Odáig már nagyon jók vagyunk, hogy pórázos séta közben, leül az útpadkán, és csak engedéllyel indul tovább.
Többnyire...Na most a gondok itt kezdődnek. Hogy többnyire.
Ugyanis, ha meglát valami rettentő érdekes, izgalmas dolgot, mint pl. macska, kutya, pillangó, szél által felkapott falevél, akkor nagy ivben szarik a padkára (képletesen persze), rohan árkon-bokron át szemrevételezni. És mire annyira feltisztul az elméje, hogy meghallja a negyvenkettedik visszahivást, addig kábé hetvenháromszor ütik el, igy korántsem biztos, hogy lesz esélye visszajönni.
A környéken vannak kevésbé forgalmas utak, ahol gyakorolgatjuk ezt a póráznélküliséget, de a mostani kiszámithatatlan kamaszállapota miatt, igy is előfordult már, hogy átrohant az úton, mert ezt javasolták neki a hangok....
Egyetlen egyszer találkoztunk igy, egy megtévedt és sörtől belassult strandoló kocsizóval, azaz még nem volt igazi vészhelyzet, de ugye, addig jár a korsó a kútra... Na szóval, inkább marad az eb pórázon, ott, ahol előfordulhat gyalogosközlekedésen kivül bármi más.
Az alternativákat keresgélve, találtam egy nagyon vadregényes kis utat az egyik golfpálya szomszédságában, ahol nulla a kerékkel rendlekező járműforgalom, aszfaltozott járda van, és még futásra is kiválóan alkalmas, attól eltekintve, hogy hegyoldalban vezet.
Azaz, először fölfelé...
Nagy örömmel újságoltam ezt a Vőlegénynek, aki valahogy nem dobódott fel attól, hogy melóból hazaérve, lecuppantva magáról az 50 fokos autót, jöhet velünk hegyet mászni a még mindig tűző napsütésben.
De azért, persze eljött.Artur irtó boldog volt, mikor lekerült róla a korlátozás, és felfedezhetett egy teljesen új helyet, volt is nagy rohangálás, árokba ugrálás, idegen-kaka ph-ellenőrzés.
Odafele találtunk egy méretes pocsolyát is, amit persze jól körbeszaglászott, de az egyre emnelkedettebb hangon ismételt ''FÚJJ" hatására otthagyott, és vigan rohant tovább.
Akkor még nem sejtettük, hogy fondorlatos tervet szövöget a kis fejében, lévén, a pocséta visszafelé a kanyar mögé esett...
Szóval másztunk, másztunk, egy kis dombra lecsücsültünk... de a lemenő nappal arányosan egyre több lett a szúnyog, meg mindenféle repkedő élienek, igy elindultunk visszafelé. Arturt csak egyszer kellett kimenteni egy sziklásabb részről, ahova felrohant egy gyikot követve, majd lefele bepánikolt, pláne, hogy ismét felszakitotta az éppen begyógyult körömsebét.
Nem egy sebész alkat, és pilóta se lesz az tuti, mert tériszonyos, mint én, és éppannyira nem birja a vért, mint a Vőlegény. Cserébe imádja a csokit, nem is értem, hogy ezt kitől örökölhette??
Na de vissza a tárgyra.
A megmentett, és lehiggadt(nak tűnő..) kutya, a kanyarhoz közeledve fényt kapott, és, mint akit puskából lőttek ki, elnyargalt az úton. A Vőlegény -csúnya dolgokat előrevetitő- hivására bosszankodva visszarohant, majd a kapott nasit benyelve újra elstartolt, és már cseszett visszajönni...
Mikor beértük, ez a kép fogadott minket:
Bevallom, először nagyon röhögtem, de a Kedvesből még nem oldódott ki az összes feszkó, igy a vérnyomása egy pillanat alatt baszta ki a Richter skálát. Majd ahogy nézte a teliszájas vigyorral, önmagával iszapbirkózó kutyáját, fokozatosan simultak ki homlokán a kockák, igy én is újra mertem kezdeni a vihogást.
Persze, a dilemma megmaradt, hogy mit kezdjünk a fülig dzsinnes kutyával.
Felmerült, hogy eladjuk valami gizda kozmetikába iszappakolásnak, vagy ráültetjük egy fazekaskorongozóra és csinálunk belőle kinai teáskészletet.
De aztán inkább elvittük megfürdetni, kihasználva az automatikus pázsitlocsolórendszerek szabad kapacitását. Mire hazaértünk, mindhárman egyenletesen vizesek, és irtó fáradtak voltunk, igy Artur, vacsit követően azonnal beájult, és minket sem kellett altatni.Viszont, lehet, hogy holnap megnézem azt a pocsolyát én is, ugyanis az eb pofija jóval kisimultabbnak és ránctalanabbnak tűnik tegnap óta. Ki tudja...?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése