Orális örömök

Jó retriever módjára Artur mindent a pofijában hurcol, és akkor érzi igazán jól magát, ha van valami a szájában.
A fogain kivül, természetesen.
Meg is ragadja rá az összes lehetőséget, hogy mindent, ami mozditható, azt beletömje a fejébe. Néha ezt eljátssza a nem mozditható dolgokkal is, amiből adódnak érdekes szituk. A sétányon lecsavarozott padot, bármennyire is szeretné, nem tudja hazahúzni.
De legalább minden délelőtti séta alkalmával megpróbálja. Becsülöm a kitartását.
Mondjuk, próbálkoztak már ezzel bátor brit tinik is, mint azzal egy reggeli futásom során szembesültem. Konkrétan hárman cibálták csóri ülőalkalmatosságot, teljes erőbedobással. Kábé 9 óra körül járhatott az idő, de ők MÁR nem, vagy MÉG nem voltak szomjasak...Nekik sem sikerült, igy nem csodálkozom Artur sorozatos kudarcélményén sem.
Ellenben a pálmákhoz meglehetősen ragaszkodó alsó törzsleveleket, már csekély erőfeszitéssel letépi. Ez utóbbi még a Vőlegénynek is csak érkidagadásos, fogösszeszoritós módszerrel szokott sikerülni, pedig a Vőlegény az egyik legerősebb a világon. (a másik az Apukám)
Az eb azokat a cuccokat is szereti benyelni, amikről PONTOSAN tudja, hogy nem lehet. És persze azonmód el is árulja magát, hogy tiltott dologra készül. Ugyanis, ha valamit felporszivózik amit nem kéne, lesunyt fülekkel, laposkúszásban igyekszik eltávozni a felügyelet alól, sandán vissza-vissza pillantgatva. Persze, eme szinpadias távozással rögtön buktatja is saját magát, mi pedig ellenőrzünk. Amint elhangzik az "Artuuuuur, mi van a szádban? Gyere csak ide !!!"...még a farkát is behúzza a nagy igyekezetben, hogy kikerüljön a hatósugárból. Szerencsére a "Gyere ide" lassan mindent felülprogramoz, igy a négylábú -csöndesen átkozódva- szófogadóan vonul a láthatásra, és kis nógatásra szájat tát, melyből a félig lenyelt kincs azonnal elkobzásra kerül.
Bár tény, hogy roppant ügyesen használja a pofazacskóit, avagy pedig van egy rejtett zseb a nyelve alatt. Ugyanis gyakori, hogy első pillantásra nem találjuk meg a cuccot, sőt még ha benyúlunk a szájába, akkor is üres kézzel kell távoznunk. Pedig az ott van még valahol, és zseni állatkánk rögtön gondoskodik róla, hogy ezt mi is megtudjuk. Ugyanis a gasztroenterális procedúrát követően azonnal látszik, hogy sebesen rágni kezd, azaz igyekszik eltüntetni a bújtatott bizonyitékot... Na akkor újtra kezdjük a szájüregi motozást, lényegesen alaposabban. Ezt nagyon utálja, igy az elmúlt időszakban többször is előfordult már, hogy első felszólitásra kiköpte a zsákmányt, és nem tette ki magát a bővitett eljárásnak.
A másik nagyszerű, újonnan felvett szokása, hogy a teraszon széthordott játékait egyszerre óhajtja átcuccolni egy másik -persze sokkal jobb (?)- helyre. Ha nem megy mind, akkor legalább kettőt-hármat igyekszik felszippantani, a kevesebb forduló érdekében. 
Igen, baromira belustult. 
Mióta beköszöntött a tényleges nyár, azóta úgy viselkedik, mint egy különösen szőrös minivámpir. Napkelte és napnyugta szakában aktiv -úgy hiperesen-, napközben viszont a lakásban bujkál az ágy alatt, vagy a fürdőszobában. A lényeg, hogy nehogy nap érje, mert még kiszőkül, vagy fényt kap, vagy valami... Bár a mostanában tapasztalható -enyhén skizo- viselkedését figyelembe véve, már érte egy jelentősebb fényhatás korábban, és nem is múlt el nyom nélkül...
Miközben irom a blogot, éppen azon fáradozik, hogy egyszerre két lábát (egy elsőt és egy hátsót) tömjön az arcába. A célt és az okot még nem látom kristálytisztán, hacsak nem a pofazacsija szakitószilárdságára kiváncsi. Sajnos nincs kéznél a fotomasina, igy nem tudom megörökiteni ezt a csodás pózt, de nem kell sok képzelőerő ahhoz, hogy bevizionáljunk egy enyhén pocakos, háton fekvő kutyát, két  lábbal kapálózva, másik kettővel az arcában, hullámzó nyáltenger közepén, földöntúli hangok kiséretében. Megvan?? Na ugye milyen szép?
Úgy érzem, tényleg van valami abban, a szakirodalom által csak orális fixációként emlegetett dologban.
...