Nevelésből elégséges

Lehet, hogy a kutyát elkényeztettük. És azt hiszem, nem ártana némileg következetesebb nevelés sem, de ezt kimondani/leirni sokkal egyszerűbb, mint megvalósitani. 
Az eb óriási szinész. Mi meg hatalmas pancserok vagyunk. Ami önmagában nem is lenne olyan nagy gáz, ha ezt nem tudná rólunk...de tudja... No és itt kezdődnek a gondok.
Amikor fenyités/tiltás/szidás/..bármi neki nem tetsző dolog következne, akkor kihasználja, hogy szép és kicsi (???) és bolyhos és tündéri. Plusz erre még komolyan rájátszik, mi meg elolvadunk, és megint az van, amit ő akart. 
De mezei, tudatlan gazdiként baromi nehéz ám ellenállni a villámgyorsan a legelőnyösebb pózba helyezkedő fifikás gyönyörűségnek... 
(Ld.: lehasal, buksi mancsokra helyez, orrocska benedvesit, alulról pislog felfelé "tudom hogy rossz voltam de sose többet nem fordul elő" tekintettel- és folyamatosan csóvál. Ha látja, hogy ez a szindarab most kevés a sikerhez, akkor halkan nyüsszög is, és néha átfordul a hátára, megvillantva bolyhos pocakot, és a koronaékszereket...) 

Amennyiben mégis sikerül erőt venni magunkon, és véghezvinni a letolást a fenti Oscar-dijas alakitás ellenére, akkor lógó füllel, vértanúi ábrázattal, görnyedten vonul el a tett helyszinéről, hátra-hátra pillantgatva a válla felett, néha megállva, hátha mégis észhez térünk... 
Egyébként biztos vagyok benne, hogy ilyenkor magában rötyög a markába, mert nagyon jól tudja, hogy most aztán tényleg jó sza*ul érezzük magunkat, hogy igy kicsellóztunk VELE, az ártatlan áldozattal...
És tényleg. Egy-egy ilyen sikeres nevelésünket követően, óriási bűntudattal nézünk egymásra a Vőlegénnyel, mintegy várva, hogy ki lesz az első, aki felköp, és alááll...Ja és persze az első adandó alkalommal megjutalmazzuk valamivel a vértanút...mintegy véletlenségből...amit még egymás előtt is letagadunk.
Hozzáteszem, hogy a fentiektől függetlenül Artur nem rosszul nevelt kiskutya. Legalábbis szerintünk, és a visszajelzések alapján sem az. Tud viselkedni nyilvános helyen, viszonylag szépen jön a pórázon, megbizhatóan végrehajtja a parancsokat, nem lop, és minimális agresszió sincs benne. Egyedül a felugrálásról nem birtuk még eddig leszoktatni, illetve azt nehéz kezelni, hogy imádja az embereket. Mindenkit. Mivel szép, és még kölyök, igy az imádott mindenki is viszontszereti őt, az esetek többségében, és jönnek is ezt kinyilvánitani. Ha pedig idegen emberek kezdik őt taperolni/simogatni/gyűrni, attól a kutya megőrül. 
A szó jó értelmében persze.
Bevallom, nincs még szivünk megfosztani ettől az örömtől, bár nem tudom, később lesz e... Tekintve, hogy minden egyes találkozásunkkor szétgyűröm Artur felnőtt goldenbarátját Claust, valószinűleg ebben nem nagyon lesz változás.
De azzal mindenképpen kezdenünk kell valamit, hogy nagyobb szigorral járjunk el vele szemben, és következetesebbek legyünk a tiltott tevékenységek tekintetében. Sok fórumot, kutyaiskolai tanácsokat, stb, olvasok a témában, némelyik kifejezetten hasznosnak bizonyul, és beválik. Az egyik legjobb, amit az utóbbi időben olvastam, és számunkra nagyon használható is, az alábbi:
"Mielőtt engedsz valamit a kiskutyádnak -merthogy mennyire aranyos közben-, képzeld el, hogy akkor is ilyen boldogan jóváhagynád e, ha 40 kilós, csupasár nagykutya lenne?"
Hát, most próbáljuk magunkat ehhez tartani, meglátjuk milyen sikerességi rátával. 
Bevallom, azt hittem nekem már nem nagyon lehet újat mutatni, hiszen tinikoromban felneveltem egy csodálatos németjuhászt, akit pár hetesen kaptam meg. 
(Rendőrkutya szülők negyedik és kislány utódaként halálra lett volna itélve, igy nagyon korán megtörtént az elválasztása)
Két dolgot nem vettem számitásba:
- Lédy nem volt lakásban tartva, óriási kert volt a birodalma, ahol kiélhette a vadabb ösztöneit. Artur ugye főként lakásban és teraszon van -ami nem kicsi, sőt...- illetve naponta kétszer nagyot sétálunk vele, de az mégsem ugyanaz. Jobban kijönnek a stiklijei, és óhatatlanul szerepet vállalunk szinte minden tevékenységében. Mondom szinte, azaz kakapisialvás nincs együtt, de egyébként meglehetősen ragaszkodik hozzá, hogy egymás közelében legyünk, bárki bármit is csinál. Az azért vicces, amikor a porcelánfotelon elmélkedő Vőlegényre ront rá, akibe hirtelen belefagy a sz... is, és dohogva fejezi be a relaxációt, mondván, már megint ki hagyta nyitva azt a ku*va ajtót??? 
(Na vajon ki??? Ki volt belül....?? )
- Aztán Lédy mellett ott volt Szüleim idősebb -de irtó jó tanárnak bizonyuló- koktélkutyája, aki levette a vállamról a nevelés jó részét, mint azt utólag látom. 
Most pedig a Vőlegénnyel néha vak vezet világtalant stilusban nyomjuk, és nevelődünk. Mindhárman. Függetlenül attól, hogy Artur kicsit tényleg el van kényeztetve, azt gondolom, hogy nagyon szeret minket és jó neki velünk. Az érzés természetesen kölcsönös.
A többi meg majdcsak kialakul, hiszen a legfontosabb már jól működik... :)