Retriever taekwondo

Az elmúlt hétvégén kedvezett a csillagok állása, meg az idő is szépnek igérkezett, igy elhatároztuk, hogy tágitjuk az eb komfortzónáját.
Az első hatalmas megpróbáltatást a garázsban kellett elszenvednie, ahol gyanús zajok, félhomály, és a négykerekű SZÖRNY várt rá. Cirka 20 perc alatt -némi véráldozat árán-, sikerült a rúgó-harapó-karmoló négylábút begyömöszölni a járműbe. Melléügyeskedtem magam én is, készülve arra, hogy tuti kiló 40-nél jön rá az őrület, és akarja megskalpolni a Vőlegényt, akit, ez lehet hogy zavarna a vezetésben. 
Bevallom, mióta megérkeztünk az országba, Artur minimálisat kocsizott, és azt is utálta. Mivel azonban még hiányoztak oltásai, nem nagyon vittük magunkkal közösségi helyekre (hogy lehetőség szerint ne kapjon el semmit), igy részéről kimaradtak a hosszabb, autós utak. Óvintézkedéseink egyébként félig-meddig feleslegesnek bizonyultak, miután egy helyi séta során sikerült beennie valamit, amitől olyan mérgezést kapott, hogy a Vőlegénnyel felváltva imádkoztunk felette. Bár az Állatorvos optimistán nyilatkozott 6 mázsa antibiotikum beadását követően, mi a kutya állapotát látva szkeptikusak voltunk.. Szerencsére  a Doktornőnek lett igaza, és Artur győzedelmeskedett, a betegségre pedig már csak a nyelve utal, melyből egy darabkát elvesztett... Igaz, ő ezt nem látja, mi azért megnyugtattuk, hogy ez lesz a sexepilje :)
No de vissza a főmenübe:`
Terveink szerint a kutyát vinnénk magunkkal a hétvégi bóklászásokra, azonban meglehetősen szűk a repertoár azon helyek tekintetében, ahova el lehet jutni gyalog, és már ott is sokszor jártunk. Úgyhogy nincs mese, Arturnak újra kellett tanulnia az autózást. Ettől ő cseppet sem volt boldog, és egész úton vokálozott a hátsó ülésen, továbbá módszeresen nyúzta le a bőrömet szabadulási kisérletei során. Mindannyian megkönnyebültünk, mikor végre megérkeztünk, de az ebnél ez csak addig tartott, mig földet nem ért a tappancsa. Akkor ráébredt, hogy olyan helyen vagyunk, mint még sosem, és a fejét elnézve egyből bevizionálta az armageddont. Az összes végtagjával belekapaszkodott a betonba, egyértelművé téve, hogy nem óhajt egyetlen lépést sem tenni ezen a brutálisan ijesztő, parkositott, pálmafás, tengerparti városban...
Némi könyörgés, és jutalomfalathegyek elfogyasztását követően sikerült elindulni, és  kb 40 perc alatt abszolválni a 10 perces utat a parkig. Ugyanis, itt teljesen mások voltak a pálmafák, más izű volt  a föld, és abszolúte ismeretlennek tűntek a milliószor látott futó, gyalogló, bicikliző emberek. Olyannyira, hogy minden látványosság (Értsd: sétáló házaspár, kocogó srác, szerelmespár..etc) és csoda (Értsd: eldobott csikk, kettő darab fűszál..etc) tüzetes megbámulásához le kellett ülnie, nekünk pedig kétoldalról védve Őuraságát kellett szobrozni, mig ő eltelt a látvánnyal. Közben persze azt sem feledte, hogy éppen Horrorfalván időzünk, és minden járókelőt figyelmeztetett is erre erőteljes nyüsszögéssel. 
Bele sem merek gondolni, hogy mit feltételeztek rólunk a helyiek..hiszen mit láttak?? 
Egy gyönyörű, bolyhos kutyakölyköt, és két  felnőtt egyedet, akik:
- meg-megállva stirölik a népet
- epekedve állnak minden cigarettacsikk felett
- tuti nem adnak enni a velük levő szerencsétlen kiskutyának, azért tömi magába a földet és a füvet
- biztos verik a szegény kis jószágot, azért sir egyfolytában
- oda-vissza mászkálnak két pálmafa között, ahol nincsen is semmi se 
- furcsa nyelven beszélnek 
- a nőnemű egyed szét van karmolva, és a ruhája is szakadozott
- a férfinemű egyednek mintha nyálas lenne a tarkója, és csikorgatja a fogát
Hát, most igy átgondolva meg sem lepődnék, ha a város távoltartási végzést kérne ellenünk. 

Miután szerencsésen megérkeztünk a parkba, ahol egyéb kutyák is megfordultak, ebünk egészen felbátorodott, néha még szűkölni is elfelejtett. Boldogan ugrándozott, szaladgált, marékszámra tolta befelé a füvet, azaz egész komfortosan viselkedett. Sőőőőt, egy nagyon csinos, borzas kutyalánnyal -puhatolózó szemezést követően-, elcsattant az első csók is. A Vőlegény ezt látva,  párás szemmel megemlitette, hogy ő semmikor, semmilyen formában nem fog hozzájárulni Artur férfiatlanitásához, mire sokadszor is megállapodtunk, hogy az eb koronaékszere a helyén marad, bármi is történjen.
Miután a városlátogatási ceremóniát sikerrel vettük, másnapra tengerparti kirándulást terveztünk. 
A retrieverek elvileg szeretik a vizet, és élvezik a fürdést. Arturt biztosan viziszörnyes mesékkel altatták babakorában, mert ő nem lesz boldog a viz közelségétől. Kifejezetten idegsokkos lesz minden fürdetésnél, bár annyit elértünk, hogy már nem menekül a mosdási szertartás alatt, hanem egyszerűen lefagy. 
A tengert is elviseli már, messziről. Nos, ezt a kapcsolatot szerettük volna mélyiteni. Először bement a vizbe a Vőlegény -mégis a FÉRFI járjon elől a példamutatással!- és hivta az ebet, akinek éppen akkor hirtelen roppant fontos dolga akadt, úgy 50 méterrel távolabb. 
Helyet cseréltünk, volt nálam keksz is, ami mindig be szokott válni. Aha. A kutya nagy ivben sz**t a fejemre, és most már meg is süketült, a füle bojtja sem rezzent az arturozásra.
Nem adtuk fel, becserkésztük a négylábút, aki derekasan védekezett, de végül csak rákerült a póráz, és vonszolásos erőszak alkalmazásával lett becibálva őméltósága addig a rettegett pontig, ameddig néha elér egy-egy hullám.. Persze ebünk először belefagyott ebbe a szituációba is, majd észlelvén, hogy nem haltunk meg, már nem láttam rajta az őrült nagy pánikot. Azt persze láttam a szemében, hogy "Ezért még megfizettek...!"  dehát oly sok van már a rovásunkon, hogy fel sem vesszük az újabb strigulákat.. Mindazonáltal azt elértük, hogy Artur "keménykedni" kezdett a tengerrel -persze csak a partról- nagyon ügyesen kiszámitva a hullámzás nagyságát, erejét. Ha néha benézi és vizes lesz, attól nem pánikol be, hanem megugatja a cseles hullámot, ami igy kibabrált vele. 

A parton ezen a hétvégén is rengeteg kutya volt, és a távolban felfedeztünk egy csapatot, akikkel mintha egy Artur-korú labrador és egy dalmatakölyök lett volna. Nosza, elindultunk ismerkedni, és a közelbe érve láttuk meg a szintén odatartozó felnőtt dalmatát, aki rohanva sietett az üdvözlésünkre. 
Artur még nem lett összeeresztve egyéb kutyákkal, csak ha mindkét fél pórázon tartózkodott. Ismerve legendás bátorságát, biztosak voltunk benne, hogy részéről azonnali behódolásra számithatunk, igy nem lesz baj.....huhúúúú, ezt de benéztük!!!
A dalmata éppen csak megszaglászta kis kedvencünket, amikor is ő a taekwondo kenguru-stilusát alkalmazva két lábra állt, és kettőt olyat lenyomott a pöttyösnek, hogy annak pislogni sem volt ideje. Mivel nem akartunk balhét, felkaptuk erősen kapálózó, illetve mindenáron bunyózni akaró ebünket, és elkocogtunk a helyszinről, fuldokolva a röhögéstől.  A Vőlegény melle természetesen dagadt a büszkeségtől, egész úton a Rocky főcimdalát dúdolta, és hazaérve elrohant gardrób-iránt, keresve a kapucnis felsőjét, amelyben elkisérheti az ebet az erőnléti kocogásokra....

Golden Takeaway

Számunkra a kutya térdmagasság körül kezdődik... és ezzel senkinek nem akarok a lelkébe taposni, egyszerűen, mi nem rajongunk a divatos retikölebekért. Ha ilyen állatkát látok, mindig eszembe jut egy régi kedves ismerősöm, aki ballagási ajándékként chau-chau helyett chivava-t kapott...
Optimista emberként beletörődően reagálta le: végülis majdnem tök ugyanaz, cs-vel kezdődő, egzotikus neve van, aztán majdcsak felnő, és akkor lehet vele játszani meg kirándulni. 
Grincshez illő reakcióval szétzúztam az álmait, mert jeleztem, hogy az állat már fel van nőve, és játék gyanánt maximum eregetheti majd, ha picit nagyobb a szél. De ne aggódjon, kirándulni  már most is tudnak, csak ne felejtse el, melyik zsebébe tette...
Na de komolyra forditva  a szót, mi a nagyobb testű kutyákért vagyunk oda, és szeretjük ismerni is annak sajátosságait, igényeit. Ezért, eléggé utánaolvastunk a goldeneknek, illetve beszéltünk olyan emberekkel  is, akik láttak már olyan embert, aki látott már ilyen fajta négylábút. 
Sok mindent megtudtunk előre választottunkról. Okos, parancskövető, könnyen tanitható, barátságos, családcentrikus, nulla agresszióval rendelkező kutya.
Ééééés, a retrieverek a vadászatban is jártasak, mint VISSZAHOZÓ eb.
A Vőlegény erre egyből felcsillant, és már látta lelki szemei előtt, hogy a kutya majd halomra hordja lábaihoz az ajándékhegyeket, úgyis, mint távirányitó, laptop, szendvics, mobiltelefon, nasi, TAB, egy-egy pohár jófajta spanyol bor, én...stb 
Mondtam neki, hogy az tutkó odébb lesz, merthogy az eb még kicsi, továbbá nem árt tanitani ezen tulajdonsága felszinre hozatalához, ám semmi jónak nem vagyok elrontója, legalább kedvencünk majd nekem is besegit a konyhában, ha ezt-azt hozni kell.
Nos, azóta is várjuk Arturtól, hogy kibontakozzon ebbe az irányba, de be kell vallanom, eddig csalódást okozott. Próbálkoztunk mindennel, eldobáltunk neki minden mozdithatót, megmutattuk számos esetben hogy mit várunk tőle, de semmi. Bevallom, egyszer még kutyába is lementem a teraszon, fogaim közt egy törlőronggyal, és úgy rohangáltam... nulla eredménnyel. Utólag csak reménykedni tudok, hogy ezt a performanszomat kevesen látták, dehát annyira szerettem volna meglepni a Vőlegényt! 
Előző hévégén a tengerparton Artur kiásott egy zoknit. Hibáztunk, mert rászóltunk, hogy NEM, erre persze a kutya fénysebességgel távozott, a zsákmánnyal a szájában. Mire utolértük, és megküzdöttünk a zokniért, mindhárman kifulladtunk. Aznap jegyezte meg a Vőlegény nevelési célzattal -és némi csalódottsággal a hangjában- a renitens ebnek, hogy Te nem is egy Golden Retriever vagy, hanem egy Golden Takeaway. Ezen a találó megnyilvánuláson nagyon jót nevettem és engedélyt kértem az elnevezés plagizálására. Azóta az eb teljes neve Golden Takeaway Artur. 
Szóval ez a visszahozós dolog egyelőre totális kudarc. Ugyanakkor, minden előzetes oktatás nélkül képes arra hogy bármit elvigyen, bármikor, kérés nélkül. 
Elsődleges célpontok a lábbelik. Gyanúm szerint  van benne némi fetisizmus a papucsok, szandik, tornacipők iránt. Esküszöm, nagyobb izgalomba jön egy új topántól, mint én, pedig.....! A Vőlegény emiatt ki is van borulva egy hangyafa**nyit,  mondván, bőven sok egy cipőmániás is a családba, nemhogy kettő, és hogy reméli, a táskák iránt rajongásomat Artur nem örökölte...
Másodsorban mindent visz, ami mozditható és tilos. És nem, nem lehet átvágni azzal, hogy úgy teszek, mintha szabad volna elvinnie, mondván akkor biztosan nem fogja érdekelni. Hát de érdekli. Pontosan tudja, mit lehet és mit nem, a határokat pedig feszegeti ezerrel. A Vőlegénnyel egy kifulladásos kergetőzést (Hozod visszaazonnal! Ereszdelderögtön! Hautólérlekcsomótkötökrád! Micsinálsz?!?! Artur! Artur!!! Artuuuuuuur!!!!!!!) követően arról beszéltünk, hogy a goldeneknek qrva jó a marketingjük. Mert ugye az összes képen, és filmben, ahol feltűnik egy retriever, ott egy tüneményt látunk, aki szófogadó, frissen fésült, tiszta, jólnevelt, nyugodt.
Ezzel szemben Arturnak vannak kirohanásai, amikor kb 200-al tép a lakásban és borit mindent, ami az útjába kerül. Megpróbálni megállitani, életveszélyes. 
Fürdés után az az első dolga, hogy valahol pisiljen és azt azonnal fel is mossa. Magával.
Rendszeresen visszadumál. Kiváltképpen akkor, ha azt hallja hogy NEM. 
A nyolcmillió játék nem elég. Kizárólag a Vőlegény nadrágján és az én alkaromon lehet erősiteni a tejfogakat.
Hisztis, és ezt nagyon magas szinten műveli, bevallom, néhány trükkjét már én is alkalmazom.
Ja igen! Elvben már szobatiszta. De! Ha úgy gondolja, hogy büntetést érdemlünk, akkor kihivóan ránk meredve pisál egy óriásit a nappali közepén.
Mindazonáltal a világ minden kincséért sem cserélnénk el! És reménykedünk, hogy a Golden Takeaway egyszercsak Golden Bringback lesz...

Internetkaland

A Vőlegénnyel együtt hálózatfüggők vagyunk, továbbá neki főként a munkájához, nekem meg a minden máshoz meglehetősen szükségünk van a netre. A szolgáltatói szféra reklámjait tekintve itt sincs új a nap alatt. Meghirdetnek valamit x-ért, aztán mikor szerződést kötnél, kiderül, hogy y és z még hozzáadódik költségként, továbbá csak akkor annyi, ha még kéred hozzá b-t, jaaaa és az apróbetűs rész szerint, ha nem irsz alá 183 év hűséget, akkor még ki kell fizetned c-t is.
Szóval igy esett, hogy az x-be kerülő internetcsomag 2x lett a végére, viszont van vezetékes telefonunk, amihez készüléket persze nem adtak, de úgysem használnánk semmire.
Nem baj, nem törte le lelkesedésünket ez sem, hiszen volt egy szerződésünk, ezáltal végre elérhető közelségbe került, hogy legyen hálózatunk is. Pár napot igértek szerelésre, előtte telefonos egyeztetéssel. Egy nap csúszással, csengett is a telefonom, és valaki ékes spanyol nyelven darálta el a mondanivalóját, melyből annyit sikerült kivennem, hogy "Holá" (Üdv), és hogy "Telefonica"...

Nos, sejtettem, hogy a net miatt keresnek, de spanyolul egyelőre a köszönésekben vagyok profi, illetve az élelmiszerneveket kellett baromi gyorsan  megtanulnom, különben kábé már éhen vesztünk volna. De azt meg mégsem mondhattam neki, hogy Hello, kérek egy kiló csirkemellet...Eldaráltam hát ékes angolsággal, hogy sza*t se értek abból, amit hadovált, váltsunk nyelvet. Döbbent csönd a vonalban, majd a hivó replayolt, ezúttal lassabban. Hát. Nem voltunk előrébb. Én is megismételtem magam, de már nem adtam a formaságokra, közöltem, hogy inglis pliiiz.... válaszul a másik fél egy hang nélkül tette le a telefont... Harminc perc múlva egy újabb versenyző hivott, vele is eljátszottuk a fentieket. Nem is értem mit gondoltak?!? Hogy fél óra alatt perfekt lettem spanyolból???

Vele is hasonló végkifejlettel, búcsú nélkül szakadt meg szépen induló kapcsolatunk. 
Itt már sejtettem, hogy ezért a netért még meg kell harcolnunk, és a biztonság kedvéért a Vőlegényt is felhivtam, elé tárva a történteket. Ő együttérzően kiröhögött, majd jelezte hogy hisz bennem, meg tudom ugrani ezt a problémát, és hogy mellesleg feldobtam a napját. Mondom qurva jó, de netünk továbbra sincs, nekem meg kezdenek tüneteim lenni. Elvonási.
Az utolsó operátor -láss csodát!!!- ha nem is beszélte tökéletesen, de nagyjából boldogult az angol nyelvvel, igy 40 perc küszködéssel, de leegyeztettük a cimet, a szerződés részleteit, majd azt is megtudtam,  hogy a szerelő délután 5-kor érkezik. 
Mivel estére programunk volt, és biztos voltam benne, hogy a majszter késni fog, úgy döntöttem 3 óra körül, hogy beugrom a kádba, hajmosásra, erre-arra. 4 órakor épp testápolóztam ezerrel, mikor elkezdett üvölteni a kaputelefon, természetesen a szerelő volt a vonalban, és valószinűleg azt közölte velem spanyolul, hogy megérkezett. 
Részemről azonmód óriásrohanás a lakásban, hogy valami ruhát magamra tépjek, továbbá a vizes hajamat villámmódban megfésüljem, és sajnos ezen kapkodás közben átestem a láb alatt sertepertélő Arturon, illetve csúnyán a lábára is léptem. Azonnal kitört a panaszos sirás a négylábú részéről, a fájós praclit felemelte a feje fölé, jól láthatóvá téve a balesetet, majd óriásbicegésben távozott a kanapé mögé. Engem kivert a viz, Úristen, eltörtem a kutya lábát, közben a kaputelefon újfent megszólalt, Artur három lábon zokogott a sarokban, én helyben futottam és kezdtem megőrülni. 
Első körben betömtem az eb száját a különleges alkalmakra tartogatott kutyakeksz-el, aki hüppögve elfogadta, majd lerohantam a szerelőért. Mivel a mester bakancsa az őrülésig felizgatta a varázslatosan és hipergyorsan meggyógyult kutyát, be kellett őt zárnom a konyhába, ahol mérgében ámokfutásba kezdett a hangokból itélve.
Egy idő után rányitottam az ajtót, beigérve a kerékbe törést és egyéb kinhalálokat ha nem marad nyugton, és mit látok?? Az ajtónyitásra a konyha közepén lecövekelt kutya néma csendben leült, felemelte a feje fölé a korábban letaposott pracliját, és panaszos nyöszörgés közepette nézett rám nagy lencsibaba szemekkel.
Egy ekkora primadonnára nem tudtam tovább haragudni, és az alakitásért cserébe kapott még egy nasit...

Az andalúziai amorózó

A spanyolok nagyon szeretik a kutyákat, különösen a puppykért vannak oda. Nos, a mi puppynk, bárhol is jártunk, mosolyt váltott ki az emberekből, és kortól-nemtől függetlenül varázsolt el mindenkit. Seperc alatt kötöttünk ismeretségeket, és gyakoroltuk az activityt, ugyanis a spanyolok alig beszélik az angolt. Az arcjátékokból és gesztusokból itélve azonban bármely nyelven megértettük a fő mondandót, hogy Artur a világ leg................ kiskutyája. 
A pontozott rész vérmérséklettől függően változott, az alábbiak voltak a leggyakoribbak: 
- szebb
- gyönyörűségesebb
- huncutabb
- aranyosabb
- teddy macibb
- ...stb....

Ezen kivül -Vőlegény legfájóbb pontjaként-, hiába a kék nyakörv, Arturt bizony mindenhol kislánynak nézték, merthogy olyan "kjúúút"...Egészen addig nem foglalkoztam ezzel túlságosan, mignem egy este gondos mérlegelést követően a Vőlegény megkérdezte, hogy normális-e, hogy séta közben ennyire riszál a kutya??? Hála gondos neveltetésemnek, nem robbant ki belőlem a kacaj, megnyugtattam a Kedvest, hogy tekintve jelentősen FARsúlyos ebünket, igen, normális, majd elvonultam kiröhögni magam a fürdőszoba mélyére. Mindazonáltal megelőzve a további aggodalmakat kedvencünk esetleges nemi indentitása kapcsán, az ismeretlenekkel történő beszélgetésekbe most már mindig becsempésszük a "he", "boy", "niño" szavakat, elejét véve az esetleges félreértéseknek.
Reggeli sétáink során minden másnap összefutottunk a szemeteskocsival, és az aszfalt-takaritó géppel. 
Mint azt korábban emlitettem, Artur bátorsága legendásnak nevezhető, igy el lehet képzelni reakcióját a nagy szemetesautó, illetve a zajos takaritójármű láttán. 
A munkások gyorsan észrevették a térkő alá bújni igyekvő, majd ennek sikertelenségét követően sóbálvánnyá ijedt négylábút, és az összes autót leállitották azokon a reggeleken, hogy a "bjutifúl pápi" nyugodtan bóklászhasson. Majd, a kutya komfortzónájának tágitása okán, össze is barátkoztunk a seprűlovagokkal, akik készségesen hagyták, hogy az eb összerágja őket és végigszimatolja járműveiket.
A motorosok még mindig nagy mumusok, de aki viszonylag hangtalanul közlekedik (futó, sétáló egyedek, biciklisek), azokkal Artúr nagyon szeretne megismerkedni. Egy kirándulás alkalmával reggeli edzésüket végző futók után szaladt el, pedig csak egy pillanatra nem figyeltünk oda. A kocogók nagyon örültek neki, mi kevésbé, mert a kutya után lerohanva a dombról, újra meg kellett másznunk azt, természetesen ölben szökevény négylábúnkkal, aki gyorsan elérte az 5,5 kilót...
Artur még most, közel 3 hónaposan is rettenetesen meg tud ijedni ismeretlen dolgoktól, de becsületére legyen mondva, amivel egyszer-kétszer találkozik, az már nem vált ki benne ellenállhatatlan fáramászási ingert.
Érdekes, hogy az emberektől egy pillanatig sem félt, és az egyéb állatoktól sem rettegett. 
A környéken elég sok a kukabúvár macsek,  akiket mindig útba kell ejteni barátkozási célzattal, sajnos eddig sikertelenül. Valószinüleg a cicák már rendelkeznek rossz tapasztalatokkal, igy Arturnak sem szavaznak bizalmat. Rengeteg kutya is van, főként nagytestűek, akik séta közben meg szokták szemlélni kis duci kedvencünket. Hiába állja körül 3 felnőtt labrador szigorú tekintettel, semmi behódolási, parázási jelet nem érzékeltünk rajta eddig, nagyon barátságos kiskutya, és boldog, ha egyéb állatok közt lehet.
A tengerrel is kezd barátkozni, bár, a sok viz, és a hangos morajlás még ijesztő számára, igy vizhez közeli séta csak úgy jöhet szóba, ha valamelyikünk levédi őt, azaz Artur és a tenger között gyalogol. Ugyanakkor a homokban ásást már tökélyre fejlesztette, és ő találja meg a parton a legszebb kagylókat. 
Vérprofi az alvásban (bárhol-bármikor-bármennyit), és gyanúnk szerint stikában tolja a hatha-jógát, mert másképp lehetetlenség bizonyos pózokat összehozni.
Mint kiderült, óriási szinészi tehetséggel is meg van áldva, de ez már egy új történet...

Vélt és valós aggodalmak

Az indulásra nem mondhatom, hogy a terv szerint zajlott, de ezen a minket ismerők gondolom meg sem lepődnek... Lényeg: december 24.-én koradélutánra Artur, cuccok, és persze mi is a kocsiban, irány Szlovénia felé.
A lehetőségekhez mérten igyekeztünk a kutyának mindent beszerezni, mert horrorsztorikat hallottunk bőséggel.
Pár kedvencem:

- Hiába van útlevele, mivel nincs veszettség elleni oltása (hogy lenne, még nincs 3 hónapos..?), tutira elveszik tőletek a HATÁRON!!!!
Mondom nincs is határ, Unió van, meg izé...tudod..
-Nem baj! Akkor is el fogják venni!
Váttáfák????? Jelentem, nem vették el.

- Tele fogja fin**ni az autót!
Nos, ez sem jött be. Nem pukkantott egyet sem. Illetve egyet lehet, de abban nem vagyunk biztosak hogy ő volt. (Szerintem a spanyol jeti volt, de megoszlanak a nézetek..)
Jelentem, viszont itthon bepótolta ezt a hiányosságot kamatostól, és tényleg "be tudja tölteni a teret"...olyannyira, hogy mi esetenként menekülőre fogjuk.

- Össze-vissza fogja kakálni/pisilni az autót. Éééés lehet hogy hányni is fog. Sőt! Lehet hogy mindezt egyszerre teszi majd!
Vettünk baromi drága pénzért kutyapelenkát. Otthon rá is próbáltuk az ebet, aki nagyon kis cuki volt, rámászott, megszaglászta, elhelyezkedett rajta és bealudt. Mikor jött az inger, elhagyta a kegyhelyet, és lepisilte a szőnyeget. Valószinűleg, ez a mi hibánk volt. Sokszor elmondtuk előtte, hogy aranyárban mérték azt a nyavalyás pelust, de azt nem jeleztük, hogy a szőnyeg sem volt olcsó. A kutya döntött, drága pelenkára nem pisil, megteszi a szőnyeg is.
A Vőlegény javasolta, hogy tegyük be az ebet egy tecsós szatyorba, mert ha gáz van, azt könnyen tudjuk cserélni. És még a HATÁRON sem fogják elvenni, mert nem lesz felismerhető.  Ezt az ötletet végül elvetettük.
De nem volt szükség semmi óvintézkedésre. Artur mindig jelzett, ha ki kellett mennie.Türelmesen megvárta, amig megálltunk, és kiszállást követően intézte a szükségleteit. Egyebekben egész úton aludt, igaz, néha fura pózokban, mint a mellékelt ábra is mutatja.

Az út gyönyörű volt, de nagyon fárasztó, igy a szerda délutáni megérkezést mindhárman erősen üdvözöltük. A lakást villámgyorsan birtokba vettük, és a környéken is tettünk egy gyors sétát.
Ekkor kezdett gyanússá válni, hogy a kutyánk végtelenül, elmondhatatlanul, borzasztóan.... gyáva.  Rövid sétánk alatt gyorsan kiderült, hogy a saját árnyékától kezdve mindentől fél, legyen az hang, illat, fény, vagy egy megtestesült... bármi. Aggodalmát először mindig nyüsszögéssel, pórázba belefeszüléssel, hazarohanási kisérletekkel demonstrálta, majd mindent megtett annak érdekében, hogy sikerüljön a ruhánk alá bújnia, ami azért viccesen nézhetett ki kivülről. Pár napig a sétáink az alábbi koreográfia szerint zajlottak:
1. nyakörv, póráz felcsatol, örülünk.
2. ajtó kinyit, folyosón félhomály, lentről halk, aggodalmas nyüsszögés.
3. villany felkapcsol, lift hiv, fokozódó nyüsszögés, pórázrángatás.
4. lift megérkezik, nyüsszögés tetőfokán, pánikszerű menekülési kisérlet.
5. kutya ölbe vesz, aki ránk tapad, mint az Alienből a szörnytaknyó...liftezés a garázsba, onnan ki az utcára
6. eb letesz, ő ezerrel elkezd gyomlálni, és amit kitépett, azt meg is eszi
7. 100 méter haladás, majd a négylábú felocsúdik, hogy ő voltaképpen baromira fél, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy bebújjon a zokninkba.

8. zoknibabújási igény elutasitva, igy a kutya mindösszes karmával belekapaszkodik a járdába, tehát a haladás kudarcra van itélve.
9. ezért hát újfent ölbe vesz, tengerpartra levisz, megszemléljük hogy jajj de szép, visszajövünk, lakásban kutya letesz, aki vagányan befenyiti az összes játékát..
10. reménykedés, hogy ez a félelem dolog változik, mert a felnőtt golden cca 40 kiló...

Nászéjszaka hármasban

A december mozgalmas hónap volt, és a két hét várakozási idő gyorsan eltelt. Közben a Vőlegény is hazaérkezett, hogy a karácsonyra ütemezett költözést már együtt hajtsuk végre.

Nem kicsit voltunk izgatottak a nagy találkozás előtt. Kedvesem a boldog kutyamentes tudatlanságban élte le eddigi harmincx évét, ezért jogosan voltak aggodalmai. Informatikai szakembertől elvárható módon, az odaúton proccul levezette eme elhamarkodott döntésünk buktatóit, továbbá kifejtette, hogy a ránk váró 3000 km-es autóúton vagy a kutya, vagy mi megyünk idegileg gajra / tönkre / sza**á / stb... 

Aztán a kezébe lett nyomva a 3,5 kg-os fiatalember, aki befészkelte magát az ölébe, mire is a Vőlegénynek szétomlottak az arcvonásai. Megnyugodtam, hogy láthatóan nem lesznek gondok a két Férfi között.

Meglehetősen gyorsan kiderült, hogy ebünk még nem ült mozgó autóban, és mindent meg is tett annak érdekében, hogy ez a szokása ne változzon meg. Seperc alatt begyűjtöttünk pár tanulságot:

- a mozgó autó a megszólalásig hasonlit a kiskutyarabló hétfejű sárkányra.

- a rémült négylábúnak minimum 12 lába van.

- tejfoggal is lehet harapni. nagyot.

