Nevelésből elégséges

Lehet, hogy a kutyát elkényeztettük. És azt hiszem, nem ártana némileg következetesebb nevelés sem, de ezt kimondani/leirni sokkal egyszerűbb, mint megvalósitani. 
Az eb óriási szinész. Mi meg hatalmas pancserok vagyunk. Ami önmagában nem is lenne olyan nagy gáz, ha ezt nem tudná rólunk...de tudja... No és itt kezdődnek a gondok.
Amikor fenyités/tiltás/szidás/..bármi neki nem tetsző dolog következne, akkor kihasználja, hogy szép és kicsi (???) és bolyhos és tündéri. Plusz erre még komolyan rájátszik, mi meg elolvadunk, és megint az van, amit ő akart. 
De mezei, tudatlan gazdiként baromi nehéz ám ellenállni a villámgyorsan a legelőnyösebb pózba helyezkedő fifikás gyönyörűségnek... 
(Ld.: lehasal, buksi mancsokra helyez, orrocska benedvesit, alulról pislog felfelé "tudom hogy rossz voltam de sose többet nem fordul elő" tekintettel- és folyamatosan csóvál. Ha látja, hogy ez a szindarab most kevés a sikerhez, akkor halkan nyüsszög is, és néha átfordul a hátára, megvillantva bolyhos pocakot, és a koronaékszereket...) 

Amennyiben mégis sikerül erőt venni magunkon, és véghezvinni a letolást a fenti Oscar-dijas alakitás ellenére, akkor lógó füllel, vértanúi ábrázattal, görnyedten vonul el a tett helyszinéről, hátra-hátra pillantgatva a válla felett, néha megállva, hátha mégis észhez térünk... 
Egyébként biztos vagyok benne, hogy ilyenkor magában rötyög a markába, mert nagyon jól tudja, hogy most aztán tényleg jó sza*ul érezzük magunkat, hogy igy kicsellóztunk VELE, az ártatlan áldozattal...
És tényleg. Egy-egy ilyen sikeres nevelésünket követően, óriási bűntudattal nézünk egymásra a Vőlegénnyel, mintegy várva, hogy ki lesz az első, aki felköp, és alááll...Ja és persze az első adandó alkalommal megjutalmazzuk valamivel a vértanút...mintegy véletlenségből...amit még egymás előtt is letagadunk.
Hozzáteszem, hogy a fentiektől függetlenül Artur nem rosszul nevelt kiskutya. Legalábbis szerintünk, és a visszajelzések alapján sem az. Tud viselkedni nyilvános helyen, viszonylag szépen jön a pórázon, megbizhatóan végrehajtja a parancsokat, nem lop, és minimális agresszió sincs benne. Egyedül a felugrálásról nem birtuk még eddig leszoktatni, illetve azt nehéz kezelni, hogy imádja az embereket. Mindenkit. Mivel szép, és még kölyök, igy az imádott mindenki is viszontszereti őt, az esetek többségében, és jönnek is ezt kinyilvánitani. Ha pedig idegen emberek kezdik őt taperolni/simogatni/gyűrni, attól a kutya megőrül. 
A szó jó értelmében persze.
Bevallom, nincs még szivünk megfosztani ettől az örömtől, bár nem tudom, később lesz e... Tekintve, hogy minden egyes találkozásunkkor szétgyűröm Artur felnőtt goldenbarátját Claust, valószinűleg ebben nem nagyon lesz változás.
De azzal mindenképpen kezdenünk kell valamit, hogy nagyobb szigorral járjunk el vele szemben, és következetesebbek legyünk a tiltott tevékenységek tekintetében. Sok fórumot, kutyaiskolai tanácsokat, stb, olvasok a témában, némelyik kifejezetten hasznosnak bizonyul, és beválik. Az egyik legjobb, amit az utóbbi időben olvastam, és számunkra nagyon használható is, az alábbi:
"Mielőtt engedsz valamit a kiskutyádnak -merthogy mennyire aranyos közben-, képzeld el, hogy akkor is ilyen boldogan jóváhagynád e, ha 40 kilós, csupasár nagykutya lenne?"
Hát, most próbáljuk magunkat ehhez tartani, meglátjuk milyen sikerességi rátával. 
Bevallom, azt hittem nekem már nem nagyon lehet újat mutatni, hiszen tinikoromban felneveltem egy csodálatos németjuhászt, akit pár hetesen kaptam meg. 
(Rendőrkutya szülők negyedik és kislány utódaként halálra lett volna itélve, igy nagyon korán megtörtént az elválasztása)
Két dolgot nem vettem számitásba:
- Lédy nem volt lakásban tartva, óriási kert volt a birodalma, ahol kiélhette a vadabb ösztöneit. Artur ugye főként lakásban és teraszon van -ami nem kicsi, sőt...- illetve naponta kétszer nagyot sétálunk vele, de az mégsem ugyanaz. Jobban kijönnek a stiklijei, és óhatatlanul szerepet vállalunk szinte minden tevékenységében. Mondom szinte, azaz kakapisialvás nincs együtt, de egyébként meglehetősen ragaszkodik hozzá, hogy egymás közelében legyünk, bárki bármit is csinál. Az azért vicces, amikor a porcelánfotelon elmélkedő Vőlegényre ront rá, akibe hirtelen belefagy a sz... is, és dohogva fejezi be a relaxációt, mondván, már megint ki hagyta nyitva azt a ku*va ajtót??? 
(Na vajon ki??? Ki volt belül....?? )
- Aztán Lédy mellett ott volt Szüleim idősebb -de irtó jó tanárnak bizonyuló- koktélkutyája, aki levette a vállamról a nevelés jó részét, mint azt utólag látom. 
Most pedig a Vőlegénnyel néha vak vezet világtalant stilusban nyomjuk, és nevelődünk. Mindhárman. Függetlenül attól, hogy Artur kicsit tényleg el van kényeztetve, azt gondolom, hogy nagyon szeret minket és jó neki velünk. Az érzés természetesen kölcsönös.
A többi meg majdcsak kialakul, hiszen a legfontosabb már jól működik... :)

Zöldövezet

Az eb imádja a növényeket, zöldségeket, gyümölcsöket. 
Tutira virágkötő, dzsungelkutató, agrármérnök és arborétum-tulajdonos volt előző életében. Feltételezem, emiatt van őrült vonzódása a kertész irányába is, spékelve egy kis irigységgel, hisz a gyepkezelő mindig a flórában tolhatja. Na mondjuk a zöldruhás arcát elnézve, ez őt nem mindig  teszi annyira boldoggá, mint azt Artur gondolja.....pláne, amikor a frissen felásott, beültetett, összegereblyézett ágyások közé boldogan nyüszitve berongyol egy huszonpár kilós golden retriever, pórázán lobogó gazdájával, aki valami furcsa nyelven üvöltözik liluló orcával (tök feleslegesen, senki se figyel rá, a célkutya meg pláne nem..).
Ilyenkor a kertész szivesen lenne valami más. 
Elsősorban kiskutya- és kiskutyagazdigyilkos. 
Aztán meg szivesen lenne tűzoltó vagy katona, esetleg vadakat terelő juhász.
De egy kissé túlsúlyos, aranyszinű villanás által hivatásában meggyalázott kertész semmiképp sem lenne, ott, akkor, abban a pillanatban. 
Artur persze semennyire nincs tekintettel a pázsitmester érzéseire, és fülig érő szájjal brutalizálja a veritékes munkával karbantartott vegetációt.
Megvannak a kedvencek, amiket minden egyes séta alkalmával kóstolni kell, illetve megvannak azok is, akik büntetést érdemelnek. Például a gyepet azt izomból kell rendszabályozni, főleg a kilógó, renitens fűkupacokat. Gondolom az agressziv fellépés egyszersmind a kertésznek is szól, hiszen láthatóan slendriánul van kezelve a füves terület, és még jó, hogy mi véletlenül pont arra jártunk. 
Aztán ott vannak a pálmák. Hát azok is elég szedett-vedetten néznek ki a törzsükről lelógó kéregdarabokkal...Az eb nem is érti, hogy ilyen megjelenéssel hogyan diszithetik a village egyik legforgalmasabb utcáját?? De szerencsére a sétáink arra is vezetnek, igy az -erősen hiányos- Arturfogazatot nem kimélve, próbálja rendbe szedni a pálmaruházatot. Mondjuk ez elég komoly kihivás, mert a kéreglevelek fenemód ragaszkodnak a törzshöz, igy az első meglepetésen túljutva erősen neki kell feküdni a műveletnek...A kutyát persze ez sem gátolja, ha rajta múlna, valószinűleg három napig állna a slampos disznövény alatt, és tépné a kérget, amig el nem éri a neki tetsző állapotot. Szerencsére nem rajta múlik, de figyelmes gazdiként beiktattunk minden sétába egy 10-15 perces pálmacsinositást is.
Vannak a diszfűkupacok, melyeknek főként a kiszáradt részét kell karbantartani, és mintavétellel meózni. Persze, befér a pocakba a harsányzöld levél is, ha arról van szó, de a földközeli darabok valószinűleg sokkal-sokkal finomabbak, mert abból minden egyes alkalommal harapni kell. Nem egyet. 
Tiszta ciki, belegondoltam, hogy ha valaki az ablakból néz minket, miket gondolhat??
- nem adnak enni a szerencsétlen állatnak, és az kinjában zabálja a füvet 
- hülye paraszt turisták, akik nem tisztelik a növényeket
- nem adnak enni a szerencsétlen állatnak, helyette felzabáltatják vele a disznövényeket, ééés, nem mellesleg hülye paraszt turisták
- bónuszként, ha bárhol kutyasz*rt talál bármelyik leskelődő, meg lesz győződve róla, hogy mi voltunk. Mármint Artur. Pedig mi mindig zacsival járunk mindenhova, és nem félünk használni... ellentétben pár finnyás kutyatulajjal.
Na de a növényekre visszatérve, a következő kedvenc hely a tengerparton  található, ami egy sárga virágokkal boritott, zöld terület. Itt érdekes módon úgy közlekedik, mintha himes tojásokon lépdelne, és inkább csak szagolgatja a virágokat, ritkán eszi meg. Mindazonáltal szeret itt lenni, és nehéz kiparancsolni ebből a mini-édenből. Ezt valahol meg is értem, tényleg csodaszép, nekem is kedvem lenne belefetrengeni. Persze csak ha kutya lennék...Öööö... az igazság az, hogy most is nagy kedvem lenne, de szerintem a Vőlegény kiborulna picit, ha a fülébe jutna.
Artur viszont megteheti, mint ahogy meg is felel az ilyen jellegű elvárásoknak, és mindenbe belefetreng, ha  kell, ha nem. Ezen kivül meózza az összes útba eső ismert és ismeretlen, növénynek látszó egyedet, amibe néha becsúszik egy-egy pechesebb földigiliszta, és csiga is. A giliszta mindig marad, a csigának viszont távoznia kell. Ez egyébként érdekes, mert a parton kétpofára tömné magába a kagylókat, a csigákat viszont nagy ivben kerüli, és nem hagyja hogy lejussanak a szervezetébe. Ez van, nincsenek francia gyökerei a négylábúnak, tisztán látszik.
Vegetáció szempontjából itthon kissé sivárabb a helyzet, mert az egyetlen növényem MARADÉKÁT kimentettem a vendégszoba erkélyére, igy nem tud hozzáférni. Ha a heti takaritáskor be is jut a szobába, próbálok ügyelni rá, hogy csak az ablakon keresztül szemezhessen csóri cserepessel. Persze, ez nem mindig egyszerű, mert bár az eb mérete lassan eléri egy növendék borjúét, ha arról van szó, akkor hihetetlenül kis helyen is át birja gyúrni magát...
Úgyhogy a mostoha körülményeket áthidalandó, csak a gyümölcsöskosárra, illetve a tengerparton szedett virágcsokorra tud ráizgulni. A gyümölcsöskosár egyébként a Vőlegény (vö.:Isten) után eggyel helyezkedik el a ranglétrán. Bármit is tartalmazzon, abból Arturnak kell. Ha csak a kosár felé nyúlunk, már attól beindul a nyálképződése, és úgy tud nézni, hogy az embernek nincs szive nélküle elfogyasztani a kiválasztott darabot. Vicces, hogy a sonka-kolbász-szalonna mesterhármas jelentősen hidegebben hagyja, mint egy szines gyümölcssaláta. vagy egy cserép virág. 
Ö egy ilyen kis zöldimádó kutyus, nincs mit tenni. 
Mindenesetre a közelgő féléves szülinapjára, azt hiszem narancsos répatorta lesz a menü, ajándékként egy cserép tápláló disznövénnyel..

Social network

Sárkányölőt megszégyenitő bátorsággal rendelkező kiskutyánknak bármennyire is fáj, el kellett kezdenie találkozgatni egyéb ebekkel. Ismerve parázós természetét, sokáig igyekeztünk óvni őt, például átmentünk az út másik oldalára veszély esetén, ölbe vettük a tengerparton, ha egyéb fenevadak közeledtek, és hasonlók...de már qrva nehéz, és a Vőlegény is alig birja el.
Mondjuk ez Arturt kicsit sem zavarja, és ha pánik van, simán megmássza a Kedvest, aki izzadásig próbálja lefeszegetni magáról a rémülten tapadó állatot, persze sikertelenül.
A környéken nagyon sok kutya van, és kiemelkedően magas példányszámban képviseltetik magukat a labifélék, azaz van némi rokonsági kapcsolat, ami kedvezőbb kilátásokra adhat okot barátkozás tekintetében.
Az utcánkban pedig egy felnőtt golden is lakik, akivel már össze is barátkoztunk. A fajtárs a Claus névre hallgat (Santa Claus nyomán lett keresztelve, mint azt a gazdija elmesélte), és nagyon barátságos. 
Érdekes, először nem volt szimpatikus nekünk Claus. 
A Vőlegénnyel meg voltunk róla győződve hogy öreg, és hát...khmm... szóval hogy nem is szép...
Aztán egyre többet találkoztunk, és kiderült, hogy Claus 17 hónapos, és az is, hogy gyönyörű. A mai napig nem tudom mi változott meg, de mind a Kedves, mind én úgy gondoljuk, hogy Claus a második legszebb kutya a világon. Nem utolsósorban Arturral imádják egymást. Ő volt az első kutya, akitől kiskedvencünk nem fossa le a bokáját félelmében, ellenben örömében a mai napig bepisil, ha meglátja.
És a rajongása viszonzott, mert bár Claus nem csurizik be, ugyanúgy örül, ha találkozunk. Olyankor hatalmas goldenpuszik csattannak el a kutyafiúk között, birkózás van és tele szájas vigyorgás. Elválást követően pedig hosszú visszatekintgetés a jellemző, Artur részéről egy kis pityergéssel megspékelve. 
Egyetlen hátránya van a találkáiknak, hogy ebünk ilyenkor teljesen felpörög, és levezetési célzattal úgy rohan végig a village-n, hogy esélyem sincs visszatartani.  Ilyenkor jobb hiján beletörődően lobogok a póráz végén, amin már a helyiek sem akadnak ki. Megszokták, hogy mi ilyen egyedi stilusban sétálgatunk, és nem próbálnak megmenteni.
Mikor először elmeséltem a Vőlegénynek, hogy a kutya hazafelé engem eregetett, jót kacarászott, mondván nem vagyok kondiban, hogy a huszonx kilós puppy lealázott.. 
Én ezt nem tartottam olyan viccesnek, pláne, hogy mindennap tornázok, igy üzenetet hagytam Artur Fogtündérének... 
Már másnapra teljesitette is, amit kértem, és az esti sétán találkoztunk Claussal. A póráz vége a Vőlegény kezében volt, aki cseppecskét meglepődött, mikor a búcsút követően Artur nulláról gyorsult ezerre. Megvolt az elégtételem, elnézve a levegőre felhasaló, hökkent Kedvest... köszönet érte utólag is a Tündérnek. Persze aztán neki sikerült visszafognia az izgatott négylábút, de ez nem a kondi, mindössze a súly és a haskörfogatbeli eltéréseinkből adódik...
A következő ismerős, ugye Kai az akita, akitől tartunk, mert Artur meglátása szerint elmebeteg...Hisz melyik normális kutya teszi azt meg, hogy beleakaszkodik egy fajtárs popsijába, és ott ringispilezik hosszú percekig??? 
Aztán ott vannak a Csokilabik, akik egy marcipánfehér, és egy étcsokibarna labradorpár. Ők lényegesen tartózkodóbbak, még csak szaglálódás-szintű kapcsolatban vagyunk. Nem mondanám, hogy Artur fél tőlük, de biztos ami biztos, inkább egyből lehasal nekik, majd később a selymes kis pocakját is bevillantja. 
Ennek a két gyönyörűségnek a jólneveltségét egy pindurkát irigyeljük a Vőlegénnyel. 
Mondjuk a gazdijuk akkora, mint egy jeti, úgyhogy azzal én se nagyon kötekednék... Ha lehajol Arturhoz hogy megsimogassa, hősünkben is vigyázban áll a sz*r, és érdekesmód, nem kezdi a szokásos felugrálós koreográfiáját.
A mi társasházunkban aztán van egy zsebkutya, akivel ilyen jószomszédi a viszony. Ő már idősebb négylábú, és az első találkozáskor be is rendszabályozta kedvencünket, amit Artur azóta is tiszteletben tart. Egyszer ugyan megpróbált játszani az öregúrral, de az célzatosan hörögve megvillantotta a hátsó fogsorát. Válaszul, a kábé tizszer akkora ebünk, a hátunk mögé rettenve kért elnézést. Azóta, ha összefutnak, akkor óvatosan egymáshoz érintik az orrukat, és megy tovább mindenki a maga útján.  
Viszonylag rendszeresen szoktunk találkozni a parton egy éjfekete kotorékebbel, aki nagyon nagyon barátkozna. Mi nem látunk az állatban semmi veszélyeset -attól eltekintve hogy vagy szteroidozik, vagy simán csak irtóra ki van gyúrva-, de Artur retteg tőle. Amint meglátja, már kezd is felkapaszkodni a Vőlegényre, ha  meg Ő nincs ott, akkor próbálja elásni magát. Szegény másik, mindig örömmel szalad oda és játszana, de állatkánk teljes pánikreakcióval reagálja le a közeledési kisérletet, és látszik rajta, hogy legszivesebben sirva a szoknyám alá bújna, ha lenne... Nem értjük mi a problémája, és tökre sajnáljuk a kotorékjószágot, hisz annyira küzd. Fájdalomdijként szoktunk neki adni egy kis nasit, de ettől persze Artur bedurcázik, és még itthon sem szól hozzánk.
A többi kutyákkal még nagyon felületes kapcsolatban állunk, leginkább távolról figyelgetjük egymást, lassan mélyitjük a kapcsolatot. 
Ami különösen érdekes, hogy Artur sokkal kevésbé borul meg, ha pórázon van, amikor idegen ebekkel kell ismerkednie. Valószinűleg komoly biztonságérzetet nyújt számára, hogy hozzánk van kötve. Ekkor lényegesen bátrabb, és nem kezd rögtön nyüsziteni, igy egyelőre pórázon barátkozunk. 
Reméljük, azért ezt majd kinövi, mert számomra nem annyira élvezetes, mikor mindenféle ebek szaglásszák a fenekemet, és akarnak a hátamra mászni, mondván, ahhoz a helyes kis bolyhoshoz tartozom...
Ja igen, és vannak a macskák, akiket többnyire lesz*runk. Ha megmozdulnak, akkor persze meg kell  kergetni őket, de teljesen ugyanezt a reakciót váltják ki a feketerigók, a sirályok, és a szél fújta falevelek is. Azok után is rohanni kell, igy nem a cicusok hozzák ki belőle az állatot.
Egy macsekkal viszont, majdnem összeismerkedtünk. Ő egy hófehér, ártatlan pofijú kis gyönyörűség, aki mindig dorombolva közeledett hozzánk, ha meglátta Arturt. 
Áldom az eszem, hogy sosem engedtem őket teljesen közel, és mindössze azért, mert a ciccet féltettem... Aztán valamelyik este dumáltam az ottani kertésszel, és azóta hófehérkét elkereszteltem Galádnak. Ugyanis a gyepkezelő elmondta, hogy a macska utazik az ebekre, és jó párat csúffá tett már. Ártatlanul és szeretetreméltóan közeledik, majd karomközelbe érve, ezerrel támad. Az elmese szerint volt olyan szerencsétlen négylábú, akinek a szeme bánta a találkozást. Azóta ha látom Galádot, bár nem rúgom a Holdig -mindössze az egyik legjobb barátnő tényleg tündéri Hógolyójára tekintettel-, nem kivánok neki szépeket. De mivel lánymacska, azért majd hétfőn elmegyünk és meglocsoljuk. Addig megtanitom Arturt hogy felemelt lábbal könnyitsen magán :)



Ha pedig már a locsolkodásnál tartunk, akkor zárásként kivánunk Mindenkinek nagyon Szép Húsvéti Ünnepeket -az időjárástól függetlenül-, és nagyon jó pihenést! :)

Nem az enyém, ez a nap...

Be kell vallanom valamit. Tudom, nem szép dolog, de néha hatalmába kerit a sárga szörny, és irigylem az ebet. Úgy tűnik, neki soha nincs rossz napja, ellentétben velem. 
Oké, nekem is meglehetősen ritkán van, de néha előfordul, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én azt elképzelem. Nálam megesik, hogy morcos vagyok, hogy sz*r a hajam, hogy nem úgy áll rajtam a cucc ahogy, hogy elsózom a kaját, vagy csak szimplán kedvem lenne megverni valakit, mer mér ne? 
Aztán ha ilyen napom van,  az elég korán kiderül. Többnyire ahogy reggel kinyitom a szemem, már tudom is, hogy aznap kár erőlködni. És nem is teszem.
Artur viszont? Minden áldott reggel ugyanolyan boldog. Ahogy megszólal a Vőlegény ébresztőórája, az első traktus után rögtön hallható az erősödő nyüsszögés a nappaliból. Olyan hangok szűrődnek be hozzánk, mintha egy különösen agressziv naposcsibe tanyázna odakint. A Kedves tart is tőle, hogy valamelyik szomszéd felnyom minket a hivatalban, mondván szárnyast nevelgetünk az emeleten. Aztán ismerve a spanyol nemzet nyelvismeretét, elég  nehéz lesz megértetnünk az ellenőrrel, hogy a kutyánk voltaképp szinkrontolmács, aki jól tolja a naposcsibe nyelvet, sőt, most épp macskául tanul. Viszont, csirkénk nincs.
De komolyan, én még sosem láttam azt az eben, hogy morcin kelne reggelente. És a bundája is mindig ugyanolyan kis tüchtig, nem kell órákig b*szkódnia vele a tükör előtt. Felébred, és azonnal szalonképes. Ráadásul teli szájjal vigyorog, ha esik-ha fúj. 
Nohát ezt irigylem. Egy picit.
Nem csak Arturtól, hanem úgy általában az állatoktól. Ezt a jó kis mentalitást.
Korábban voltak tengerimalacaink, és ők sem voltak arról hiresek, hogy óriási hangulatingadozásaik lettek volna. Mondjuk, esetükben előfordult némi idegeskedés kajaidőben, hűtőnyitásra és zacskócsörgésre, de ennyi. Sosem láttam durcás, lebiggyesztett szájú tengerimalacot, aki azért rúgta pofán a másik vizicocát, mert elfeküdte a homlokszőrét.
Jó, ha tré a hajam, azt én se a Vőlegényen vezetem le.....Bár....furamód...AZOKON a reggeleken feleidős a Kedves készülődése, és padlógázzal indit Szikla iránt...Azért ezt majd megkérdezem tőle, hogy érzi-e, ha nekem problémám van a sérómmal??
Na de a négylábasra visszatérve, ő mindennap egy boldog tünemény, aki nagyon ritkán sértődik  meg, és az sem tart sokáig. Nem érdekli, hogy aznap nagynak látszik e a feneke, és hogy elég izmosak e a lábai, továbbá az se nagyon izgatja, hogy mekkora a pocakja. Sőt, evés után előszeretettel héderel az oldalán fekve, és eszébe sem jut, hogy behúzza a hasát, ellentétben velem....
Ráadásul fotogén. Babakutya korától kezdve rengeteg képet készitettünk róla, és elvétve találni egy párat, ahol nem szép. Jó-jó akad, ami nem a legelőnyösebb oldalát domboritja, mint azt a mellékelt ábra mutatja, de nagyon kevés.
Ezt valószinűleg a Vőlegénytől örökölte, mert Ő is baromi jól néz ki MINDEN képen. Tényleg. Róla könnyű jó felvételt késziteni, csak lekapja az ember és ámul. Bezzeg én... a többezer darabos képgyűjteményünkből talán 4-5 olyan van, ami vállalható...
Ja igen. Az eb nem hiú. 
Nem készülődik hosszasan a séták előtt, nem érdekli, hogy jól áll e rajta a nyakörv, és teljes lelki nyugalommal sz*rik nyilvános helyen, akár a  bámulók szemébe nézve is. Oké, na mondjuk ezt speciel nem irigylem... nem hiszem, hogy bármikor is ki akarom próbálni.
Ezen kivül elismerésre méltó, hogy bárhol és bármikor tud, és mer magából bohócot csinálni, ha ahhoz van kedve. És nem arra törekszik ilyenkor, hogy a legelőnyösebb oldalát mutassa, hanem hogy célt érjen a szórakoztatása.
Nem zavarja, ha esik tavasz közepén, hanem végigtrappolja az összes pocsolyát és sárfoltot. Nem érdekli ha hétfő van, és az sem, ha péntek, nincsen ettől kevésbé jó, vagy rossz kedve.
Minden ajándéknak örül, legyen az egy drágább műcsont, vagy egy filléres gumikacat. 
Arturnak nincsenek óriás igényei. Kábé az alábbira vágyik:
- mellettünk lehessen 
- játszunk együtt
- odabújhasson, ha fél
- nagyokat sétáljunk
- kapjon enni
- simogassuk, és dicsérjük meg 
- hagyjuk nyugodtan aludni
- ehessen kakit (és itt most nem a gyümölcsre gondolok...)
A legutolsó kivánalmát bár nem teljesen értem, de kezdem elfogadni, hisz mindenkinek kell valami hobbi. 
Szóval picit irigykedek. 
De még inkább tanulok Tőle, és nem szégyellem. 
Elfogadást. Szeretetet. Bizalmat. Tiszteletet. No és persze, sok minden mást is.
Talán, mégis enyém ez a nap...

Retriever Feng Shui

Rá kellett ébrednem, hogy a lakberendezés terén Arturnak és nekem, nem mindenben egyezik az álláspontunk. Ami nem olyan nagy baj, mert általában a vélemény ütköztetésekből születnek a jó és új dolgok...de....Azt annyira nem karmolom, hogy minden reggelre felül van birálva az én elképzelésem, illetve, hogy az eb napközben is becsempész apróbb változtatásokat a miliőbe.
Technikásan csinálja, mert először csak kismértékű módositásokat hajt végre, például átrendezi a kanapén a párnákat, a vendégszobából elcseni a szőnyeget és elviszi a gardróbba, gyűrött style-t alkot a fürdőszobai kádkilépőnek...szóval ilyesmi. 
Aztán vár. 
Ha nem reagálom le rövid határidőn belül a kreálmányait, akkor vérszemet kap, és elkezd nagyobb léptékben gondolkodni. Az alábbiakat gyakran megugorja: 
- Számára, lényegesen dizájnosabbnak tűnik a szétnyitható ruhaszáritó fektetett állapotban, ezért azt nekifutásból szokta beigazitani. Mivel figyelmes kiskutya, mindig törekszik arra, hogy a szerkezet  frissen mosott, világos szinű ruhákkal legyen tele a művelet közben, mert azok jól mutatnak a terrakotta szinű teraszburkolaton.
- A nappali kanapéját ékitő párnák sokkal jobban néznek ki nyálasan, behordva az étkezőasztal alá. Végülis igaza van, hiszen bármikor arra járhat egy megfáradt eb, akinek milyen jól esik a csulás vánkoshalmon megpihenni...
- A tojáshéj szinű padlóburkolat unalmas, ezért naponta 2-3 alkalommal feldisziti kutyakajával. Jó is a barna-piros-zöld-sárga szinű, ezerirányba szétguruló, kemény kis bogyókat összeszedegetni, és aranyárukat ismerve visszahordani azokat rendeltetési helyükre... a kutyatálkába...  Bár délutánra erős a kisértés, hogy a négylábút perselynek használva egyesével tuszkoljam bele a fejébe a szétdobált csócsát...eddig még nem léptem meg, de ami késik...
- Ha sikerül belógnia a hálószobánkba, akkor gyorsan ott is modernizál, és nekiesik a függönynek. Először a bojtokat igazitja be, majd az ablaktakaró alsó részét próbálja tépettebbre alakitani. Kifelé jövet félig kihúzza a gardróbba a franciaágy takaróját, és hogy úgy maradjon a design, nehezékként ráteszi a sz*rrá rágott tornacipőjét.
-Természetesen nem elégedett a kiegészitők terén tapasztalt kreativitásommal sem. A képek, virágok, könyvek, gyertyák, a kutya szerint kispolgári izlésre vallanak, igy próbál segiteni a fejlődésemben e téren is. A séták során ezért gyűjtöget, és haza is hoz szebbnél szebb darabokat. Van már pár gyönyörű kavicsunk, meg faágunk, meg levelünk, illetve nádunk. Ez utóbbiak gyorsan cserélődnek, mert aminek a szépitő hatásával az eb nem teljes mértékig elégedett, azt bünteti. Azaz, megeszi, de  minimum atomjaira rágja. Mondjuk ezen a ponton kapnak még egy esélyt a feketelistások. Ha darabokban, egyenletesen szétszórva jól mutatnak a nappaliban, akkor maradhatnak. 
- Ja és a szinescsikos.... Az sose nincs ott jó helyen, ahova én teszem, úgyhogy onnan vinni kell, bárhol is van. Ez még nem is lenne olyan gáz, ha nem azon torolná meg a hazahordott disztárgyak nem megfelelőségét.... De gyakran azon teszi, igy a takaróból a vándorlás során hullik a matéria, mint a záporeső...Annyi jó van ebben, hogy mire ehhez a ponthoz ér a lakberendezésben, általában elfárad. Mivel nála van a tentéje, valahol elomlik rajta, igy elég követnem a szinescsikosból kihullott pozdorja ösvényét, és megtalálom a kutyát, bárhol is ájult be a lakásban.
- És persze, mivel körülöttünk forog az összes gondolata, arra is ügyel, hogy ne unatkozzunk tisztálkodási szertartásaink alatt. Emiatt mindig meglep minket valamelyik játékával, amit ötletesen rejt el a fürdőszobában. Alkalmanként beleszaladok Judzsinba a szennyeskosárban, tornacipőbe a kádban, herceges labdába a polc alatt, illetve Artur buksijába a lezáratlanul felejtett wc-csészében...Jaja, ez új dili, nagyon kiváncsi, hogy vajon mit tartalmaz a porcelán bili...Beleinni még nem tud, mert nem elég magas, de spiccen toporogva próbál többet megtudni a titokról. Úgyhogy próbáljuk mindig lecsukva tartani a wc-tetőt, ami amúgy is hasznos, mert ahogy olvastam, ott szokott megszökni a csi. Érezhetően sokkal több a csi a lakásban, mióta zárjuk... a fürdőben van amikor csitúltengés van, aztán Arturt kell beküldeni kihajtani őket.
De a lényeg, hogy a lakás otthonos, szerintünk megfelel az összes feng shuinak, és jól érezzük magunkat benne igy hárman. A kutya meg majdcsak kinövi a dekoratőr korszakát, és elkezd végre csajozni a Vőlegény örömére...

KocsIszony

A kutya nem szeret autózni. Pedig nem igy indult. Illetve legelőször igy, de aztán nem. 
Amikor elhoztuk Anyájától, akkor volt óriásriadalom ahogy a járgány beinditásra került -ennek részleteit az első posztok valamelyike tartalmazza is. De mire hazaértünk, már teljesen komfortosan viselkedett az ölemben. Jóóó, főként aludt. 
Aztán a nagy utazást is kiválóan viselte. Oké, ott is leginkább szunyált a kosarában, de amikor véletlenül nem, akkor nyugisan bámészkodott a hátsó ülésen. Nem volt hiszti, amikor séta után visszaraktuk a kocsiba, és türelmesen várta, amig kivettük dolgát végezni, ha jelzett.
Megérkezésünket követően egy ideig nem autózott, az tény. Nem nagyon vittük nyilvános helyre, mert hiányoztak a szükséges oltásai, és féltünk hogy összeszed valamit. No meg csóri a tengerpartig is szétparázta az agyát akkoriban, igy szükségtelenül nem tettük ki plusz feszkónak.
Aztán ennek csúnyán meglett a böjtje. Állatorvoshoz például nem nagyon tudunk eljutni kocsitlanul. Pontosabban el tudunk, csak korábban kell elindulni. Úgy 1-2 nappal. 
Úgyhogy az első közös kimozduláshoz szépen kimosdattuk magunkat meg a jószágot, és meg sem álltunk a mélyparkolóig. A felvonóból a garázsba kilépve, a kutya lefagyott. Tényleg rémisztő az a sok autó ott egymás hegyén-hátán. Én hasonló riadalmat a plázákban szoktam átélni, mikor fingom sincs, hova parkoltam. Az eb nem emiatt izgult. Sejtette, hogy mi következik.
A családi autót beazonositva hangot adott abbeli óhajának, hogy MOST AZONNAL el akarja hagyni a garázst, és, mint az őrült, ki letépte láncát...izé...pórázát, kezdett rükvercben kaparni a betonon. 
 Mielőtt a kutya elásta volna magát egy újabb szintjére a mélygarázsnak, nyakon csiptük, és betuszkoltuk a járgányba. Utána magunkra locsoltunk fél üveg jódot/ kop., fertőtlenitve a négylábú ellenállásának nyomait, majd elindultunk. Artur totális rémületben vokálozott a hátsó ülésen, néha átölelve a Vőlegény nyakát/homlokát/szemét, főként a körforgalmakra időzitve.
Éreztük, hogy ez igy több szempontból életveszélyes... 
Arturnak azért, mert még egy kiahunyó mozdulat a Vőlegény felé, és megvan az esélye, hogy úgy lesz kivágva az autóból 120-nál, hogy öröm  lesz nézni.
Nekünk azért, mert a Sofőrünk látótávolsága drasztikusan lecsökken ha befogják a szemét, ami semmiképp nem tesz jót vezetéstechnikai szempontból, és az egészségünkre is káros lehet.
A problémát feloldandó, egy ideig a hátsó ülésen utaztam, és próbáltam lefogni a fúriaként viselkedő ebet. Mindig rá kellett ébrednem, hogy a sikerhez kevés végtaggal rendelkezem. Valószinűleg hasonlót él át az is, aki a vásárolt polipot hálós szatyorba akarja hazavinni...
No de Artur, lassan-lassan, kezdett visszaszokni a kocsizáshoz, és már nem kellett vele hátul utazni, elegendőnek itélte, ha a kezem megkapja. Hosszabb úton azért ez sem egy leányálom, mert egyrészt hátranyújtott karral könnyű szétzsibbadni, másrészt a zaklatott eb folyamatosan rág, ami egy idő után fájdalmas tud lenni.
Ma már ott tartunk, hogy elvan hátul. Már ha eljutunk odáig. Az autó láttán még mindig lezavar egy gyors pánikrohamot, és próbál egyéb alternativát találni a közlekedésre. Olyan kétségbeesett fejet tud vágni amikor kinyitjuk a hátsó ajtót, mint én, amikor megtudtam hogy nincs Mikulás (tavaly mondta meg a Vőlegény...*)
Még mindig tuszkolni kell beszálláskor, saját magától semmi pénzért nem hajlandó fellépni a küszöbre. De legalább azt hagyja, hogy beemeljük, és közben nem tépi le egyikünk hámrétegét sem. Aztán az autóban szinte egész úton riadtan figyel, amit nem is értek, mert a Vőlegény álomian vezet. Valószinűleg Artur ezt akkor fogja értékelni igazán, ha egyszer beül mögém....
De már haladunk. Igaz, hogy zsirégető tartományban utazik, folyamatosan magas pulzussal, és randomszerűen nyüsszög egyet-egyet, amikor szerinte veszélyes a helyzet, már nem kell lefogni. Megbizhatóan elvan hátul, bár ritkán alszik, és lefeküdni sem mindig hajlandó. Ülve leng ki a kanyarokban, tekintete folyamatosan az úton, és persze zaklatottan rágja a saját fülét. Mikor már nem birjuk tovább nézni az önpusztitását, kap egy nasit, amivel 3 másodperc alatt végez, és vissza is tér jelentősen csatakos hallószerve brutalizálásához. 
Mivel sosem volt még rosszul az autóban, a múltkori kirándulásnál sikerült minket újfent meglepnie. A hegyekbe mentünk fel, és a korai indulás miatt az ebnek kimaradt a reggeli szundi. Ráadásul jól bekajált, aminek örültünk is, mondván igy simán ellesz ebédig, és legalább alszik a kocsiban. 
Egy dolgot hagytunk ki a számitásból. 
A szerpentint.
A spanyoloknál nagyon jó minőségű utak vannak, és ez a hegyekre is igaz. A kanyargós széles pályát a Vőlegény is nagyon élvezte, és picit talán az ajánlott sebességet is túlléptük...
Egy idő után tűnt fel a szokatlan csönd a hátsó szekció irányából, és hátranézve az alábbi látszott:
Artur filozófikus hangulatban, görnyedt testtartással, mereven nézi az ülésre teritett egyszinű törölköző mintáit, miközben nagyokat nyel...
Épp jelezni akartam a Vőlegénynek, hogy érzésem szerint mindjárt bővül az állatállományunk egy rókával, de a kutya beelőzött. És tényleg.
A visszaút lényegesen szolidabbra sikeredett, mert az ebet nagyon megviselte az állandó hullámvasút, és folyamatosan rajta volt az inger. Úgyhogy a szerpentinesebb kirándulásokból Artur egyenlőre kimarad. A jövő havi állatorvos látogatásnál meg kérünk számára valami gyógyit, ami segit neki áthidalni ezt az apró problémát, és hozzánk hasonlóan élvezheti majd a hajtűkanyargásokat.
Ja és persze reménykedünk, hogy majd egyszer szeretni fogja a közlekedés négykerekű formáját is. De az se baj, ha nem. Max megtanitjuk motorozni...

* ááá, nem :)))
.

Álomország tengerpartján

Magyarország, és az örök szerelem Corfu után, azt hiszem most már nyugodtan kijelenthetem, hogy Spanyolhon is álmaim -egyik- országa. Hogy miért? 
Az okok: fantasztikusan barátságos, életvidám, és segitőkész emberek, irtó finom kaják, jó zene, hatalmas bulik, gyönyörű környezet, és persze nem utolsósorban itt van velem a Kedves, és álmaim kutyája. 
Természetesen az eb a Vőlegény álmaié is, csak ő ezt sokáig (harmincx évig...) nem tudta. 
Mármint tudta, csak nem sejtette....de szerencsére aztán találkoztak, és akkor már mindketten egggészen pontosan tudták, hogy ők egymásnak vannak teremtve.
No de a lényeg, hogy jó itt, és jó, hogy van nekünk egy Arturunk, akinek ez a hely, szintén teljes mértékig Álomország. Plusz bónuszként tengerparttal. 
Az álomországságot ő még eléggé szó szerint veszi, azaz bárhol, bármikor, bármennyit bir aludni, a lehető leghülyébb testhelyzetekben. Láttam már életemben pár kutyát alvás közben, de a sajátunk tud mutatni új formációkat. Arra, hogy rendszeresen szunyál hátonfekvésben, még mindig rá tudok ámulni. 
És álmodik. Sokat. Olyankor beszél is kutyababanyelven, ráncolja a homlokát, összegyűri az orrát, és természetesen fekvevágtázik. Ha annyira begyorsul hogy felébred rá, akkor mérhetetlenül bután néz maga elé, majd a helyzetet kezelni nem tudván, visszaájul.
Néha, amikor alszik, elnézem a kis buci fejét, és nem győzök csodálkozni, hogy milyen nagyot nőtt az együtt töltött közel 3 hónap alatt. Kezdi elvesziteni a puppy-vonásait, megnyúltak a végtagjai, és a gerince mentén már  bekeményedett a babaprém, mint az egy komoly nagyfiúhoz illik. És mostanában már nem bújik hozzám olyan gyakran, főként közönség előtt nem. Viszont, a Vőlegény az Isten! 
Legalábbis Artur meglátása szerint, BIZTOSAN Ő az. 
Ebben azért nem mindig értünk egyet...de ez csak az én tudatlanságomból adódik*
Természetesen a kutya vonzalma tárt kapukat dönget, és a Kedves viszontimádja szeleburdi rajongóját. Jó látni, ahogy kölcsönösen nevelgetik egymást, hogy vannak óriási szeretetkitöréseik, és azt is, amikor összezördülnek. Ez utóbbi nem tudom hogy kinek fáj jobban, hiszen egy IGAZI MACSÓ nem mutatja ki ilyen mértékig az érzelmeit... (Nem a fenéket....) De mindkettő látványosan szenved, és alig várja a kibékülést. Ami villámgyors és férfias. Artur véletlenül hozzásimul a Vőlegényhez, aki szintén teljesen véletlenül megsimogatja. Aztán már peace is. Ugye a pasik nem drámáznak túl sokat...
Órákig el tudom nézni a párosukat, és közben irtó jól szórakozom. A szereteten túl érezhető köztük a bizalom, a figyelem, és a tisztelet is, ami szerintem elengedhetetlen a jó kutyus-gazdi viszonyhoz. 
A retrieverek tulajdonságai közé tartozik, hogy mindenáron örömet akarnak okozni a gazdájuknak. Artur ezt momentán úgy abszolválja, hogy koppintja a Vőlegény bizonyos -neki tetsző- viselkedési formáit. Hisz ha az Imádott úgy csinálja, akkor az csak jó lehet, igy az eb teljes erőbedobással majmol.
Csak hogy pár copyt emlitsek: húsimádat, játékok (vö. elektromos kütyük) széthagyása, vizimádat, horkolás... Igen, a kutya horkol. Pedig ilyen csak egyetlen egyszer fordult elő a Vőlegény részéről, aki akkor nagyon  rettenetesen irtózatosan náthás volt ** 
Szóval ötletünk sincs, hol leshette el az eb a hortyogástudományt, mindenesetre egyre jobban csinálja. Nyártól szerintem már jegyeket is árulhatok a vasárnap délutáni hangversenyekre, addigra tuti összecsiszolódnak. Persze csakis akkor, ha a Vőlegény akkor éppen véletlenül irtózatosan meg lesz fázva, mert egyébként Ő SOSENEM horkol...
Emellett persze a kutyának, akár alvás, akár ébrenlét közben az a nirvána, ha az Imádottja közelében lehet. Ennél már csak egy jobb van, ha egyenesen rajta tartózkodhat valamilyen formában, de minimum hozzáérve.  Sajnos, mind az én, mind Artur nagy-nagy szomorúságára, ezek nem mindig kivitelezhetők, hiszen a Kedves hétközben sokat dolgozik, és nem itthon. Úgyhogy esténként a négylábú megragadja az összes kinálkozó lehetőséget, hogy az Isten közelében tartózkodhasson. Ha tudja hogy hamarosan érkeznie kell, akkor behelyezkedik az ajtó elé, mert ő kell legyen az első, aki az Imádottat üdvözölheti. Ha a Vőlegény késik, akkor az eb jobban aggodalmaskodik, mint JóAnyám a diszkóskorszakomban, pedig azt télleg nehéz überelni. Egy ideig nyüszitve topog az ajtó előtt, majd jobb hiján szalad hozzám panaszra, fél szemmel folyamatosan az ajtót lesve, és kifelé figyelve. Megnyugtatni ilyenkor lehetetlenség, és ha bármi apró zajt hall kintről, akkor már kerázik is vissza a bejárathoz felvenni a poziciót. Aztán ahogy fordul a kulcs a zárban, a kutya fénysebességgel kezdi el kergetni a saját farkát, mintegy feldolgozva az őt ért óriás endorfin fröccsöt, majd rácsavarodik a belépő Vőlegény kilógó részeire.  És innentől kezdve boldogság van.
Már megszoktam, hogy második helyre szorultam az üdvözlésben, és egyáltalán nem bánom. Kárpótol az az őszinte öröm, aminek minden délután -még ha közvetve is-, én is a részese vagyok.
Hozzáteszem, ez a procedúra nekem is jár, ha hazajövök valahonnan. És ha csak 3 percre megyünk el, Artur akkor is mindig ugyanilyen intenzitással örül, ha visszajöttünk. Mindkettőnknek. 
Ezért, ha túlteng bennem az önsajnálat, akkor rútul kihasználom az eb odaadását, és leviszem a szemetet akár szükségtelenül is. Visszatértemkor megkapom ezt a hatalmas szeretetcsomagot, és máris sokkal szebben süt a nap...


* a mondat második felét a Vőlegény diktálta...
** jaja, ez a mondat is tollbamondással született, többszörösen újragondolva...