, macskabagoly nagyságú, likvidált szőrpamacsot.
Jaaa, és azt senki ne higyje, hogy a szépitészeti beavatkozás csöndben zajlik...
Ááá dehogy:
- mivel szerencsére nincs magyar a környéken, én káromkodok, mint egy rosszabbfajta kocsis
- a Vőlegény duruzsol az ebnek, mert bosszantóan k*rva sok türelme van (...lehet ez a titka...???)
- Artur olyan hangokat ad ki, mint akit egyszerre élveboncolnak, tetoválnak, és ölnek. Azaz, hörög, morog, ugat, visit, vinnyog, és vonyit is.
Ezért kezdünk rászokni, hogy nem itthon frizurászkodunk vele. Mégiscsak kisgyerek van a szomszédban, ráér akkor nagyon megijedni, ha majd először nézi meg a Rémálom az Elm utcában cimű örökbecsűt...(Uh, tinikorom legijesztőbb filmje, napokig nem mertem elaludni, miután láttam...)
Szerencsénkre van egy nagyon jó kis kutyafuttató hely a parttól nem messze, körbevéve óriásdzsindzsával, és viszonylag kevesen veszik igénybe. Na ott nyitott meg az Arturborbélyság, ahol a Vőlegény lett Gedeon bácsi, a kutya-prém rendbentartója (..és a nők bálványa ofkorsz...). Itt egész jól lehet haladni a bunda regulázásával, és nem mellesleg otthon sem járunk térdig az ördögszekérként tovaröppenő szőrpamacsokban.  Fontos szempont továbbá, hogy egy füst alatt megvan az eb lefárasztása, és a mi kondicionáló edzésünk is, azaz tiszta haszon. Ugyanis ahogy gyarapszik állatkánk, egyre inkább kétemberes a fodrászkodási feladat.
 Bár a legutolsó mérlegelés szerint 30 kiló körül mozog nyugalmi állapotban, ha izgatott, és prémveszélyt szimatol, simán megtriplázza a súlyát. 
Egyrészt olyan nehéz lesz, mint egy sózsák, másrészt rettenetes erőkifejtéssel bir. Nem utolsósorban, rugalmasabb, mint egy gumipók, igy bárhonnan tud harapni, ami elvileg fizikai képtelenség...de Artur megoldja.
Persze, a borbélykodás ezen csúfosabbik része hármunk közt marad, és a bokrok közül előbújva, már mindannyian büszkén lépegetünk egy aranyszinben ragyogó, selyem bundás kutyafiúval az élen.