Vannak itt tarkabarka, rövid és hosszúszőrű, duci és kisportolt, barátságos és félénk kacorok, de megtalálhatók a hippilétet választó szabadelvűek és az öntudatos nyakörvesek is. A lakóközösség meglehetősen állatbarát, igy a cicusoknak -bármely életforma mellett is tették le voksukat-, bőven van mit a tejükbe apritgatni.
Arturral való sétáink során mindig belefutunk egy-egy őrszembe, aki lekáderezi az ebet, de eddig még nem lettünk veszélyesnek itélve, mert nem akadályozták szabad elvonulásunkat. Mondjuk az is igaz, hogy pár sikertelen barátkozási kisérlettől eltekintve, kutyusunk, nagy ivben sz*rik a macskákra, csak akkor izgatják fel, ha mozognak, és ezáltal kergethetővé válnak.
Azt már megfigyeltük, hogy vannak bizonyos objektumok, melyeket több cicc is őriz. Ezek a szentinelek börtönviseltebbnek tűnnek (tuti durva tetkójuk is van, mondjuk egy pitbull a hasukon, vagy egy keresztre feszitett egér), robosztusabbak, és mindig moccantalanul, némán, csak a szemükkel kisérik végig, mig elhagyjuk a zónát. Biztos vagyok benne, hogy ezeken a bevédett helyeken, illegális macskartellek működnek, és az esti hangeffektusokból itélve, virágzik a prostitúció is.
Sötétedéskor itt meglehetősen gyorsan szoktuk szedni a tappancsainkat Arturral, mert hát az ördög sosem alszik, és ez időtájt a cicusok is meglehetősen éberek.
A macskamaffiára vonatkozó megfigyeléseimet megosztottam a Vőlegénnyel is, de természetesen elnézően ki lettem mosolyogva, mignem egy szép napon...
Az úgy történt, hogy egy verőfényes szombaton kicsit túlbonyolitottam a délelőttömet, és ennek megfelelően rendesen megcsúsztam az ebéd készitésével. A lábalatt üldögélő eb pedig, jelentőségteljesen nézegette az órát és ráncolta a homlokát, merthogy erősen benne jártunk a sétaidőben is. Ezért megkértem a Kedvest, hogy válassza le szervezetét a laptopjáról, és hagyja magát megsétáltatni a kutya által. A berzenkedés csirája, a "Ha én is megyek, nem lesz kész időben az ebéd, pedig ma baconbe tekert sült oldalas lenne majonézes krumplival" mondattal lett elfojtva. A szónoklat olyan meggyőző volt, hogy mire egyet pislantottam, az addig neglizsében kanapézó Vőlegény, felöltözve állt az ajtóban a felszerszámozott Arturral, és dobálta a búcsúcsókot.
A hazatérésük korábban történt a vártnál, és mindketten meglehetősen csapzottnak tűntek, ezért jogosan lettem kiváncsi az okozatra.
Mint kiderült, unalmasnak lett itélve a parti séta, szemben a felette húzódó cserjésgazosbokros területtel, igy a két kalandor bevetette magát a legnagyobb dzsindzsába. Kihasználták, hogy senki nem óbégat (Előbb rágom le a saját lábam, minthogy oda bemenjek!), és ecseteli a rájuk váró borzalmakat , ezért nagyon élvezték a tilosban bandázást. A kezdeti önfeledtségnek az egyik termetesebb bukszus mozgása vetett végett, ami azért óvatosságra sarkallta a kommandózókat. Az elmese szerint a növény kilengése egyre durvult, és komoly zajok is kisérték, melynek köszönhetően az én két Hősöm odafagyott a tetthelyre, nem látván esélyt a menekülésre. A Vőlegénynek annyi ereje volt, hogy felkapta a ledermedt ebet, és támadóállásba helyezkedett, mondván, bármi is jön ki a bokorból, ő szembeszáll vele és megvédi Arturt is!
A cserje tánca elérte tetőfokát, távolról hallatszott némi dobpergés...és a maguktól széthajló ágak közül, kisétált egy......vörös macska...
Ezen a ponton elkezdtem diszkréten odaverni magam a talajhoz és halkan visitani a röhögéstől, de a sztori folytatódott!
Ez a macska nem simamacska volt ám a monda szerint, hanem jóval nagyobb annál, akkora bolyhos farokkal, mint egy qrva nagy mókusé, és a füle sem volt normális, sőt jobban belegondolva lehet hogy hiúz volt, vagy valami hasonló, és nem is félt tőlük és különben is, mit képzelt magáról az a dög, igy besz*ratni szegény mit sem sejtő kirándulókat???!!!
Bevallom, kicsit erősnek itéltem meg a storyt, pláne, hogy mosogatás közben hallottam a teraszról beszűrődve, amint a Vőlegény validálja az ebnél a macskamókushiúz kinézetét (Te is láttad mekkora farka volt? Meg milyen fogai? ...Te is bef*stál tőle, mi??)
Ahogy telt az idő, a történet lassan feledésbe merült, a kutyával pedig megmaradtunk a jól látható tengerparti kalandozásoknál. Azonban a múlt héten...
A rendes szombati séta során, a PARKOLÓBAN belefutottunk a macskamókushiúzba. Artur helyből felszállva landolt a Vőlegény vállán, amint észlelte az állatot, de mi is odakövültünk. Az a valami tényleg disznó nagy. Valóban óriási - szerintem inkább a mesebeli rókáékhoz hasonlitó- farka van, hatalmas feje, és cseppet sem fél, ugyanakkor csodaszép. Ránk kacsintott, majd lustán kisétált a képből és eltűnt az erdőben.
A környéken mostanában gyakran belebotlunk a nyomdokaiba, leszármazottak tekintetében. Valószinűleg, ő lehet a helyi Keresztapa, és kiterjedt dinasztiával rendelkezik, akiknek különös ismertetőjegye a gigantikus farok. Az egyik barátságos utódot sikerült rávenni egy kis modellkedésre, bizom benne, hogy a kép nyilvánosságra hozatala miatt, nem kerül holnapra egy lófej a párnámra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése