Álruhás árulás

Az a helyzet, hogy lett két kis mostohakutyám, akiket mindennap sétáltatok. A kis, mondjuk nem biztos, hogy megfelelő jelző egy argentin dogra, de a másik mopsz, rá egészen illik. A két eb a Vőlegény egyik kollégájához tartozik, én csak dogszitterkedem felettük másfél-két órában.
Először kicsit aggódtam a felmerülő nyelvi problémák miatt, de, mint kiderült, az állatok sajnos süketek, igy kézjelekkel kommunikálunk. Azt pedig nem volt nehéz megtanulni. A mopsz már nagyon idős, de érdekes mód, azonnal a bizalmába fogadott.
A dog azonban más tészta.
Ő egy nagyon domináns, és -menhelyi eb lévén- érzékeny hölgyemény, igy megdolgoztat rendesen. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy örül e a rajtam érezhető Artur-parfümnek, mert a szokásos biztonsági szaglálódást követően mindig érdekes fejet vág. De legalább már eljutottunk idáig, hogy szaglálódik...
Az az igazság, hogy az első alkalommal a kutya be sem engedett a lakásba. Fél órát szteppeltem a küszöbön, mig végre nagyjából megnyugodott, és már nem akarta mindenáron letépni a fejem. A gazdija, miután -olvasva panaszomat- kiröhögte magát, jelezte, hogy csak megijesztettem, azért reagált ilyen vehemensen az eb.
Kérdem én: Hogy a bánatos életbe jelzi az ember egy közel 60 kilós, TÖKSÜKET, ALVÓ állatnak, hogy megérkezett??? Úgy, hogy az ne lepődjön meg túlságosan???
Elárulom: Sehogy.
A mai napig - legszebb álmából felébresztve-, habzó szájjal ugatva rohan elém, amint felkómázik az érkezésemre. Majd előttem lecövekel, és kezdődik a szagmintavételi procedúra.
Tény, már nem szarom össze magam a félelemtől, ahogy ugatva rohan az ajtóhoz, mint az első alkalmakkor, igy könnyebben boldogulunk, és viszonylag gyorsan el is indulhatunk sétálni. Persze, séta közben folyamatosan töri a fejét, hogy mivel tudna megszivatni. Az elején, kétpofára tömte befelé az egyéb jószágok által itt-ott elhagyott salakanyagokat, szinre-állagra-szagra tekintet nélkül.
Mivel ez tilos neki, kihivóan figyelte, hogy mit lépek.
Hát pont semmit.
Ha szarral akar jóllakni, felőlem ám tegye, engem nem zavar különösebben. Fel is hagyott vele gyorsan, a jelek szerint igy, ha nincs tiltva, nem izgalmas a kakievés.
Kipróbálta hogy be bir -e cibálni a bokorba. Na most jól jött, hogy képes vagyok a lábujjaimmal is kapaszkodni. Akár betonba is. (a Vőlegény mindig ezzel a képességemmel cikiz, és végtelenül humorosan részletezi, hogy esetemben miért tök egyértelmű, hogy egy majomtól származok)
Az új kedvenc a póráztépés, amit teljesen komolyan csinál, a nagykönyv szerint. Hörög és morog hozzá, eszeveszetten cibálja ki a kezemből, és közben arra is figyel, hogy talptól-homlokig nyálas legyek. Szerencsére a kedvenc nasijával minden esetben kezelhetők ezek a hisztirohamok, igy amig nem barátkozik meg teljes mértékig a személyemmel, lekenyerezés van.
No és mit szól mindehhez a saját gyerek?
Hát, az első szeánszot követő hazatértemkor -megszimatolva az árulást-, végtelenül megharagudott és megbántódott.
Még a kaját sem fogadta el tőlem, a Vőlegénynek kellett neki újra odaadnia az edénykéjét, hogy egyen. Elkerülte a simogatásomat, és nem is nagyon nézett rám. Ha mégis, óriás szomorúság bújkált az étcsoki szempárban. A második alkalommal megijedt, és gyanúsan jól kezdett viselkedni. Szerintem meg volt győződve róla, hogy le akarom cserélni, ezért megyek el idegen kutyákat szeretgélni. Utána jöttek a féltékenységi rohamok, amikor esetenként úgy tombolt, mint egy házsártos házastárs. Aztán szép lassan megbékélt, már tudja, hogy mindig hazajövök hozzá, és utána nagyot játszunk. Arra azért ügyel, hogy amikor idegenbe indulok, jól összenyálazzon, mintegy jelezve a birtokosi szerepét. Gondolom ha merné, legszivesebben le is pisilne, de szerencsére ennyire nem elhivatott gazda...