lány: Szeretsz?
fiú: Megduglak, nem?
Hát, ha nem is pontosan igy zajlott a dolog, de van pár párhuzam.
Artur szerintem szerelmes.
A Vőlegény szerint viszont nem, és én túlromantikus vagyok, mert a kutya csak altesti szükségleteit elégitené ki. (ld.: nagyon megkettyintene valakit... jelen esetben Dalmát).
Nohát döntse el mindenki, hogy melyik véleménnyel tud azonosulni a leirtak, és a látottak alapján. Dalma egy gyönyörűséges és hatalmas, két éves kutyalány. (A Vőlegény ezen is kiakadt, mondván, Artur, pont arra a Godzillára kell gerjedned???)
Sajnos, a fajtáját pontosan nem tudom, mert ilyen mértékig nem értjük a spanyolt...Annyit tudtunk kihámozni a gazdi elmondásából, hogy Dalma valamiféle hegyi pásztorkutya, amit furán álló tappancsai is tanusitanak, továbbá nagyon magas, és izmos állatka, kb akkora, mint egy kisebbfajta tindédzser borjú...Azaz Artur mert nagyot álmodni, hisz igaziból úúúúgy, nem is éri fel a hölgyet sámli nélkül, de ez nem zavarja túlságosan.
Az van, hogy Dalma jelenleg tüzel, emiatt a sétái alatt az összes -útvonalon érintett- macsóeb le akarja bontani a keritést /házfalat/ miegymást, amikor elvonul előttük a ringó csipőjű kutyalány.
Nos, péntek reggel összefutottunk a futtatóban.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én már egy holtfáradt négylábúval tekeregtem ott, lévén kora reggel már felástuk a fél tengerpartot, beúsztuk az egész tengert, és lefutottuk a háromnegyed tengerpartot is. A futtatóba csak a nosztalgia miatt vitt a lábunk, meg, mert úgy itéltem meg, hogy még van kakakó a kiskorúban, és péntek lévén nagytakaritást terveztem - segitség nélkül. Ilyenkor egy alvó kutya sokat dob ám a hatékonyságon, igy igyekeztem megtenni mindent az áhitott cél érdekében.
Hát a fagyi csúnyán visszanyalt.
Épp hazafelé indultunk, mikor befutott Dalma és a gazdija, és -mint általában-, követte őket az a félhomeless kutyus, akinek bár van nyakörve, de magát sétáltatja. Ezen kivül iszonyat ronda, féltacskó méretű, és mindig kanos. Most is éppen a hegyieb bokájával bonyolódott pornografikus gyakorlatsorba, majd lecsúszva onnan, meghágta maga körül az összes füvet és lassabb hangyát.
A sirva röhögéstől félvakon, ekkor konstatáltam, hogy az eddig totálisan szétcsúszott saját eb is borzasztó módon felvillanyozódott, és fickósan próbál betekintést nyerni Dalma bolyhos farka alá. A teljes szagtérképet levéve, Artur már többnyire csak kétlábon volt látható, a maradék kettővel kapaszkodót keresett, hogy kellő stabilitással tudja magáévá tenni a csábitó nőstény valamijét.
Tényleg. A kutyánk vagy végletesen perverz, vagy még mindig nem vágja a csiziót, mert próbálkozott minden irányból. Néha eltalálta, és hátulról kezdett volna munkálkodni, de ha Dalma megfordult, akkor Artur zavartalanul folytatta volna előröl is...Ha hagyom... De nyilván nem tettem.
Nem tudom, mennyire ivarérett már az eb, és biztosan tündériek a hegyikutyaretriever keverékek, de most se Dalmagazdi, sem pedig mi, nem akarunk olyat. Igy a hősszerelmes folyton le lett választva a tetthelyről, amit egyre morcosabban vett tudomásul.
Pláne, amikor búcsúra került a sor.
Simán bevállalta volna a nyakörvvel történő fulladást is, csak VELE maradhasson. Mivel nem akartam az ebet póráz általi halálra itélni, próbáltam átölelve megtartani, ami nem volt könnyű, ráadásul sejtem hogy nézhetett ki kivülről...Biztos volt egy-két túlbuzgó turista, aki állatvédőkben /rendőrségben /sárgaházban gondolkozott, mondván, éppen fojtogatok egy tinédzserebet a csalitosban, miközben furfangos módon igyekszem magamévá is tenni hátulról, fújj!
Hát leizzadtam, mire sikerült levonszolni a futtatóból, a meghatványozódott erejű, erősen kangörcsös jószágot. Pláne, mivel Dalmáék felfelé, mi pedig lefelé indultunk, a kis fifikás, az összes útba eső, jobbkézre nyiló utcában igyekezett utánuk rohanni. Igy a hazaúton rendesen kilazitotta a jobbfelőli váll és könyökizületeimet is, az idegeimről már nem is beszélve.
Aztán itthon, a zárt falak között, elengedte magát, és totális búskomorságba esett. Odaállt a teraszkorláthoz, bámult kifelé, és felváltva nyüszitett, majd vonyitott. Aztán ezt folytatta fekve, utána ismét a korlátnál. Enni, játszani nem akart, csak nézett rám néha bánatosan, néha szemrehányóan, esetenként egy kanálvizbemegfojtósan. A sztrájk késő délutánig folytatódott, akkor nagy panaszkodva elfogadott egy kis halkonzervvel turbósitott kutyahamit. Majd ismét beállt a balkonra, nézte a tengert, és várta a naplementét, hogy az esti sétánál hátha.... megint ott lesz... Ő...
Esküszöm, azon gondolkoztam, hogy keresek neki a Youtube-on valami romantikus zenét, aztán magára hagyom. Jól emlékszem még, mennyit segitett nekem anno a Guns N' Roses / Don't cry cimű örökbecsűje, lehet neki is jól jönne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése