Ha nincs sárkány, jó a kutya is

Második gyerekkorunkat éljük a Vőlegénnyel.

Elkezdtünk kutyát eregetni.

Vizben.

Oké-oké, tudom hogy eregetni sárkányt kell, és levegőben, de mindenki azzal főz, amije van, és különben is.

Sárkányt eregetni uncsi. Bezzeg ebet! Na, ott van kihivás!

Az egész úgy kezdődött, hogy kaptunk egy fülest. Nem, nem olyat, hanem egy jó tippet. Mégpediglen, hogy nem is messze tőlünk, a tengerpart egyik része kutyás stranddá van nyilvánitva.

Nosza, hétvégén össze is pakoltuk az eb játszóházát, törölközőket, kisvödröt, meg még kisebbet, fénykézőgépet, kutyanasit, kakazacsit, és csupa-csupa fentiekhez hasonlatos hasznos holmit. Aztán degeszre tömött strandtáskával, teli kezekkel, és egy hiperaktivan izgatott négylábúval felszerelkezve testületileg levonultunk a garázsba. Ott, állatkánkat kivételesen pikk-pakk becsábitottuk a hátsó ülésre, és indult is a nagy kaland.

A spanyol virtust kicsit szabályozandó, rendesen meg van szórva fekvőrendőrrel a környékünk. Úgy ötméterenként bele-bele lehet szaladni egybe, és hogy izgis legyen a történet, nem mindegyik van előre jelölve táblával, felfestéssel. Hajjajj, láttam én már leszakadt kipufogót, ablakon kiröppenő bólogató kutyát, meg műszerfalat diszitő hula-hula lánykát. Sőt! Homlokkal koccolt kormánykereket is, mondjuk az egy iszonyatmód beállt brit úriemberhez tartozott, aki még be is szólt a heverésző fakabátnak...

No de a lényeg, Artur továbbra sem nagyon birja a négykeréken való közlekedésmódot, különös tekintettel a kanyarokra, bukkanókra. Legalábis gyomorilag nem. Épphogy kikanyarodtunk a garázsból, és bevettük az első hasaló közeget, máris elkezdett zöldülni, és nyálat folyatni, ami a hirtelen érkező kisvuk előjele.

Jeleztem az önfeledten dudolászó Vőlegénynek, hogy vagy kurvamód lelassitunk, vagy Artur mindjárt tarkónpakolja egy kis fasirtdarabkás royalcaninnal. Ennek megfelelően gyök kettővel száguldottunk tovább, aminek a mögöttünk levő bazinagy terepjáró valószinűleg borzasztómód örült. 

Hozzáteszem, közlekedési morálban bőven tanulhatunk az itteniektől. Itt csak akkor dudálnak, ha ismerik egymást, vagy ha azt hiszik, hogy ismerik egymást. Eszük ágában sincs letolni senkit az útról, ugyanakkor dinamikusan, de előzékenyen, és biztonságosan vezetnek. Pedig vannak igen jó, és igen gyors autók, megpakolva paciizommal...

Mivel én nagyon ritkán sofőrködöm, első éjszakai hazautunkon (önfeláldozóan lemondtam az alkoholról egy bulin) az egyetlen olyan utcába sikerült bekanyarodnom a sok közül, ami előtt egy jelentősen feltűnő behajtani tilos tábla diszelgett, SZEMMAGASSÁGBAN... Jól van na, izgultam.

Persze, hogy abból az utcából -hála Murphynek- akkor akart mindenki kijönni. Hajnali háromkor. De! Megdöbbentő módon, egyetlen hang nélkül várták meg, hogy rükvercben kinavigáljak a helyről, kerülgetve a nyavalyás kukákat, macskákat, hazafele botladozó megfáradt népeket. 

Jaaa, persze. A Vőlegény rengeteget segitett.

Vinnyogva szaggatta az inggombjait az anyósülésen, néha drámaian felsikoltott és befogta a szemét. Egyszer-egyszer diszkréten el is büfizte magát, majd ezt gyorsan "tekerdtekerdtekerdmáááár" instrukciónak álcázta.

Na de nem is erről akartam beszélni.

Szóval szépen lecsordogáltunk a strandig, és bár a végén már zacsival készenlétben ültem -elnézve az egyre zsugorodó kutyát-, nem történt baleset.  A strandon kevés ember volt, és egy mopsz, akit nagyon érdekelt az újonnan érkezett fajtárs. Egészen addig, amig pórázon volt. Ahogy a csatra tévedt a kezünk, a minikutya rögtön visszastartolt a családi napernyő védelmébe. 

Hát, az a naptól biztos bevédte. 

Arturtól szerintem még a JóIsten sem tudta volna. Ahogy levettük a pórázt, ebünk konkrétan kirobbant a kezeink közül, és megrohamozta a mopszot. Barátilag. 

Igen ám, de csóri turcsiorrú csak azt látta, hogy rohan felé egy kurvanagy, csupanyál, enyhén zöld, kutyaszerű valami. Persze, hogy berosált. És támadott!

Na jó, az mondjuk elég vicces volt. Artur hiába állt előtte óriási farokcsóválással, hatalmas vigyorral, tényleg csak EGY első benyomás van. És hát az nem volt túl bizalomgerjesztő a mopsz számára.

Mivel a csupaideg, hörgő jószágot gyorsan elmenekitette a gazdija az aranyzöld fenevad közeléből, ebünk új szórakozás után nézett, rá se kakkantva a rekedten orditozva felé rohanó Kedvesre. Balszerencsénkre Artur gyorsabban ért oda a következő napernyő elé, ahol egy termetesebb hölgyemény próbálta elfogyasztani telitett zsirsavakban gazdag nyolcóraiját. Édességről lévén szó, Arturt semmi nem álithatta meg, berobbant az asszonyság arcába, aki ezt meglehetősen meglepődve, de egy hang nélkül vette tudomásul. Szerencsére, ekkorra odaért a hipertérugrást elkövetett Vőlegény, és leteperte. 

Mármint Arturt.

Sűrű elnézések közepette elvonszolta a szabadulni próbáló jószágot a veszélyes helyzetből, és onnan kezdve inkább pórázon úsztattuk. Azaz eregettük a vizben. 

Érdekesen nézhettünk ki. 

Én bedobtam az egyik játékot a vizbe, a Vőlegény pedig beeregette érte a kutyát. Mivel a többi strandolónak annyira tetszett a koreográfiánk, hogy mindenki minket stirölt a parton, egy idő után pöttyet zavarban éreztük magunkat. Igy hát visszavontattuk a csuromviz ebet a járműhöz, és hazagurultunk. 

Van még mit gyakorolnunk, jövő héten újra megyünk...

Mindenesetre a kutyaeregetést levédetjük, mint extrém sportot, mert elnézve bámulóinkat, gyanitom, hogy ez lesz a jövő nyári gizdahobbi a Costa del Sol-on.