A sikeres hazaérkezés örömére Artur birtokba vehette új birodalmát, mely egy ruháskosárban testesült meg. Azonmód bele is aludt, mi pedig folytattuk a másnapi indulás előkészületeit. Ébredését követően a vegyél ki - tegyél vissza - vegyél ki koreográfiát nyomtuk estig, majd reménykedtünk hogy elalszik. Nem aludt el. Cserébe eszébe jutott, hogy ő egy árva, szerencsétlen, szomorú sorsú, elrabolt kiskutya, ménkű nagy világfájdalommal, és ezt bizonyos időközönként a teljes lakótelep tudtára énekelte. (Feltételezem, a karácsonyra való tekintettel nem lincselt meg minket senki)

A Vőlegény fülét betömtük relax-zenével, hogy kipihentebben állhasson rajthoz reggel, én felvállaltam az eb szórakoztatását, ami egész jól ment hajnali 3-ig. Ott elszakadt a film. Arra ébredtem, hogy valaki izomból akar átjutni a tükrön, és közben csámcsogó hangokat hallat...

Az ágyból kimászva konstatáltam, hogy 4 óra, a kutya továbbra sem alszik, viszont mindenáron át akar menni a tükrön játszani magával, és amikor ez nem sikerül, óriás nyelvcsapásokkal szeretgeti a saját tükörképét. Ezt látva annyira elkezdtem röhögni, hogy a Vőlegény is felébredt, és mellém ült szinkronkacarászni. Pici kutyánk pedig mélységes eltökéltséggel fejelte tovább a tükröt...

Casting

A 12 karikás amerikai filmek egyik jellemző kelléke a golden retriever, mint az álomcsalád egyik tartozéka. Giccses? Lehet... De nem tagadhatom, a  kutyafajtába beleszerettem. Sokat olvastam róluk, kábé mindenhol ugyanaz szerepel: okos, engedelmes, a gazdi öröméért bármit, és nem utolsósorban gyönyörű állat. 

Évek óta álmom volt, hogy egyszer legyen egy ilyen kutyám!

Az álom teljesülni látszott, mikor kiscsaládunk okosabb tagját felkérték egy mediterrán országban végzendő munkára, és a kiköltözés mellett döntöttünk.

Átgondoltuk, megbeszéltük, és a kinti lakáskeresésben már a kutyabarát szempontok játszották a főszerepet. 

Mivel a kiskutyát nem kiállitási tárgynak szántuk, és nem is terráriumban akartuk tartani, nem a hiper-szuper pedigrés kenelek körül nézelődtünk. Választásunk egy november elsején "létrejött" alomra esett, és rám hárult a feladat, hogy kiválasszam az új családtagot. 

Nemét és nevét egyeztettük: Fiú, és Artur. Majd Kedvesem elröpült a messzi távolba, hogy megkeresse a kutyaházravalót.

A szüleimmel vidéken laktam, és mindig is volt kutyánk, igy tudom, hogy négy lába van, elöl tud harapni, nem fog egeret, mert az a macska....stb. De! Azok a kutyák nem az én választásaim voltak. 

Nosza, Gugli-ra fel -"hogyan válasszunk kiskutyát" témakörben- a legokosabb tanácsnak a "megérzed ha Ő az" tűnt. (Lássuk be, nincs új a nap alatt, tinédzserként a Bravo is ezzel nyugtatott...)

Imigyen felvértezve indultam háztűznézőbe, két szárnysegéddel, ugye, több szem mégiscsak többet lát?!

Aha. Elénk raktak 10 darab gömbölyded gyönyörűséget, szárnysegédek rögtön kapituláltak, és mindig az éppen általuk gyömöszkölt négylábúban látták meg számomra az Igazit.

Nekem pedig feltűnt Ő. Kisebb volt, mint a többiek, picit barnább, és egyáltalán nem nyomult. Viszont, ahogy felemeltem, komolyan megszemlélt, és átmehettem a teszten, mert óriás farokcsóválásba kezdett. Ma már tudom, hogy okos kutyánk azonnal meglátta bennem a Gigabalekot aki a horgára akadt, de nem szaladok ennyire előre....

Én csúnyán elvesztem ahogy belenéztem abba az étcsokibarna szempárba, és szorgalmaztam a frigy megkötését, ám két hetet még várni kellett. Érzékeny búcsú keretében biztositottam az ebet, hogy a Karácsonyt már együtt töltjük, és december 23.-án itt vagyunk érte. Ő lelkesen csóvált, és távozott Anyájával. 

A Vőlegénnyel telefonozva hazalibegtem egy rózsaszin felhőn, és a következő két hétben az összes barátom és munkatársam agyára mentem az én tündéri kiskutyám kezdetű monológokkal....